+36 1 224 6755   

mtakk logo

BTK Történettudományi Intézet

1918. A Jászi Oszkár-féle "Keleti Svájc" tervezet

1918. A Jászi Oszkár-féle

1918 októberében, amikor már nyilvánvalóvá vált a háborús vereség, az osztrák és a magyar elitek is felismerték, hogy elkerülhetetlen a birodalom dualista berendezkedésének megreformálása. A Szovjet-Oroszország, valamint – Wilson elnök híres 14 pontja révén – az USA és az antant felől is terjedő nemzeti önrendelkezés eszméje ugyanis nem pusztán egyes peremterületek elcsatolásával fenyegetett, hanem alapjaiban kérdőjelezte meg a Monarchia jövőjét. A különbéke-kísérletek kudarca és a Németország melletti elköteleződés következtében a szövetségesek – a szerb és román hadicélok támogatásán túl – 1918 folyamán új partnereket találtak a Monarchia dualizmussal elégedetlen nemzeti elitjeiben, és fokozatosan az ő igényeiket is elismerték. 

Az Osztrák–Magyar Monarchia válságos helyzetét IV. Károly császár és király 1918. október 16-i manifesztumával próbálta meg kezelni, kimondva a birodalom föderalizálását. Noha ezt követően a magyarországi nemzetiségi vezetők is egymás után nyilvánították ki nemzeteik önrendelkezését, a birodalom magyar felének elitjei elutasították ezt a radikális átalakítást, még ekkor is ragaszkodva az egységes magyar nemzetállam eszméjéhez. Alternatívákkal csak az őszirózsás forradalom után hatalomra kerülő, gróf Károlyi Mihály vezette ellenzéki koalíció állt elő.

A katonai összeomlással, valamint a politikai, gazdasági és társadalmi válság kibontakozásával egy időben Károlyi Mihály miniszterelnök Jászi Oszkárra, az akkor már neves polgári radikális társadalomtudósra bízta a nemzetiségi kérdést. Jászi 1918 novemberének első napjaiban kezdte meg munkáját mint a „Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési joga előkészítésével megbízott” tárca nélküli miniszter, kísérletet téve arra, hogy legalább a béketárgyalásokig válaszokat találjon az ország peremterületein egyszerre jelentkező önrendelkezési hullámra és a környező országok területi igényeire. Tevékenysége során a nemzetiségi kérdés terén korábban végzett kutatásaira és tapasztalataira épített, és az ő elképzelései határozták meg minisztériuma működését is.

Jászi szeme előtt alapjában véve a történelmi Magyarország területi integritásának megőrzése lebegett, amit nem csak magyarsága és az országgal való azonosulása, hanem a gazdasági és közlekedési ésszerűség, a nagyobb területi egységek előnyben részesítése is motivált. Az új helyzetben ezt próbálta meg összhangba hozni a nemzeti elvvel – ami immár nem csupán a magyar nemzeti érdekeket, hanem a nemzetiségek igényeinek figyelembe vételét is jelentette. Jászi abban bízott, hogy a nemzetiségek képviseletében fellépők közül talán meg lehet állapodni azokkal, akik szintén nem kívánták felszámolni a meglévő állami kereteket. 

Csakhogy a nemzeti mozgalmak vezetőinek követelései nem igazán ebbe az irányba mutattak. A csehszlovák, délszláv és nagy-román irredentizmusokat leszámítva – amelyek eleve és egyértelműen elutasították a történelmi Magyarország fennmaradását – ugyanis még azok az elképzelések is eltértek Jászi szándékaitól, amelyek már a 19. század közepe óta a nemzetiségi programok alapját alkották. Ilyen volt a szerb Vajdaság, a szlovák Okolie vagy az Erdély autonómiájának visszaállítására irányuló román igény, amelyekből az tűnt ki, hogy mindegyik nemzeti mozgalom egy saját nemzeti terület elhatárolását célozta meg, szemben a szorosabb magyarországi integrációval.

A Jászi-féle minisztériumnak az új helyzetben figyelembe kellett vennie ezeket a törekvéseket, miközben a budapesti képviselőházban már elszakadási nyilatkozatok hangzottak el a magyarországi román és szlovák képviselők részéről, és egyre több információ derült ki a szerb, cseh-szlovák és román területi követelésekről is. A Károlyi-kormány nemzetiségi politikája ezért a demokratizálódás – elsősorban az általános választójog megadásának –, a nemzetiségi jogok kiterjesztésének és regionális nem magyar nemzeti kormányzatok létrehozásának koncepciójára próbált építeni.

A Jászi minisztériumába beérkező tervezetek és javaslatok, valamint a miniszter elképzelései alapján készült el november végére a Somló Bódog vezette jogi főosztályon Magyarország „kantonizálásának” tervezete (december 2-án azonban már „ad acta” is került). Ez egységesen kezelte volna a magyar közigazgatás átalakítását, és a nemzetiségi többségű területekből svájci mintára létrehozandó kantonok után kapta a „keleti Svájc” elnevezést. A javaslat 14 (esetleg több vagy kevesebb) kantonnal/kerülettel számolt, amelyek közül nyolc magyar vagy magyar többségű (magyar–német/szlovák/román), egy szlovák, három román vagy román többségű, egy ruszin és egy vegyes (német–magyar–szerb) lett volna. A tervezet viszonylag szűkre szabta volna a nemzetiségi magterületeket (öt vármegyére szűkítve a tisztán szlovák kanton területét és két részre osztva az erdélyi román tömböt), és meglehetősen előnyös kereteket biztosított volna a magyarok számára (például a Székelyföldet a nyugati magyar területekkel összekötő közép-erdélyi korridorral). A nyelvhatárok korlátozott figyelembe vétele Budapest integratív törekvéseit tükrözi, amelyek a nemzetiségi igényeket inkább alsóbb szinteken elégítették volna ki.

Az Új Magyarország 1918. december 24-i számában Strobl Miksa által közölt, „Az új Magyarország mint keleti Svájc” című tervezet is a svájci mintát követte. Strobl – aki nem a Jászi-féle minisztériumban dolgozott – térképvázlata 27 kisebb kantonra osztotta volna Magyarország területét. Ezek közül csak 8 lett volna kifejezetten „magyar”, de magyar dominanciájú lett volna a 6, ún. „nagyvárosi” kanton is (Budapest, Pozsony, Kassa, Debrecen, Szeged, Kolozsvár körül), a további 13 kanton (ideértve a palócokat és a bányavárosokat is) pedig a nemzetiségi kantonok kategóriájába tartozott volna. A néprajzi csoportokra épülő, többé-kevésbé a nyelvhatárokat követő felosztás alapján a későbbi trianoni – igaz, azoknál valamivel kedvezőbb – határok is kirajzolódnak.

Mind a Jászi-féle minisztérium, mind pedig Strobl tervezete azonban már megszületése pillanatában irreális volt. A Jászi és munkatársai, illetve a nemzetiségi vezetők között november–december folyamán (Arad, 1918. november 13–14., Budapest, november 28. és december 6. között) folytatott tárgyalásokon az utóbbiak már a Magyarországtól való teljes elszakadás igényét fogalmazták meg. Még azzal a regionális autonómiával sem érték be (román és tót „impériumok”), amely viszont elfogadhatatlanul sok lett volna a Károlyi-kormányzat más tagjai számára. Noha Jászi Oszkár már decemberre felismerte a „keleti Svájc” koncepció kudarcát, mint ahogy azzal is tisztában lehetett, hogy 1918 késő őszének háborús/polgárháborús viszonyai nem kedveztek sem a társadalmi kísérletezésnek, sem pedig a magasztos eszmékhez való ragaszkodásnak, mégis elvszerűen próbált meg élni a kormány előtt álló rendkívül szűk mozgástérrel. Célja ekkor már inkább az volt – ahogy arról utólag megemlékezett –, hogy „megmentse a népszavazás elvét”, és kedvezőbb határokat érjen el Magyarország számára, nyitva hagyva egy esetleges későbbi – szövetségi – reintegráció lehetőségét.

Zahorán Csaba–Nagy Béla

Fájlnév: kanton_jászi_1918.jpg
Fájlméret: 371.84 KB
Fájltípus: image/jpeg

Kapcsolat

Cím

1097 Budapest
Tóth Kálmán utca 4.

Telefon

+36 1 224 6755

E-mail