DózsaAz évforduló adta események sorában ez a konferencia (a 2011 májusában második alkalommal megrendezett nyírbátori Báthory-konferencia folytatásának tekinthető: Nyíregyházán, 2014. november 6–7-én került rá sor. Bár eredetileg Nyírbátorban tartották volna, a szervezés során úgy alakult, hogy ez alkalommal a nyíregyházi Jósa András Múzeum adott helyt a tudományos tanácskozásnak. A meghívó itt olvasható.

A konferencia kurátorainak, Bene János múzeumigazgatónak, Szabó Saroltának, a nyírbátori MNM Bátori István Múzeuma munkatársának, valamint C. Tóth Norbertnek, az MTA–HIM–SZTE–MNL OL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársának sikerült a városi önkormányzat támogatását is megnyernie. (Az ülésszak fővédnöke Kovács Ferenc, Nyíregyháza Megyei Jogú Város polgármestere volt.) A konferencia másfél napon át tartott – a rendkívül érdeklődő hallgatóság tizenöt előadást hallhatott a múzeum második emeleti dísztermében. Az előadások a középkori politika- és intézménytörténet szempontrendszere mellett a társadalomtörténet és az újkori recepció kérdésköre miatt az irodalomtörténet eszközeivel is igyekezték bemutatni a Dózsa-parasztháborút, illetve ennek egyes vonásait, részleteit és utóéletét. A cím – 1514 emlékezete – abból a szempontból mindenképpen találó volt, hogy az 1970-es években Barta Gábor (Fekete Nagy Antal kéziratát továbbfejlesztő) monográfiájának megállapításain alapuló, és a kései Kádár-korszakban a hivatalos emlékezet részévé tett Dózsa-képet és parasztháború-mítoszt, amelyhez egyébként éppen recepciójának tendenciózussága miatt a rendszerváltozás óta kétkedve, távolságtartóan viszonyul mind az állami, mind pedig a magánszféra, e konferencia előadásai igyekeztek mérlegre tenni, szembesítve a jelenséget a történeti forrásokkal. Ahogy Bene János is megfogalmazta a konferencia legelején: „Eljött az ideje egy árnyaltabb Dózsa-kép kialakításának”. A cél nem annyira a puszta bálványdöntögetés volt, hanem annak számbevétele, hogy az eddigi interpretációt milyen szempontok szerint kell kritikával kezelni, az összkép mely elemeit kell kicserélni, hogy jelenünkből szemlélve egy demisztikfikált, hitelesebb Dózsa-kép és parasztháború-értékelés jöhessen létre.

A konferencia november 6-án, csütörtökön délelőtt kezdődött meg Ulrich Attila alpolgármester (civilben a nyíregyházi Kállay Gyűjtemény vezetője) megnyitó szavaival és köszöntőjével. Az első ülésszak (levezető elnöke Rácz György, az MNL OL főigazgató-helyettese) négy előadása a Magyarország 1514-ben címet viselte, és politikatörténeti, kisebb részt gazdaságtörténeti kérdésekre összpontosított. Nógrády Árpád (MTA BTK TTI) a parasztháború egyik állítólagos gazdaságtörténeti okát cáfolta. A szakirodalmi és ennek nyomán az ismeretterjesztő munkák is tényként kezelik azt a korábbi történészek által megfogalmazott állítást, hogy a parasztháború fő társadalmi és gazdasági oka a délnémet területek, illetve Velence felé irányuló marhakivitel visszaesése volt. E jelenség azonban a Győr melletti Abda falu hídján szedett vámbevételek ismeretében, amelyek a győri káptalan számadáskönyvéből gyűjthetők ki, nem igaz. A vámbevétel éppen az 1490-es évek közepétől kisebb ingadozásokat leszámítva végig dinamikusan nőtt, tehát a vámhelyen áthajtott marhák száma is növekedett 1513–1514 folyamán. Ez azt is jelenti, hogy a marhakivitel visszaesése nem lehet a parasztfelkelés oka, illetve, hogy 1514 nyarán sem vetette vissza a háborús helyzet a marhahajtást. C. Tóth Norbert a kereszteshadjárat kihirdetéséről és a Bátori István temesi ispán és a Dózsa vezette sereg első találkozásáról beszélt. Az előadó több lényeges ponton igyekezett cáfolni az eddigi szakirodalom által sugallt képet. 1. A parasztsereg létszáma az eddig bevettnek számított 30–50 ezres helyett néhány ezres lehetett. 2. Bátori az apátfalvi–nagylaki csatában jelentős számbeli hátrányban volt a keresztes sereghez képest, mivel saját bandériuma és a megyei csapatok is Szapolyai István erdélyi vajdával harcoltak Bulgáriában. 3. Azért nem akarta átengedni a toborzás letiltásának ismeretében Dózsáékat a Maroson (Apátfalva egy előre megbeszélt találkozási pont lehetett), mivel a Temesköz katonai szempontból „üres” volt. Neumann Tibor (MTA BTK TTI) ezt a témát mintegy továbbfolytatva Szapolyai hadmozdulatairól és erdélyi katonai intézkedéseiről beszélt Bulgáriától Temesvárig. Szapolyai János és Erdély 1514-ben címmel. Főbb megállapításai, hogy Szapolyai Bulgáriában 2-3 hetes rablóportyát vezényelt le, és csak Magyarországra való visszérkezte után értesült a helyzetről. Az erdélyi csapatokat mozgósította; a középső-Maros mente (Déva és Gyulafehérvár között) nem volt érintett a keresztes hadak által, ám a felső-Szamos-vidék annál inkább; a temesvári győzelem után a Nagyvárad környéki harcok, Lőrinc pap legyőzése is kronológiailag módosítandó. A szekció utolsó előadása Mikó Gáboré (MTA–HIM–SZTE–MNL OL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport) volt, aki – a hírhedt és gyakran félreértett – Az 1514. évi országgyűlés törvénykönyve címmel tartott előadást. Ebben Kubinyi András elméletére is reflektált a törvény datálásának kérdéséről. Mikó egy olyan selmecbányai másolati szöveget tárt fel, amely a törvény egyik köztes fázisának tekinthető, mivel tartalmilag olyan rendelkezéseket is tartalmaz, amelyeket az 1514 végi két külföldi beszámoló még említett, de a szentesített törvényszövegben már nem szerepelnek. A köztes változat 1514 decembere és 1515 januárja közötti időszakra tehető, a végső változat, amelynek Szapolyai János volt a vesztese (a köztes változatokban szereplő országos főkapitányságtól például elesett) 1515 nyarára, második felére datálható, és lényegében a királyi hatalom megerősödését mutatja.

A délutáni, Szabó Sarolta (MNM Báthori István Múzeuma) vezette ülésen – éppen a törvényekhez is kapcsolódóan – a konferencia címével azonos 1514 emlékezete címmel a recepció különböző rétegeit három irodalomtörténész mutatta be. Szentmártoni Szabó Géza (ELTE BTK) Sámsonnak aléjtá az pór önnönmagát: 1514 emlékezete a régi magyar irodalomban címmel kronológiai rendben tekintette át a reflexiókat a 16–17. századi magyar irodalomban Taurinus Stauromachiájától Balassin át az erdélyi történetírókig, azt elemezve, hogyan születik meg a lázadó parasztság képe és az erre épülő egyfajta jogeljátszási elmélet, illetve hogyan lúgozódnak ki az időben egyre messzebb kerülő események konkrétumai a narratívákból. Ugyanakkor előadása kapcsán az a gondolat is megfogalmazódott, hogy a szimbólummá sűrűsödő Dózsa nem önmagában áll, hanem egy kétpólusú térben csupán a szintén ikonná vált Werbőczy figurájával együttesen értelmezhető. Kulin Ferenc (KGRE BTK) ennek folytatásaként a 19. század Dózsa-képének interpretációit (Eötvös Józseftől Jókai Mórig és Erkel Ferencig) mutatta be, rámutatva többek között a 18–19. századi ponyvairodalom emlékezetteremtő szerepére, és Jókai áthallásos Dózsa-drámáján, illetve Erkel tudathasadásos, már a kiegyezés légkörében fogant Dózsa-operáján keresztül arra a Gyulai Pál által megfogalmazott felismerésre, hogy a magyar közönség csak olyan történelmi darabokat fogad el, amelyek történelmileg is hitelesek. Ezt a sort Mercs István (Zrínyi Ilona Gimnázium, Nyíregyháza) egészen a XX. századig terjesztette ki, aki a Csak morzsákat hagyott Dózsa Györgyről címmel Móricz Zsigmond meg nem írt Dózsa-regényének keletkezési körülményeit és a meghiúsulás okait (áthallás a kommünre és Horthyra) vizsgálta meg Móricz saját levelei és nyilatkozatai, illetve elsősorban Móricz virág visszaemlékezései alapján.

A délutáni második ülést Ulrich Attila alpolgármester elfoglaltsága miatt C. Tóth Norbert vezette le. A szekció három előadása nem annyira egymáshoz kapcsolódott, mint inkább a délelőtt felvetett egyes szempontok tárgyalását folytatták. Horváth Richárd (MTA BTK TTI) a Legendák nyomában. Várak szerepe a Dózsa parasztháborúban címmel tartott előadást, amelyben előbb elemezte az 1514. évi törvény várépítésre vonatkozó cikkelyét (ez volt az első törvény arról, hogy a nemesek – persze királyi engedéllyel – várakat építhetnek önnön megvédelmezésükre, valamint egy várat a megye közössége számára). Előadása második részében több várról (Nagylak, Solymos, Székelyhíd, Nyaláb) szóló esettanulmánnyal bizonyította, hogy a paraszthadak a Barta sugallta képpel ellentétben csekély harcértékűek voltak és nem voltak megfelelő ostromfelszerelés birtokában sem, így az általuk bevett várak mind úgy estek el, hogy a védők – csekély számuk miatt – átálltak vagy feladták azt. Németh Péter, a Jósa András Múzeum nyugalmazott igazgatója Fellázadt nemesek: a szatmári Vetéseiek 1514 körül címmel tartotta meg előadását, amelyben egy lázadásban való részvétellel meggyanúsított középnemesi család esetét ismertette. A Szatmár megyei Vetésiek (amelyből a híres humanista főpap Vetési Albert veszprémi püspök is származott) hasonlóképpen Albert nevű tagja és testvérei nem voltak részesei a lázadásnak, az ugocsai és szatmári nagybirtokos Perényiek, illetve Bátoriak voltak azok, akik szerették volna e jogcímen a tekintélyesebb középnemesi család mintegy 300 jobbágytelket kitevő birtokait megszerezni.

Fedeles Tamás (PTE BTK) A Szentszék és az oszmánellenes keresztes hadjáratok a késő középkorban címmel általános összefoglalót adott a pápaság és a késő középkori keresztes hadjáratok kérdésköréről. Előadásában a keresztes törökellenes célokról, a pápaság ezzel kapcsolatos hármas feladatáról (lelki kegynyilvánítás, szervezés és anyagi háttér megteremtése), a legátusok megbízatásának elemeiről, és a búcsú kérdéséről szólt.

A második napi, pénteki előadások a különböző, az ország melléktartományaiban, illetve az ország nyugati határai mentén zajló történéseknek a Dózsa-parasztháborúval való társadalomtörténeti összefüggései köré szerveződtek. Az első ülésen, amelyet Lakatos Bálint (MTA–HIM–SZTE–MNL OL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport) vezetett le, elsőként Gulyás László (Nyíregyházi Főiskola) beszélt: A jobbágyság költözési szabadsága a középkor végi Felső-Tisza-vidéken. Az előadó 15. századi példák alapján azt mutatta be, hogy az oklevelekből általában csak a rendhagyó, rendkívüli eseteket ismerjük (jobbágy engedély nélküli távozása, másik nagybirtokos általi erőszakos átköltöztetése), és ezek általában azon személyekkel kapcsolatosak, akik a paraszti társadalom legvagyonosabb tagjai lehettek. Varga Szabolcs (Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola) Szlavónia 1514-ben című előadásában arról beszélt, hogy a késő középkori Magyarország egyik legnagyobb népsűrűségű és sok mezővárossal rendelkező régiójának a Dózsa-féle parasztháborúban nem volt szerepe; a Barta Gábor által zágrábi zavargásnak titulált eseménysor pusztán a zágrábi káptalan és a gréchegyi szabad királyi városi polgárok között egy vitás földterület miatti konfliktus volt, és Brandenburgi György őrgróf medvevári uradalmához tartozó nemeseknek is csupán egy hatalmaskodási ügye volt, amelyek egyike sem kapcsolódik a parasztháborúhoz, azaz konklúziója szerint Szlavóniában semmiféle keresztes mozgalom sem volt, nem beszélve arról, hogy mivel Horvátországban sem ismerünk mozgolódást. Ezért a parasztháborút egyre inkább kezdhetjük magyar etnikai hátterű felkelésnek tekinteni, hiszen abban a felsőmagyarországi szláv (szlovák) és a németajkú lakosság mellett a horvátországi horvátok sem vettek részt. (A két előadás egyébként élénk eszmecserét szült a nagybirtok társadalomszervező erejének, illetve a mezővárosok megítélésének kérdésében.) A kávészünetben a konferencia résztvevői a Jósa András Múzeum Tapintható Művészet Mindenkinek című kiállításának megnyitóján vettek részt, majd az utolsó ülésszak három előadása C. Tóth Norbert vezetésével a külföldi értesüléseket igyekezett górcső alá vonni.

Péterfi Bence (MTA BTK TTI) Az 1515. évi karintiai és krajnai parasztháború és magyar vonatkozásai címmel megtartott előadása a lázadás esetleges magyarországi visszhangját cáfolta: sem a karintiai felkelők nem hivatkoztak 1514-es magyarországi eseményekre, sem a magyar területeken nem történt újabb mozgolódás. A magyar királyi udvar is csak annyiban vett részt az eseményekben, hogy II. Ulászló határzárat rendelt el az ottani szökevények átjutásának megakadályozására, illetve szó volt egy esetleges magyar segítség bevetéséről is. Lakatos Bálint (MTA–HIM–SZTE–MNL OL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport) előadását Hírek Magyarországról. Külföldi értesülések a parasztháború eseményeiről címmel tartotta meg. Számba vette és csoportosította a Dózsa-parasztháborúról szóló külföldi forrásokat, amelyek segítségével egyrészt a hírcsatornákat és a kapcsolati hálót lehetett megrajzolni, másrészt a hírek terjedését bemutatni. Az előadó megállapítása szerint mind a korabeli másodkézből szerzett diplomáciai értesülésekre, mind a kortárs történetírói narratívákra elsősorban a német röplapok hatottak. Gyakorlatilag a Dózsa-féle parasztháború volt a magyar történelem egyik legelső olyan eseménye, amelyről mai fogalmaink szerint újsághírek is szólnak.

Véber János (MTA Titkárság) az előző előadáshoz kapcsolódva Magyar történeti események antik levélírók stílusában: Dózsa György kora humanisták leveleiben címmel az olasz összefoglalók, illetve emlékiratok (Betinus de Comitibus, Janus Vitalis Panormitanus szicíliai költő) nyelvezetét mutatta be. Következtetése szerint ezek kevés és nem megbízható forrást alkotnak; propagandisztikusak, és nyelvezetük sokban a háborús/polgárháborús témákkal foglalkozó ókori auktorok (Vergilius, Cicero, Sallustius, Livius, Lucanus) szókincsére épít.

A másfél napos konferencia végén Bene János múzeumigazgató összegezte röviden az elhangzott előadásokat. Megállapítása szerint az előadók munkája nyomán remény van arra, hogy az 1514-es év nyarán történtekről mérvadó elemzések szülessenek. – A konferenciának pénteken már sajtóvisszhangja is volt: a Keletmagyarország november 7-i számában (LXXI. évf. 259. sz.) már tudósítottak a konferencia első napjáról.

A konferencia alapján három tanulság fogalmazódhatott meg a hallgatóságban. Először is szükségesnek látszik a parasztháború megnevezés jobb terminussal való felcserélése, mivel a lázadó kereszetesek között szép számmal nemesek is voltak. (Az előadók leginkább a keresztes mozgalom, keresztes felkelés, keresztes háború megjelölést alkalmazták.) Másrészt a megnevezés megváltoztatása azért is indokolt, mivel az egész mozgalom lokálisabb, kisebb területre terjedt ki, és a felkelők létszáma is kisebb volt. Harmadrészt egy olyan eseménysorról van szó, amelynek nagyobb a füstje mint a lángja, azaz sokkalta terebélyesebb az utóélete mint más hasonló eseményeknek a magyar történelemből. A magyar nemesség 1514 őszén megpróbált hivatkozási alapot csinálni belőle, a királyi hatalom nem akart megtorlást – ennek erőterében teremtődött meg az a narratíva, amely azután a kora újkorban, már az eredeti eseményektől teljesen elszakadva önálló életre kelt.