Térképek

A feltehetően belső- és közép-ázsiai népcsoportokból eredeztethető avarság 552-ben lépett az európai történelem színpadára. A türk fennhatóság elől nyugatra vándorolva ekkor kelnek át a Volgán, s történetük ettől kezdve elsősorban a bizánci diplomácia írásos emlékei segítségével követhető nyomon. Másfél évtized alatt páncélos lovas hadseregük bekalandozza fél Európát. 567-ben birtokba veszik a legyőzött gepidák erdélyi és tiszántúli országát, majd 568 húsvétját követően az egykori Pannónia, a szövetséges langobardok földjének megszállására kerül sor. Fejedelmük az égi eredetűként tisztelt, korlátlan hatalmú Baján kagán, akit a trónon közvetlen leszármazottai követtek. Az előkelők szűk rétegét alkották a 'kiválasztott férfiak' (görögül: logades).

A régészeti leletek tanúsága szerint a 670/680-as években új nép költözött a Kárpát-medencébe, amely mintegy felülrétegezte a korai Avar Kaganátus társadalmát. A történeti hátteret feltehetően az a változás adta, hogy a délorosz sztyeppéken uralkodó bolgár fejedelem népei a kazárok közeledtére, Kovrát kán fiainak vezetésével szétszéledtek. A legkorszerűbb sztyeppei fegyverzettel és hadviseléssel megerősödött avarság településterülete ekkor minden irányban megnövekedett, a legszembetűnőbb a Bécsi-medence megszállása az Enns folyóig.

Nagy Károly (742–814) 791 őszén a Duna mentén hatalmas sereggel vonult fel, hogy az Avar Kaganátust uralma alá hajtsa. A hadjárat döntő ütközet nélkül ért véget, a Kaganátus mégis összeomlott a két legfőbb méltóság, a kagán és a jugurrus közti, polgárháborúvá (796) szélesült hatalmi harcában, melynek végén Erich friuli hercegnek még a kagáni székhelyet (hring) is sikerül kirabolni. Az új status quo-t az aacheni béke (811) szentesítette: Felső- és Alsó-Ausztria, a Dunántúl és a Dráva–Száva köze a Karoling Birodalom közvetlen uralma alá került, a Dunától északra a morvák, a Szávától délre és a dalmát tengerparton pedig a horvátok vazallus fejedelemsége jött létre, míg a Dunától keletre visszaszorult Avar Kaganátus 828-ig még követeket küld a Karoling birodalmi gyűlésekre.

A Kárpát-medencei magyar honfoglalást megelőző és az azt közvetlenül követő időszak (8–11. század) településképéről elsősorban a temetkezési helyek alapján tudunk tájékozódni. A magyar őstörténet iránt érdeklődők leginkább a „kettős honfoglalás” elméletét kötik e korszakot kutató László Gyula (1910–1998) régészprofesszor nevéhez, aki neves elődök munkásságára támaszkodott feltevésének megfogalmazásakor.

A magyarok 954-ben az I. Ottó német király (936–973) ellen lázadó Liudolf sváb és Vörös Konrád lotaringiai hercegek biztatására keltek hadra: az uralkodó fiának és vejének hívására csapataik Karintián keresztül vonultak fel, és feldúlták Bajorországot. Ekkor azonban Liudolf – értesülvén arról, hogy apja sereget gyűjt a magyarok ellen – visszariadt egy, a kalandozók és a király közötti összecsapás lehetőségétől, és a portyázókat a lotharingiai területek irányába terelte.

A magyar törzsszövetség már a Kárpát-medencei honfoglalás és a meghódított területet biztosító pozsonyi győzelem (907) előtt is vezetett hadjáratokat a Keleti Frank Királyság végvidékére (862, 881), ám a Karoling Birodalom utódállamai csak a 890-es évektől váltak olyan célpontokká, amelyeket a magyarok évről-évre felkerestek az elkövetkezendő fél évszázadban. Az első igazi megrázkódtatást a 899–900. évi észak-itáliai hadjárat jelentette, amelynek következtében az itáliai királyok fél évszázadon át a magyarok kényszerű szövetségeseivé váltak. A magyar hadjáratok a Bizánci Császárságot (934, 943, 970) és valószínűleg a szomszédos szláv fejedelemségeket sem kímélték. A kalandozó hadjáratok hátterében lényegében három motiváció húzódott meg.

A térkép a Német-Római Birodalommal 1031-ben kötött béke értelmében 1043-ig fennálló nyugati határt ábrázolja. Szent István 1083 körül keletkezett nagyobb legendája szerint a király tíz püspökséget alapított, amelyeket a legenda nem nevezett meg, de könnyen kikövetkeztethetők. Határaik megrajzolása 14. század eleji pápai tizedjegyzék alapján történt. A püspökségek nem egyszerre jöttek létre, szervezésük néha évtizedekig eltartott.

II. Henrik német–római császár (1002–1024) halálával ötven éve tartó békeidőszak ért véget Magyarország nyugati határán. A néhai császár Szent István sógora volt, és miután az új német király, II. Konrád (1024–1039, 1027-től császár) a Magyar Királyságot is besorolta azon országok közé, melyeknek el kellett ismerniük a császárt hűbéruruknak, idő kérdése volt csupán, hogy a német  seregek meginduljanak Magyarország ellen. A térképlap az 1030-tól induló német hadjáratokat és katonai felvonulásokat mutatja be IV. Henrik utolsó, Magyarország ellen indított támadásáig (1079). A mellékelt szöveg az események rövid ismertetését nyújtja néhány kiegészítő információval, időrendben.

A Szent István által létrehozott egyházszervezet már a 11. században átalakult. Szent László a bihari püspökség székhelyét Biharból Váradra helyezte, az új székhellyel együtt a püspökség neve is megváltozott. László király valamikor az 1090-es években alapította a zágrábi püspökséget. Könyves Kálmán (1095–1116) király alatt az esztergomi egyházmegyéről választották le a nyitrai egyházmegyét. A térkép ezt a 12 egyházmegyéből álló állapotot ábrázolja, a Könyves Kálmán halála körüli időkben. Az egyházmegyék határainak megrajzolása a 14. század eleji pápai tizedjegyzék alapján történt.

A szolgálónépi szervezet az uralkodói hatalom gazdasági háttereként jött létre három közép-európai országban: Cseh-, Lengyel és Magyarországon. A rendszer alapjait már a 10. században megvethették, ám kibontakozását Szent István korára helyezi a magyar történetírás. A szolgálónépek ősei eredetileg a fejedelmi család személyes tulajdonát képezhették és jelentős hányaduk a helyben talált szláv lakosságból kerülhetett ki. A szolgálónépi szervezet lényege az volt, hogy a fejedelmi, majd királyi udvarhelyek köré olyan népelemeket telepítettek, akik termelő és kézműves munkájuk, vagy más szolgálatuk révén gondoskodtak egy-egy udvarhely szükségleteiről. Az állandó székhellyel még nem rendelkező uralkodók szüntelenül úton voltak, kíséretük ellátásáról a királyi birtokközpontoknak tekinthető udvarhelyek szolgálónépei gondoskodtak.