2014. november 4-én zajlott intézetünk újkori témacsoportja, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Gazdaságtörténeti Albizottsága szervezésében a Vállalattörténet Magyarországon című konferencia Intézetünkben (további beszámoló olvasható itt, a mi részletes beszámolón pedig alább).

Gyáni Gábor, az újkori témacsoport vezetője nyitotta meg a konferenciát, amely a Kövér György vezette gazdaságtörténeti kutatócsoport szakmai munkáját mutatta be. Kiemelte a konferencia szervezésében Klement Judit szerepét, aki az MTA BTK TTI tudományos munkatársa, egyben a kutatócsoport titkára.
Gyáni hangsúlyozta, hogy a konferencia előadásai az újabb szemlélet szerinti mikroszintű gazdaságtörténet írást jelenítik meg a régebben megszokott makroszintű, nemzeti sőt globális gazdaságtörténet-írás helyett, amelynek egyébként a Történettudományi Intézetben igen nagy hagyománya volt, elég ehhez csak Ránki György nevét említeni. Emellett megemlítette még, hogy Magyarországon a szocializmus évtizedeiben már műveltek vállalattörténetet, bár az akkor főként az állami vállalatok megrendelésére készített, jórészt pozitivista cégtörténetet jelentette. Az angolszász tudományosságban azonban ez a műfaj, a business history egy elismert és megalapozott tudományos részdiszciplínává vált.
A délelőtti szekció vezetője, Kövér György (ELTE), a kutatócsoport vezetője ehhez hozzátette, hogy az 1990-es évektől Magyarországon is megindult a business history művelése, a Budapest-Reading szakmai együttműködés keretében.
A vállalat „határai” című első részben két előadás hangzott el.
Halmos Károly (ELTE): Hol kezdődik a vállalat? A vállalat a történelemben és a közgazdaságtanban című előadásában a vállalattörténet-írás történetét és elméletét mutatta be. A vállalkozástörténet már fontos diszciplína, önálló nemzetközi folyóirata és kutatói vannak, de sokáig a közgazdasági történetírásnak alárendelve működött.  A modern ipar jellegzetessége az üzleti vállalkozás, ennek kapcsán az előadó Max Weber és Joseph Schumpeter elméleti munkáira alapozva mutatta be, hogy a vállalkozás fogalmának meghatározása milyen nehézségekbe ütközik. Az újabb, történetiségtől független vállalattörténet megalapítója Ronald Coase brit közgazdász, aki 1937-ben megjelent alapművéért (The Nature of the Firm), illetve az abban kifejtett elméletéért a tranzakciós költség hatásáról a vállalatok működésére 1991-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. Ágazatsemleges megközelítésében a gazdasági élet elemi szerződésekből épül fel, a vállalat így a hosszú távú szerződések sokaságának komplexuma. Ezek határozzák meg vertikális és horizontális működését is.
Kaposi Zoltán (Pécsi Tudományegyetem): Uradalmi gazdálkodás és ipari vállalkozás a 19. századi Magyarországon címmel tartott áttekintő előadást. A 19. század közepén mintegy 2500 uradalom volt az országban, ekkor stabilizálódott az uradalmi rendszer a földek felmérésével, a jogok tisztázásával, az adózás rendezésével, munkaerő telepítésével, irányítási rendszerének kialakításával. A sokszínű természeti környezetben sok „uradalomféle” alakult ki, sokszínű tulajdonosi réteggel (hazai, külföldi, városi). Fejlődésére kedvező hatással voltak a hazai és külföldi javuló piaci viszonyok. Az 1780-as évektől a piacosodás (a háborús konjunktúra éreztette hatását) és a nyugati gazdálkodási minták is kezdtek terjedni. Mindezek a jövedelem növelésére irányuló földesúri igényekkel az uradalmi hagyományos ipar (élelmiszeriparhoz kötődő, építő) fejlesztését eredményezte, a majorsági termelés kiszolgálására. A 19. század harmincas éveitől a javuló piaci feltételeknek köszönhetően az uradalmi gazdálkodásban egyre nagyobb jelentőségű lett az agráripari termelés: cukoripar, olajsajtolás, szeszgyárak, dohányipar, vágóhidak, üveggyártás, szén- és kőbányák, sőt, gyógyfürdők megnyitása, mindezek az uradalmi működési kereteibe illesztve. A kezdeményezők között vállalkozó szellemű földesurak is voltak, képzett tiszttartók, esetleg bérlők, kívülről jött ipari vállalkozók, kereskedők, sőt egyházi intézmények is. Az 1880-as évektől, az agrárválság idején új jövedelemforrásokat kellett keresni, és az uradalmak szinte már vállalkozásszerűen, gyárakat is létrehoztak: tejüzemek, cukorgyárak, fűrészüzemek, cementgyárak, gőzzel működő szeszgyárak épültek. A 19. századi ipartevékenység jó része Magyarországon az uradalmi rendszerből nőtt ki.
A Döntéshozás című rész két előadásból állt.
Mészáros Balázs (Pénzügyőr- és Adózástörténeti Múzeum): Egy uradalmi ipari üzem: a munkácsi vasgyár című előadásában  a munkács-szentmiklósi Schönborn-uradalom történetéből emelt ki egy epizódot. A nagyolvasztók megjelenése Magyarországon a kincstéri vasművekhez volt köthető (pl. Lomnic), de a nagybirtokosok is korán bekapcsolódtak ebbe a fejlődésbe az ércekben gazdag területeken. A 19. század elején az uradalmi vasgyárakban a nagyolvasztók mellett megépültek az öntödék és a különböző hámorok, ahol már a késztermékekig jutott el a termelés, és kifejlődött minden ehhez szükséges ágazat is (pl. faszén és mészkőipar). A vasipari vállalkozások meghatározó formája az uradalmi ipar lett. A munkácsi vasgyár előnyös természeti környezetben (hegyvidék, ércek, faanyag, víz) hatalmas területen épült meg, 1871-ben nyílt első nagyolvasztója (a magyarországi uradalmi vasgyárakban először itt), kezdetektől foglalkoztak vasöntéssel is, folyamatosan növelték kapacitásukat. A gyár élén az uradalmat vezető prefektus állt, de a termelést a bécsi központból irányították a munkácsi főhivatalon keresztül. A központ az ügyek teljes mélységéig hatoló utasításokat adott, előírásokat hozva a költségek csökkentéséről, a külföldi szakértők alkalmazásáról, a piacok kereséséről. Ugyanakkor a fennmaradt iratanyagból úgy tűnik, a döntéshozó tulajdonosok inkább a profitban voltak érdekeltek, és kevéssé foglalkoztak átgondolt fejlesztéssel.
Vass Gergely (Magyar Nemzeti Levéltár): Weiss Manfréd öröksége: vállalatcsoport nagycsaládi kezelésben című előadásával azt mutatta be, hogy a vállalat, a vállalati csoport, a tulajdonos vagy tulajdonosi csoport határai mennyire homályosak lehettek, nem váltak szét világosan. Weiss Manfréd halála (1922) után örökösei egységesen, szorosan együttműködő csoportként működtek tovább. A két fiú (Jenő és Alfonz) és négy lány (Elza, Marianne, Daisy, Edit) egyformán egyhatod arányban részesült Magyarország egyik legnagyobb magánvagyonából (a több mint 40 ezer főt foglalkoztató, Magyarország legnagyobb vas- és acélgyára mellett üzemek – pl. a Globus konzervgyárak –, fővárosi ingatlanok, vidéki birtokok is voltak), de megtartották azt közös családi kezelésben. A vállalatcsoport több részvénytársaság keretében működött, amelyekben a testvérek kezében volt a részvények többsége, és eladásukhoz a többiek beleegyezésére lett volna szükség. A vállalati igazgatók között Weiss Manfréd fiai és vejei (Kornfeld Móric, Chorin Ferenc, Mauthner Alfonz) is ott voltak, a tényleges irányítást az osztatlan vagyon kezelése jelentette. Ez elég nehézkes is lehetett, mert a fontos döntésekhez 5/6-os szavazati arány volt szükséges a tulajdonosok között. A bonyolult és kötött tulajdoni viszonyok és döntéshozatali metódus miatt utólag nehéz követni a vállalatcsoport irányításának menetét, de éppen ezzel tudták egyben tartani a Weiss-birodalmat.
Klement Judit (TTI): Vállalati gondoskodás az I. világháború előtt a fővárosi gőzmalmok példája alapján  című előadása egyedül képviselte A vállalat mint munkáltató részt. Bevezetőjében Klement Judit hangsúlyozta, hogy a vállalattörténetnek a cégek és tulajdonosok mellett az alkalmazottakat is vizsgálnia kell. A malomipar a dualista Magyarországon húzóágazat volt, és azon belül is a budapesti malmok modern gépi berendezéseikkel, technológiáikkal, a nagyipari termeléssel már a modern nagyvállalatot jelenítették meg. Az előadás azt vizsgáltra, hogy modern munkáltatókként működtek-e? A munkavállalók három csoportját lehet megkülönböztetni: magántisztviselők, szakképzett munkások és szakképzetlenek. Bérezésük és a kapott juttatások természetesen ezeken a kategóriákon alapultak, illetve a kategórián belül a vállalatnál eltöltött szolgálati idő alapján. A magántisztviselők napi 7-8 órát dolgoztak, és 8-10 éves szolgálati idő után éves bérük 2 ezer korona felett volt, emellett komoly juttatásokat is kaptak: szolgálati lakást vagy lakáspénzt, pótlékokat, eseti segélyeket, renumerációt (nyereségrészesedést), és ami talán a legfontosabb volt abban az időben: nyugdíjat. A szakképzett munkások a munkások felső szintjének számítottak, napi 9-12 órás munkaidővel, hosszabb szolgálati idővel éves bérük az 1500 koronát is elérte, sőt meghaladta. Munkássegélyalapok és nyugdíj járhatott nekik a vállalattól. A szakképzetlen (köztük sok idénymunkás és alkalmi munkavállaló) munkásoknak volt természetesen a legalacsonyabb bére, évi 500–1000 korona között (hetibérben kapták), de bizonyos munkássegélyalapokhoz ők is hozzájuthattak. A gőzmalom szigorú munkarendet követelt (a folyamatos működés biztosítása és a balesetveszély miatt), időnként kampánymunka folyt, de mindezekkel együtt a malomipari vállalatok – köszönhetően főként annak, hogy tőkeerős munkáltatók voltak – az akkori korban közepesen jó fizetés mellett állandó munkásaiknak jelentős juttatásokat tudtak biztosítani.
A Vállalati üzletpolitika című rész két előadást tartalmazott.
Szűts István Gergely (Veszprémi Levéltár): A Herendi Porcelángyár Rt. üzletpolitikája a két világháború között című előadása egy ma is működő vállalat történetének egy epizódját mutatta be. 1923 előtt az értékesítés főként a többségi tulajdonos Farkasházy Fischer Jenő üzletpolitikájának megfelelően az egyéni megrendelésekre alapult, akkor még többé-kevésbé sikeresen. Az egyéni hazai és külföldi megrendelések részben személyes kapcsolatokra épültek, illetve nagy szerepe volt a világkiállításokon való részvételnek és a hazai és külföldi viszonteladóknak. Emellett bizományi értékesítés is zajlott, illetve fontos volt az állami megrendelés (1898-ben a budai királyi várnak). 1923 után azonban a Monarchia megszűnte, valamint az újabb vámok és kereskedelmi szerződések miatt megnehezült az értékesítés. Új szemléletre volt szükség, melyet Gulden Gyula honosított meg, aki 1923-tól igazgatója, 1926-tól ügyvezető igazgatója lett az 1923-ban részvénytársasággá alakult vállalatnak. A harmincas évek közepére Gulden professzionális értékesítési hálózatot épített ki, nemcsak a régióban, hanem Nyugat-Európában és Észak-Amerikában is. 1929-től új mintákat, motívumokat terveztetett hazai iparművészekkel. Az igazgató felismerte a kor vásárlói igényeit, értett a marketinghez és a reprezentációhoz, eredményes és exportorientált üzletpolitikát tudott folytatni, aminek eredményeként 1943-ig folyamatosan nőtt a gyár termelése és exportja.
Pogány Ágnes (Corvinus): A budapesti nagymalmok válságkezelési stratégiái a két világháború között című előadása a nagy budapesti malmok történetének utolsó fejezetét tárgyalta, amikor a trianoni válság súlyos áldozata lett a magyar malomipar. Arra kereste a választ, hogy hogyan próbálták a válságot kezelni a malmok, lett volna-e lehetőségük más módszerekkel fennmaradni. Budapest az 1860-70-es években a világ egyik legfontosabb malomipari központja volt, de már az 1880-as években válságba került a tengerentúli olcsó liszt versenye miatt, és elvesztette még a magyarországi iparban betöltött vezető szerepét is. A Monarchia felbomlása súlyos válságot jelentett a magyar malmoknak is, és ez a válság különböző szinteken, de állandósult. Ebben kétségtelenül küldő okok voltak az elsődlegesek, ugyanakkor látható, hogy a 19. század végétől a külső piacokról való kiszorulásnak egyik oka az is lehetett, hogy a magyar malomipar nem tudott alkalmazkodni a megváltozott piaci viszonyokhoz. Az ipari országokban a 19. század végén egy ipari vállalati forradalom zajlott le, és ez nemcsak a méretekben jelentett változást, hanem a vállalati szerkezetben is. Professzionális vállalati menedzsment, költséghatékony és szabványos tömegtermelés, az értékesítés tömegméretekben megszervezése, gépesítés, folyamatos termelés, és mindehhez nagyberuházások jellemezték a modern élelmiszeripart. Megfigyelhető még a vertikális integráció, a termelés diverzifikálása, a modern marketingmódszerek terjedése, a reklám megjelenése és jelentőségének növekedése, külkereskedelmi hálózatok kiépítése, üzletláncok megjelenése. Az árversenyt megegyezéssel lehetett elkerülni, kartellek vagy monopóliumok alakításával. A minta ezekhez az USA iparpolitikája volt. A magyarországi nagymalmok is így próbáltak fennmaradni, a háború után 13 nagy malomból 7 vállalat bezárt, a maradék 6 pedig kartellbe tömörült, ez azonban érdekellentétek miatt 1924-ben felbomlott, a malomipari cégeket 1926-ban tőzsdei válság rázta meg. Az 1920-as években születtek ugyan fúziós tervek, a nagy malmok konszerneket hoztak létre, de az üzleti adminisztráció központosítása nem ment végbe, és a diverzifikáció is elmaradt, az 1930-as években a malmok az állami beavatkozástól várták a segítséget. A kis malmok nem tudtak gazdaságosan működni, sem fejlesztéseket végrehajtani. Ugyan lezajlott egy iparági koncentráció, de nem sikerült az egész ágazatot egyesíteni, a fúziós tervek főként az ellentétek miatt nem teljesültek.
Az utolsó, Vállalatok/üzemek a tervgazdaságban című egységben három előadás hangzott el.
Germuska Pál (Hadtörténeti Intézet és Múzeum): Kettős profilú vállalatok Magyarországon: a civil és haditechnikai termelés vállalati sajátosságai, 1948–1989 című előadásában azt mutatta be, hogyan jutott el a szocialista gazdaságpolitika az elkülönített hadiipari modell erőltetésétől a kettős profilú vállalatok rendszeréhez. 1945 előtt természetes volt, hogy a hadianyag-vállalatok civil profillal is rendelkeztek, még a második világháború alatt is jellemző volt, hogy a hatalmas előzetesen hirdetett igényekhez képest csekélyebb megrendelés érkezett. A háború után 1945–1947 között a magyar haderőt leépítették, majd 1948-tól a szovjet rendszernek megfelelő hadseregfejlesztés zajlott, egészen 230 ezer főig, tucatnyi új hadiüzem építésének megkezdésével.1952-ben már hét különböző ipari minisztérium felügyelte a gyárak és üzemek működését 62 000 hivatalnokkal, ami meghaladta még a második világháborús szintet is, viszont a valós megrendelések megint elmaradtak a tervektől, így a gyáraknak sokszoros kapacitást kellett értelmetlenül fenntartaniuk. A legerőteljesebb szovjetizáció jegyében át kellett venni a szovjet licenszeket és szabványrendszert, ami rendkívüli erőfeszítést igényelt, és a gyárak későbbi átalakítását is nehezítette. A régi üzemek általános gépparkjukkal, minimális korszerűsítéssel jelentős civil feladatot láttak el, az új üzemek viszont egycélú hadianyaggyártást végeztek speciális gépparkkal – ez lett a hátrányuk is később. 1953–1956 között hatodára csökkent a katonai célú beruházások nagysága, és a vállalatok esetében megjelent az új profilok keresése, az új szakasz fogyasztóbarát programjának megfelelően. 1958-tól a KGST hadiipari együttműködésének kibontakozásával speciálisabb lett a termelés, illetve a katonai megrendelések zuhanásával (70%-ról 5%-ra esett) a gyárak „minden mást” kezdtek gyártani, a kiút az addig elhanyagolt fogyasztási cikkek termelése lett. Ebben a folyamatban a régi gyárak rutinosan váltottak, míg az újabb, speciális gépparkkal rendelkezők nehézségekbe ütköztek. 1954-től lett megfogalmazva a kettős profil koncepciója, és előtérbe került a civil termelés és a vállalatok önállósága, ötletei, kreativitása. A kettős profil állandósult, bár ötévente változtak az arányok. 1966–1968 után megnyílt a lehetőség a külföldi piacok felé is.
Bódy Zsombor (Pázmány Péter katolikus Egyetem): A vállalati fejlődés szocialista modellje a KGST-kooperáció kibontakozásának idején című előadásában azt vizsgálta, lehet-e a business history keretei között értelmezni a szocialista tervgazdálkodás egy elemét. Az Ikarus a sikeres szocialista vállalat mintája volt, 1990 után viszont csődbe jutott: ez vajon törvényszerű volt-e a szocialista vállalat működéséből következően? Az Ikarus elődje egy mátyásföldi hadiüzem volt, amely az államosítás után az 1950-es években a tervutasítás rendszerében működött. 1955-ben kezdték meg a korszerű buszgyártást, 1956-tól új mérnöki garnitúrával. Az 1960-as évek elejétől a gyár túlnőtt keretein, a modernizálódás és 1965-től a közúti járműprogram következtében kapacitás fejlesztést hajtottak végre, és a KGST-n belüli munkamegosztás értelmében az Ikarus láthatta el a KGST országokat, majd a „fejlődő országokat” is buszokkal. Ezzel az Ikarus a világ egyik legnagyobb buszgyártója lett, ami a kedvező lehetőség mellett a magyar szakemberek sikeres munkájának is köszönhető volt. Azonban a KGST-n belüli piac nem tartalmazott reális számításokat a buszok termelési költségeire, eladhatóságára, valós árára és piaci keresletére vonatkozóan. Az Ikarus vezetői nem tudhatták, mennyire gazdaságos a termelés, hiszen pénzügyi szempontokkal nem kellett foglalkozniuk. Azaz a business history szemlélete, értelmezése nem alkalmazható egy szocialista vállalatra, hiszen nincs piaci verseny, gazdasági kényszer ebben a rendszerben, és a döntéseket nem piaci szempontok alapján hozzák.
Varga Zsuzsanna (ELTE): „Elvtársak! Nekünk nem olyan tsz-ek kellenek, amelyek minden áron gazdagodnak, amelyek kapitalista szelleműek.” A fővárosi tsz-ek útkeresése az 1960-as években című előadása zárta a konferenciát. Az 1950-es években a sztálini típusú kolhozok kötelező tervmutatók alapján működtek, a gazdálkodást a párt- és állami szervek állandó beavatkozása jellemezte, és az elosztásban a maradékelv érvényesült. Ez a fővárosi tsz-ekben kaotikus és ésszerűtlen gazdálkodást, folyamatosan csökkenő termelést, rendszertelen jövedelmeket és folyamatos munkaerőhiányt eredményezett. 1953-ban enyhült a kontroll, a gazdálkodáson lehetett változtatni, ekkor jelentek meg először a melléküzemágak. 1955-ben ugyan lezajlott némi visszarendeződés, de 1956-tól jelentős változás látható: megszűnt a beszolgáltatás kötelezettsége, csökkent a tervmutatók száma, a tsz-ek számára lehetővé vált a gépvásárlás. 1957-től megindult az egyéb bevételek keresése, a termelési szerkezet specializálódásával (ez Budapest környékén pl. zöldség-, gyümölcs- és virágtermesztést jelentett), a kiegészítő tevékenységek bővítésével. A jövedelmek növekedése lehetővé tette a helyi viszonyokhoz igazított díjazást is. Az 1967. évi tsz-törvény bővítette a lehetőségeket azzal, hogy legalizálta az alulról jövő kezdeményezéseket. A tsz-ek termelési szerkezetüket maguk határozhatták meg, emiatt gyakran 4/5 részben már nem a gabonafélék termeléséből éltek; önállóan rendelkezhettek bevételeikről (mennyit fizetnek a tagoknak) és önálló elszámolást folytathattak; megszűnt a maradékelv. Az ügyes gazdálkodás javuló termelést és emelkedő béreket eredményezett a következő évtized során. Az 1970-es évekre azonban Magyarország egyedül maradt új gazdasági mechanizmusával, és a „keményvonalasok” ellentámadása főként a tsz-eken csapódott le. A vállalati gazdálkodás a Kádár-korszakban nem jog volt, hanem csupán engedmény a hatalom részéről, amit vissza is vonhatott, ha a politikai széljárás úgy alakult. A tsz-ek előbb reagáltak a piac igényeire, a jogi szabályozás előtt jártak, ami előny is lehetett, mint az 1960-as években, de támadási felület is, mint az 1970-es években.

Farkas Ildikó