Eötvös József és Szalay László születésének 200. évfordulója alkalmából az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet 2013. szeptember 24-én műhelykonferenciát rendezett. Erdődy Gábor (egyetemi tanár, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Történeti Tanszékének vezetője) a délelőtti ülésszak elnökeként bevezetőjében kiemelte, hogy a korszak legszínesebb, legösszetettebb és egyik legnagyszerűbb politikusáról emlékeznek meg születésének évfordulója kapcsán. A rendezvényt megnyitó Fodor Pál főigazgató (MTA BTK) hangsúlyozta, hogy az évfordulót egy akadémiai intézménynek különösen fontos számon tartani, hiszen mindketten az MTA tagjai voltak, Eötvös József az MTA elnöke is volt, emellett Szalay tevékenysége történetíróként, Eötvösé pedig politikusként és miniszterként is kiemelkedően jelentős és fontos. Eötvös és Szalay is centralista politikusként Széchenyi és Kossuth között helyezkedett el, a reformok híve volt; Eötvös a szólás- és vallásszabadságért, a különböző csoportok emancipációjáért emelt szót, és vallás- és közoktatási miniszterként az általános közoktatás megteremtésén, a zsidók egyenjogúsításán és az egyházak autonómiájának kialakításán tevékenykedett.

Eötvös és Szalay széles európai műveltséggel, polgári mentalitással, az emberi szabadságjogok iránti elkötelezettséggel a magyar viszonyok megreformálását tekintették céljuknak. A tudomány még mindig adós életművük feldolgozásával kapcsolatban – így a megrendezett konferencia mindenképpen előrelépést jelent ezen a területen.

Völgyesi Orsolya (az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa) Eötvös József az 1839/40-es országgyűlésen címmel Eötvös politikai pályafutásának kezdeti szakaszáról tartott előadást. Az 1839–1840. évi országgyűlés tagjairól készült német nyelvű jellemzés a főrendi ellenzék tagjai közül mindössze hármat tartott igazán figyelemre méltónak: gróf Batthyány Lajost, gróf Széchenyi Istvánt és báró Eötvös Józsefet. Az utóbbiról adott rövid jellemzés a fiatal báró kiemelkedő tehetségét és szónoki képességeit emelte ki, azt, hogy a felsőtáblán senki nem beszél és ír olyan szépen magyarul, mint ő. Végül a legkiválóbb magyar liberálisok egyikének nevezte. Az előadás a protestánsok ügyével kapcsolatban vizsgálta Eötvösnek az országgyűlésen kifejtett nézeteit és tevékenységét. Eötvös a protestánsok és a vegyes házasságok ügyét nem vallási ügynek, hanem a vallásszabadság ügyének tekintette, amelybe az államnak nem kellene beleszólnia. A felsőtáblán Eötvös a rendek javaslatát támogatta, de a katolikus egyház szempontjait is igyekezett érvényesíteni, miszerint világi hatalomnak nem szabad az egyház ügyeibe avatkozni. Eötvösnek a vallásügyben elhangzott felszólalásai mindenekelőtt azért figyelemre méltóak, mert a sérelmi és alkotmányos megközelítés mellett megpróbálta új nézőpontból láttatni azt a problémát, amely akkor Európa-szerte tapasztalt jelenség volt: meddig terjedhet a világi hatalom kompetenciája, s hol kezdődik s végződik az egyházak szabadsága? Eötvös javaslata szerint a vegyes házasságokat azokban az esetekben, amikor az egyház elveivel ellenkeznek, annak befolyása alól ki kell venni, vagyis lehetőséget kell adni arra, hogy a vegyes házasságokat a protestáns lelkész előtt is meg lehessen kötni. 1844. évi 3. törvény végül valóban az Eötvös által javasolt megoldást alkalmazta a vegyes házasságok megkötése esetében, e törvénycikk megalkotásához azonban még hosszú út vezetett.

Gángó Gábor (a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, az MTA BTK Filozófiai Intézet tudományos tanácsadója) Eötvös és Békés megye című előadásában Eötvös József Békés megyéhez kapcsolódó tevékenységét három periódusra osztva tárta fel. Az első szakasz Eötvösnek a Békés megyei Rosty Ágnessel 1842-ben kötött házasságával kezdődik – ennek révén lett Békés megyei gazdálkodó – és 1847-ig, apósa haláláig tart (ekkor kerül a családba Trefort Ágoston is, aki szintén Rosty lányt vett feleségül). Eötvös apósa segítségével próbált képviselőséghez jutni a megyében, az ottani viszonyok miatt sikertelenül: Kossuthtal kapcsolatban álló ellenzéki jelöltekkel szemben maradt alul. A második időszak a gazdálkodással telt: az 1850-es évek elején Eötvös és Trefort visszatért az emigrációból, a Békés megyei Rosty-birtok felosztásával mindketten a megyében kezdtek gazdálkodni. Birtokaik hasonló nagyságúak voltak, gazdálkodásuk azonban különbözött. Trefort a megyébe költözött, és nagy nehézségekkel, de maga gazdálkodott, Eötvös viszont tiszttartókkal jószágkormányozott, így még kétlakivá sem igen vált, csak akkor utazott az Alföldre, ha gazdasága után nézett. A harmadik korszak a provizóriummal vette kezdetét, amikor Eötvös és Trefort is szerepet vállalt az újrainduló megyei gazdasági-politikai közéletben, mégpedig az alföldi–fiumei vasút, a Békés megyei Gazdasági Egylet és az 1863. évi aszály kárenyhítése körül. Eötvöst az alföldi–fiumei vasút ügyében legalább annyira érdekelte az ügyben a közvetlen társadalmi haszon, azaz a térség közrendjének fenntartása, mint a hosszú távú gazdasági érdek. Eötvösnek az udvarnál meglevő befolyása és Trefort helyi tekintélye kedvezően kiegészítették egymást mindaddig, mígnem a vasút körüli nehézségek miatt együttműködésük Békés megyében véget ért. Trefort számára az 1865-ben bekövetkezett gazdasági csőd vetett véget Békés megyei életének, míg Eötvös Józsefet a nagypolitika egyre fokozódó mértékben vette igénybe, és így a halála előtti években alföldi látogatásai nagyon megritkultak.

Gábori Kovács József (a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorandusza) „Kinyilatkoztatom előre, hogy a’ régi eretnek vagyok ma is”: önállóság és összefogás az 1847-es országgyűlésre való készüléskor című előadása a centralisták 1847. évi tevékenységét vizsgálta 1847. június 7-ig, az Ellenzéki nyilatkozat aláírásáig. A források arra engednek következtetni, hogy a reformellenzék zömével 1845 novemberében kompromisszumot kötő centralisták Eötvös József irányadásának megfelelően tértek vissza eszméik ismertetéséhez 1847 januárjában. Ekkor azonban már jóval óvatosabban agitáltak elveik mellett, mint 1844–1845-ben. 1847-ben a főleg a municipalisták által használt alkotmányos nemzet politikai nyelvének több ízben is nagyobb hangsúlyt adtak, mint korábban. Eszméiket ráadásul gyakran a municipalista vezetők érvelésével is alátámasztották. Ha pedig véleményük megegyezett a reformellenzék zöme által képviselttel, az ő publicistáikkal karöltve mutatták be elképzeléseiket. Mindennek hatására megnőtt az esély a centralista eszmék municipalisták általi elfogadására is. Mindeközben a municipalisták olyannyira elfogadták ellenzéken belüli erőnek a centralistákat, hogy 1847 márciusában az ellenzéki vezetők Deák Ferenc után Eötvöst tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy az alsótáblán az ellenzék vezére legyen. Az tehát, hogy a centralisták 1847-ben körültekintőbben tárgyalták elveiket, mint korábban és szorosan együttműködtek a reformellenzék megyerendszert védelmező szárnyával, nagy szerepet játszhatott abban, hogy Eötvösék aláírhatták az Ellenzéki nyilatkozatot, illetve, hogy a parlamentnek felelős kormány eszméje is bekerült Nyilatkozatba.

Konrád Miklós (MTA BTK TTI tudományos munkatársa) Eötvös József és a zsidók című előadása három témakört tekintett át: Eötvös szerepét a zsidók emancipációjában; a zsidók áttérésével kapcsolatos nézeteit és cselekedeteit, végül a zsidó kongresszust illető tevékenységét.
A főrendek 1840. március 31-én tárgyalták azt a törvényjavaslatot, amely megadta a zsidóknak az ország egyéb nem nemes lakosai által gyakorlott minden polgári jog élvezetét. A vita során többen felszólaltak a zsidók polgárosítása mellett, de a legnagyobb röptű beszédet Eötvös József mondta el, aki pár hónappal később A zsidók emancipációja címmel egy hosszabb tanulmányt is közzétett a centralista Budapesti Szemlében. Tény, hogy amit leírt, azt külföldön már sokan elmondták előtte. Eötvös írása formájában klasszikus apologetika: bemutatja a zsidók emancipációja ellen felhozott érveket, majd sorra cáfolja azokat. Eötvös feltétel nélküli koncepciójával szemben az 1849. július 28-i szegedi nemzetgyűlésen Kossuth álláspontja győzedelmeskedett, vagyis a vallási reform ellenében megadott emancipáció gondolata. A zsidók Eötvös elképzelése szerinti – vagyis minden feltétel nélküli – egyenjogúságáról szóló törvényt az országgyűlés 1867 decemberében szavazta meg.
Ami a zsidók áttérésének kérdését illeti, Eötvös és kortársai között lényeges különbség húzódott: ellentétben ez utóbbiakkal, akik a zsidósággal nem annyira a kereszténységét állították szembe, mint egyre inkább a magyarságot, Eötvösnél ez a kérdés szigorúan vallási keretekben maradt. Ugyanakkor, és megint csak vallásos hitéből eredően, Eötvös meg volt győződve arról, hogy a zsidóság küldetése Krisztus eljövetelével bevégeztetett, s hogy a zsidókat természetes útjuk a kereszténység felé vezeti; tehát kívánta, de nem szorgalmazta a zsidók áttérését.
A magyar zsidók szakadásához vezető, 1868. december 10-étől 1869. február 23-ig ülésező zsidó Egyetemes Gyűlés, köznapi nevén kongresszus kérdésében Eötvös egyértelműen elfogultnak mutatkozott. Eötvösnek az állam és a vallás kívánatos viszonyáról vallott meggyőződésével teljességes harmonizált az a gondolat, hogy a zsidó felekezet képviselői révén saját maga alkossa meg önkormányzatát, hitközségi és tanintézetei szervezetét, ugyanakkor az ország zsidó lakosságát ekkor már élesen megosztó vitában Eötvös az újítók, az egyszerűség kedvéért mondjuk úgy, hogy neológok győzelmére játszott. Eötvös elfogultsága leginkább a kongresszus előkészítése végett 1868 februárjában általa összehívott bizottság tagjainak a kiválasztásában érhető tetten: a bizottság döntő többségében modern felfogású tagokból állt. A kongresszuson a két tábor nem tudott megegyezni: az ortodoxok többsége kivonult a gyűlésről, amelynek nélküle kialakított szabályzatával nem érthetett egyet. Innentől már csak egy út maradt: a kongresszusi szabályzat mellett az ortodoxok által saját meggyőződésük szerint kialakított szabályzat elismerése, vagyis a magyar zsidóság szervezeti különválása, a neológ–ortodox szakadás felekezetjogi intézményesítése.
Eötvös utolsó, az ország zsidó lakosságát érintő politikai cselekedete a képviselőházban 1870. április 7-én bemutatott, „a vallás szabadságáról és a vallás-felekezetek egyenjogúságáról” címet viselő törvényjavaslata volt, amely a zsidó vallást a keresztény vallásokkal teljességgel egyenrangúvá tette volna a vallások egymás közötti és az állammal szembeni teljes egyenlőségének kimondásával, így a zsidó vallásra való áttérés lehetőségével. A törvényjavaslat Eötvös zsidópolitikájának és kortársai között elfoglalt unikális helyének volt mintegy utolsó, szimbolikus kifejezése. Működésének ideje alatt nem volt egyetlen politikai gondolkodó vagy politikus, s pláne nem a két szerepkörben egyaránt kimagasló személy, aki a zsidók és vallásuk feltétel nélküli és teljes egyenlősége mellett olyan egyértelműen és következetesen kiállt volna, mint ő.

Zakar Péter (a Szegedi Egyetem Történeti Intézete és a Gál Ferenc Hittudományi Főiskola tanára) Eötvös József és az egyházi reform ügye 1848-ban címmel tartott előadást. Eötvös már az 1843–1844. évi országgyűlésen síkra szállt minden vallásnak tökéletes egyenlősége mellett. Széchenyihez hasonlóan pártolta a különböző felekezetek egybeolvadását, támogatta a vegyes házasságokat, de Kossuthtal együtt vallotta, hogy „hitet s vallásos és erkölcsi érzelmet kényszeríteni senkire sem lehet”, ugyanakkor az állami és az egyházi illetékességi körök határozott és világos elhatárolására törekedett. Első (1848. évi) minisztériumát az 1848. évi XX. törvény szellemében igyekezett összeállítani: egyenlőség, viszonosság, így pl. osztályvezetői az adott felekezet számára elfogadható személyekből kerültek ki. Rendszeres kapcsolatot tartott a bevett felekezetek vezetőivel. A délvidéki eseményeket követően utasította a főpásztorokat, hogy lelkészeik a szószékről és a közéletbeni társalgásban magyarázzák el a híveiknek a kormány rendeleteinek tartalmát, ezzel igyekezvén csökkenteni a nemzetiségi ellentéteket és lázongásokat. Az egyházi reformok keresztülvitelében több nehézségbe ütköztek: a katolikus egyház (pl. a püspöki kar) nehezen illeszkedett bele az új rendszerbe, az alsópapság radikális követelésekkel állt elő; a piarista rend belső (demokratikus) átalakuláson ment keresztül; az egyházi birtokok megtartásáért aláírásgyűjtő akció indult. Eötvös mindezen ügyek mellett foglalkozott még a Pazmaneum Magyarországra helyezésének gondolatával, az önálló magyar irgalmas rendi tartomány kialakításával, az önálló magyar tábori püspökség felállításával, a muraközi plébániák magyar egyházmegyéhez csatolásával (ez nem sikerült), a nemzetőri szolgálatba lépett egyházi személyekről való állami gondoskodással. Az oktatásügy modernizációja Eötvös szívügye volt, nézete szerint a vallástanítást a felekezeti ellentétek kiküszöbölése érdekében el kell választani az oktatás többi részétől. Eötvös tárgyalt a protestáns felekezetekkel, valamint a görög katolikusokkal és az ortodoxokkal is. Eötvös első minisztersége nem hozott látványos eredményeket, de bizonyította, hogy kormányzati pozícióban is képes a gyakorlatba átültetni elméleti munkájának eredményeit. Minisztériuma a felekezetek egyenlőségét figyelembe vette, partneri viszonyt ápolt azok vezetőivel. Reformtervei áldozatul estek a szabadságharc és az azt követő megtorlás eseményeinek, de a kiegyezést követően, Eötvös második minisztersége idején elképzelései bizonyos részét mégis átültethette a gyakorlatba.

Hermann Róbert (főtanácsos, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos parancsnokhelyettese) Szalay László frankfurti küldetése címmel tartott előadást Szalay László politikai pályafutásának legfontosabb történéseiről. A jogász Szalay László centralista politikusként, főként publicistaként volt ismert, Eötvös barátja volt, és jó kapcsolatban állt még Széchenyivel, Szemere Bertalannal, Esterházy Pállal. A Batthyány-minisztérium megalakulása után Deák Ferenc osztályfőnökké nevezte ki Szalayt az igazságügy-minisztériumba. Szalay hivatalnokoskodása csak néhány hétig tartott, már májusban elküldték – ifj. Pázmándy Dénessel együtt – Frankfurtba mint a magyar kormány megbízottját a frankfurti német alkotmányozó parlamentnél. Az 1848 tavaszán kibontakozó német egységmozgalom következtében fennállt az a lehetőség, hogy a Habsburg Birodalomnak a Német Szövetséghez tartozó tartományai beolvadnak a létrejövő egységes német államba. Ebben az esetben megkezdődhetett a birodalom Magyarország-központú átszervezése. Így 1848 júniusában Szalay László és Pázmándy Dénes személyében követeket küldtek a frankfurti össznémet parlamenthez. Júliusban a magyar kormány katonai szövetséget ajánlott a német központi hatalomnak. Augusztus végén a német birodalmi kormány hivatalosan is fogadta Szalayt mint egy önálló állam követét. (Júniustól, Pázmándy távozása után Szalay egyedül vitte tovább a tárgyalásokat Frankfurtban egy esetleges német–magyar szövetség kialakítása ügyében.) Októberben azonban – hivatkozva az időközben beállott változásokra – Frankfurtban visszavonták az elismerést, és a nádori teljhatalom visszavonása miatt (Szalay nádori megbízólevéllel ment tárgyalni Frankfurtba) Szalay felhatalmazását nem tekintették érvényesnek. Ezzel – eredménytelenül – véget ért Szalay frankfurti küldetése.

Tevesz László (az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének tudományos segédmunkatársa) Történeti intézmények és önkormányzatiság Eötvös politikai koncepciójában című előadásában arról beszélt, hogy Eötvös önkormányzatiságról és történeti intézményekről vallott nézeteivel milyen helyet foglal el a reformkori, illetve a Világos utáni magyar liberális politikai gondolkodásban. Állam és társadalom egymáshoz fűződő korabeli viszonyának kapcsán két ideáltipikus modell létezett a 19. századi európai és magyar politikai gondolkodásban: az államközpontú, kontinentális vagy francia modell és a társadalomközpontú, angolszász vagy holland–belga modell. Az államközpontú modell intézményes alapjait a „gondoskodó állam” adja, pl. Nagy Frigyes és II. József felvilágosult abszolutizmusa, vagy Napóleon polgári állama és a 19. század eleji porosz berendezkedés. Itt a társadalmat alapvetően az állami adminisztráció formálja, a közérdeket a kormányzat képviseli, s az állam még a gazdaság, a kultúra és az oktatás területén is jelentősen beleszól a társadalom életébe. A másik, a társadalomközpontú modell intézményes alapjait olyan országokban találjuk meg, ahol a rendiség és a felekezetiség köztes önkormányzati intézményei a politikai kultúra alapvető keretét adták (Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia, Svájc, Egyesült Államok). E modell a társadalom működtetését és folytonos megújulását a decentralizált szerkezetű politikai berendezkedés és a közösségi öntevékenység keretein belül, az állam gyámkodásától mentesen képzeli el. A modern magyar politikai kultúra kialakulásában mindkét modell fontos szerepet játszott. A reformkori liberalizmus fő ellenzéki vonala a II. Józseffel szemben kibontakozó rendi-sérelmi politikát újította meg, mégpedig olyanformán, hogy egész programja a társadalmi önszerveződés gondolata köré épült. Ettől sokban eltérő koncepciót képviseltek a reformkori centralisták, akik leginkább a felvilágosult abszolutizmust támogató jozefinisták és a nyomukban járó posztjozefinisták szellemi örököseinek vallották magukat. Amíg az ellenzéki liberálisok a kalapos király törekvéseit jó szándékúnak, de egyértelműen rombolónak tartották, amelytől minden korban óvni kell a nemzetet, addig a centralisták szemében II. József volt az eszményi uralkodó. A reformkori liberalizmus fő vonala és a centralisták közötti különbséget alighanem Eötvös ragadta meg a legpontosabban: amíg Kossuth a szabadság megőrzését az önkormányzatoktól, a polgárosodást az önkéntes társulásoktól reméli, addig a centralisták a megreformált törvényhozástól és az országgyűlésnek felelős kormányzattól várják ugyanezt.
Az 1848–1849. évi események tapasztalata nyomán, illetve a bürokratikusan irányított Bach-rendszer körülményei között a centralisták politikai elképzelései nagyban átalakultak. Feladták a központosított kormányzattal kapcsolatos illúzióikat, s egyedi véleményük hangoztatásával maguk is a társadalmi önszerveződés szószólói lettek. Eötvös is átértékelte az állam és társadalom viszonyára vonatkozó nézeteit a forradalom alatt, illetve Világos után. Bár a történelem fő tendenciájának továbbra is a centralizációt tartja, most a veszélyeiről kezd értekezni: a túlzó központosításban az egyéni szabadság elnyomóját látva. És mindenekelőtt felértékelődött a községek önkormányzata, amelyben Eötvös immáron a szabadság legfontosabb biztosítékait véli megtalálni. Eötvös Világos után, s különösen az 1860-as években sok ponton eltávolodott a reformkori centralisták mérsékelten államközpontú elképzeléseitől, s a társadalomközpontú liberalizmus egyik igényes, egyedi hangú, eredeti képviselőjévé nőtte ki magát.

Deák Ágnes (a Szegedi Egyetem Történeti Intézetének docense) Eötvös nemzetiségpolitikai nézetei – egy rendőrjelentés perspektívájából (1862) című előadásában egy eddig ismeretlen dokumentumot ismertetett. A bécsi rendőri hatóságok érdeklődése Eötvös személye iránt nem mondható intenzívnek, így ritka kivételnek számít az az 1862-ből származó jelentés, amely egy Eötvös Józseffel folytatott eszmecseréről tudósítja a hatóságokat. Eötvös kijelentései a beszámoló szerint a következőket foglalják magukban: 1. területi autonómiát, nemzetiségi alapon szerveződő, autonóm jogokkal felruházott közigazgatási kerületeket nem „adhat” a magyar politikai elit a Magyarországon élő nemzeti kisebbségek számára, mivel az az ország „feldarabolásá”-t jelentené; 2. a nemzetiségi mozgalmak elitje olyan követeléseket fogalmaz meg, amelyeket a nemzetiségi lakosság többsége egyáltalán nem vall magáénak; 3. elutasítja a közjogi rendezés függővé tételét külpolitikai konstellációktól, elsősorban Franciaország támogatásától – azaz áttételesen elhatárolja magát a magyar politikai emigráció 1849. évi ihletettségű függetlenségi programjától; 4. Eötvös úgy ítéli meg, 1862. májusig „rendbe jövünk”, ami minden bizonnyal azt jelenti, hogy bízik abban, hogy áprilisig újra összehívja az uralkodó az országgyűlést, s azon sor kerülhet az általa vezetett nemzetiségi bizottmány által kidolgozott nemzetiségi törvényjavaslat elfogadására (s persze azt is, hogy bízik abban, hogy a benyújtott kisebbségi indítvány ellenére a törvény elfogadása meg fogja nyugtatni a kedélyeket); 5. Apponyi György gróf országbíró tárgyalásokat folytatott Eötvössel a politikai helyzetről és a teendőkről. A jelentés tehát olyan elemeket tartalmaz, amelyeket más, rendelkezésre álló források is megerősítenek. A jelentés eredetiségét azonban a korszakban kétségbe vonták, nem a tartalom, inkább Eötvös állítólagos hangvétele miatt. Eötvös nyilvánosság előtt megjelent írásaira egyáltalán nem jellemző ez a kissé lekezelő, nagyon is magabiztos hangvétel, amelyet a jelentés közvetített. A történész számára mindenesetre nem elsősorban Eötvös politikai nézeteinek vizsgálatához, sokkal inkább politikusi személyiségének rajzához adhat egy további árnyalatot.

Cieger András (az MTA BTK TTI tudományos munkatársa) Filosz a büróban. Eötvös József miniszterségei című előadásában Eötvös miniszterségének idejét dolgozta fel. A reformkori politikai elit tagjai közül egyedül Eötvös Józsefnek adatott meg, hogy 1848-ban miniszterként megkezdett munkáját 1867-ben folytathassa, két minisztersége között azonban jelentős eltérések figyelhetők meg: míg 1848-ban fiatal politikusként került a kormányba, 1867-ben szinte egyedül ő rendelkezett kormányzati tapasztalatokkal, biztos helye volt a kormányban, sőt rendre ő helyettesítette a miniszterelnököt annak távollétében. A kiegyezés utáni kormányzati tevékenységéről Eötvös számos magánlevélben és naplójegyzetben számolt be. 1867 februárjában az ország szebb jövőjében bízva, saját munkája sikerében reménykedve nagy kedvvel vetette bele magát ismét a kormányzati munkába. Ugyanakkor már a kezdetektől jelen vannak a szövegeiben a kormányzást hátráltató tényezők, mindenekelőtt a szakértelem hiánya. A személyzeti és anyagi források szűkössége, illetve az elképzeléseit övező értetlenség politikusi mozgásterét jelentősen korlátozták; untatta a képviselők szócséplése, a rosszindulatú és meddő vitatkozás, a hosszú kormányülések, a miniszteri tisztséggel kötelezően együtt járó reprezentálás, a hivatali akták sokasága. Eötvös szerint „a kormánynak feladata szorosan véve csak az, hogy kormányozzon”. Nem az állam hatáskörét kell tehát tágítani, hanem a társadalom önszerveződését kell ösztönözni (az egyesületek növelik az állampolgári öntudatot, terjesztik a demokrácia eszméjét és feladatokat vesznek le a központi kormányzat vállairól). Az állampolgári kompetencia erősítését és a közel egységes népakarat megteremtését a népoktatás fejlesztésével, a társadalom műveltségi színvonalának az emelésével lehet elérni. Ezért kap meghatározó szerepet Eötvös politikusi életművében az egyházak autonómiája és az oktatás problémája. A minisztérium Eötvös irányításával összesen 8 törvényt fogadtatott el az országgyűléssel, továbbá 65 rendeletet és utasítást tett közzé a Rendeletek Tárában. E törvények és törvényjavaslatok vagy olyan kérdéseket érintettek, melyek rendezésekor számos (például felekezeti, kulturális, történeti, etnikai és politikai) érzékenységre kellett figyelemmel lenni, ezért megoldásuk hosszú tárgyalásokat kívánt, vagy olyan területeket szabályoztak, melyek további komoly szervezőmunkát róttak a tárcára. E küzdelmek és szerepkonfliktusok (amely például a tudósi alkat és politikusi munka természete, illetve a liberális program és a napi politikai és társadalmi valóság, vagy éppen a szabadságjogok kiterjesztésének vágya és a hatalmi logika működése között feszült) fokozatosan felemésztették Eötvös erejét.

Farkas Ildikó