Miroslav Michela (editor): Ján Spišiak Spomienky z Budapešti 1939–1944. [Emlékeim Budapestről 1939–1944.] Slovak Academic Press Kiadó, Bratislava, 2010. 465.

A szlovák és a magyar történetírás szemszögéből Miroslav Michela főszerkesztése, valamint Valerián Bystrický és Ladislav Deák munkája jóvoltából egy fontos kordokumentumot, Ján Spišiak Budapesten szolgáló szlovák diplomata visszaemlékezéseit vehetjük kezünkbe. Hiánypótló műről van szó, amivel a szlovák és magyar historiográfia régóta adós.

Spišiak a Szlovák Köztársaság követeként 1939-től 1945-ig teljesített szolgálatot Budapesten. Spišiak memoárja az 1939. május 14-től ­1944. augusztus 26-ig terjedő időszakot dolgozza fel. Pontosan azt, amikor a magyar és a szlovák nemzet történelmének egyik legnehezebb időszakát élte át. Spišiak kifejti memoárjához írt előszavában, hogy az ő feladata Magyarországon az volt, hogy a szlovákok érdekeit akkora mértékben védje, amennyire csak lehetséges. Spišiak maga is elismeri, hogy a háborús időszak alatt a szlovák–magyar kapcsolatok nem voltak túl jók, az akkori történések szerinte is – utólag nézve – mindkét nemzet kárára voltak.

Ján Spišiak impresszíven, néhol hihetetlenül színesen és részletesen ír a magyar–szlovák kapcsolatokról, valamint a korabeli nagyhatalmi és regionális politikai erőviszonyokról, amelynek révén fontos fogódzókat nyújt a téma iránt érdeklődők számára.

A kemény fedeles memoár hat fejezetre tagolódik, amelyek a háborús évek évenkénti eseményeit dolgozták fel kronologikus sorrendben. Érdekes adalék, hogy alapvető történelmi tényeket még csak említés szintjén sem jeleníti meg. Ilyen az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum vagy az 1942-ben Prágában, Reinhard Heydrich, a Protektorátus német helytartója ellen elkövetett sikeres merénylet. Furcsaság, hogy a budapesti szlovák közösség hétköznapjairól is csak nagyon kevés információ olvasható. Spišiak memoárjában vigyázott arra, hogy a közismert politikai szereplőkön kívül segítőinek és tárgyalópartnereinek nevét ne nagyon írja le, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek ezért és emiatt esetleg később felelősségre vonhassák őket. Ilyen például Emanuel Böhm, a magyarországi szlovákok egyik vezetője és képviselője, akivel állandó kapcsolatban volt magyarországi tartózkodása alatt és mégis nagyon keveset ír személyes megbeszéléseikről, és nevét is összesen csak háromszor említi. A másik ilyen személy Esterházy János, a szlovákiai magyarok vezére, akivel többször tárgyalt a kétoldalú kapcsolatok javításáról, de ezekről is csak szűkszavúan szól, mindössze kétszer említve Esterházy nevét.

A memoár újszerűsége abban rejlik, hogy sok részkérdésre találunk választ benne, és hogy szlovák szempontból, szlovák szemüvegen keresztül láthatjuk a magyar vezető politikusok cselekedeteit.

Spišiak küldetése alatt elsődleges feladatának érezte, hogy egyfelől megfigyelje a magyarországi szlovák kisebbség helyzetét, másfelől a magyar–szlovák diplomáciai kapcsolatok javításán is fáradozott. A „szlovják”-kérdés miatt is állandóan fellépett a magyar vezetésnél és az összes magyar külügyminiszternél. A „szlovják” mozgalom vezetői, így Dvorčak Viktor arra törekedtek, hogy Szlovákia lakosait megosszák szlovákokra és szlovjákokra, amit esetleg arra is felhasználhattak volna, hogy a szlovjákok Magyarországhoz csatlakozzanak a későbbiekben. 

Spišiak 1939–1944 között megfigyelte a lengyel–magyar kapcsolatok alakulását is. A lengyel–magyar barátkozást veszélyesnek tartotta Szlovákia jövőjét illetően, mivel a lengyelek nem ítélték el a magyarok cselekedetét (amikor azok 1939 márciusában a „kis háború” következtében elfoglalták a szlovák területeket) és a későbbiekben is mindvégig magyarpártiak maradtak.

Spišiak rendszeresen fellépett a magyar kormánynál, hogy megjelenhessenek szlovák nyelvű napi- és hetilapok Magyarországon. Esterházy Jánossal 1941 decemberében közösen járták ki a magyar és a szlovák kormánynál, hogy a magyarországi szlovákság lapja, a Slovenská jednota napilapként jelenhessen meg és cserébe a Szlovákiában betiltott Új Hírek helyett Magyar Hírek címmel magyar nyelvű napilap kerülhessen az olvasók elé. A sajtó hasábjain megjelenő egymást támadó cikkek állandó vitát jelentettek a kétoldalú diplomáciai viszonyban.

Spišiak memoárjából választ kapunk a magyar diplomácia azon állandóan visszatérő vádjaira, hogy miért van szükség a szlovák sajtó magyarellenes támadásaira és cikkeire. Erre magyarázatul azt adja, hogy csak ezzel tudták megtartani az újságolvasók egyre csökkenő számát Szlovákiában. Spišiak megfigyelte, hogy a magyar vezetés nagyon sértve érezte magát azon szlovák sajtótámadások miatt, amelyek „ázsiai bevándorlóknak” titulálták a magyarokat. A faji törvények időszakában ezt érthetően zokon lehetett venni magyar részről. A szlovák sajtó célja ezzel a magyarok befeketítése volt a németek előtt. Spišiak szerint az időnként fellángoló magyarellenes megnyilvánulásokat a sajtóban a Jozef Tiso vezette kormány szívesen vette, mert ennek belpolitikai indokai voltak. Erre azért volt szükség, mert külföldről és belföldről is sok szlovák politikust „magyarónsággal”, magyarbarátsággal vádoltak meg. Ilyen kényes személy volt Vojtech Tuka, aki korábban magyarbarát volt és ezt tetézve magyar ügynök is. Így Szlovákiában a magyarellenes demonstrációkat a hatóságok eltűrték, mert ez bizonyíték volt arra, hogy ők szemben állnak a magyar állammal és nem kívánnak ahhoz csatlakozni. A magyar propaganda a szlovák sajtótámadásokra időnként a pánszlávizmust és Beneš-pártiságot vetette a szlovák vezetés szemére. Budapesten azt sem nézték jó szemmel, hogy a szlovák vezetés időről időre Horvátország és Románia részvételével a kisantant felélesztésére tett kísérletet magyarellenes éllel. Ám a szlovák diplomácia ezen törekvéseit a németek megakadályozták.

Spišiak a német–magyar és a román-magyar viszony alakulását is kiemelten figyelte, és folyamatosan elemzéseket küldött azok alakulásáról. Különösen odafigyelt az olyan háttérértesülésekre, amelyek valamelyik magyar politikus Németországba utazásáról szóltak. Spišiak budapesti tartózkodása alatt rendszeres kapcsolatot ápolt az itteni külföldi diplomatákkal. Jóban volt a szovjet, a jugoszláv és az amerikai követtel is.

Spišiak mint diplomata majdnem minden magyar külügyminiszterrel és miniszterelnökkel beszélt, és jellemezte is őket emlékirataiban. Kállay béketapogatózási kísérleteiről is tudomást szerzett, ezenfelül részletesen ír Horthy 1944. márciusi, Hitlernél tett klessheimi látogatásáról. Eszerint Horthy annak ellenére elment, hogy tudta, a szlovák és a román hadseregek mozgósítva vannak a határon. Spišiak jóban volt Horthy Miklós menye, Edelsheim Gyulai Ilona édesapjával, akivel rendszeresen találkozott és információkat cserélt például Horthy klessheimi útjáról is. A szlovák és a román revíziós elképzeléseket a németek ütőkártyaként a magyarok ijesztgetésére és sakkban tartására használták. Hitler 1944-ben Horthy Miklóst azzal fenyegette, hogy ha kilép a háborúból, akkor Magyarország területére a környező államok katonái, így a szlovák csapatok léphetnek, ami azt eredményezheti, hogy elvesznek a korábbi revízió folyamán megszerzett területek.

Az 1944. márciusi német megszállás után Spišiakot az foglalkoztatta, hogy az új magyar kormány kikből fog összeállni, hogyan viszonyulnak majd a revízióhoz és Szlovákiához, valamint megszüntetik-e a Naša Zastava újságot, amely a szlovják mozgalmat népszerűsítette. A Habsburg család tagjairól is jelentéseket küldött, illetve némelyikükkel rendszeresen találkozott.

Spišiak memoárjának kiadását akként is értékelhetjük, hogy egy lépést tettünk közös történelmünk megismerésére.

Janek István