1674. A pozsonyi törvényszék elé idézett protestáns prédikátorok és tanítók szolgálati helyei

A 16. században a reformáció és az oszmán hódítások következtében visszaszorult katolikus egyház a 17. század első felében fokozatosan kezdett újra megerősödni. A Pázmány Péter esztergomi érsek (1616–1637) által fémjelzett megújulási folyamatot (zsinatok, egyházmegyei látogatások, szerzetesrendek megreformálása) kiegészítette a jelentősebb főúri családok katolizálása, és a bécsi udvar helyi szintű beavatkozása (például katolikus tanácstagok beválasztása a szabad királyi városok vezetésébe). A főként arisztokrata családok által támogatott helyi ellenreformációs fellépések (földesúri ellenreformáció) még csupán elszórtan eredményezett erőszakosabb cselekményeket (templomok elvétele, protestáns lelkészek elűzése).

Jelentős változást a Wesselényi-féle szervezkedés bukása (1670) okozott. Bár a mozgalom vezetői katolikus arisztokraták voltak (Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc) és a magyar katolikus püspöki kar néhány tagjára is a részvétel gyanúja vetült, viszonylag hamar a protestáns lelkészek, iskolamesterek lettek a bűnbakok. Ennek egyik alapdokumentuma a Bársony György váradi püspök, szepesi prépost által írt, Veritas toti mundo declarata című röpirat (1671) lett, amely elvetette a bécsi (1606) és a linzi (1645) békék által biztosított vallásszabadságot, és a protestánsok elleni fellépést sürgette. Megkezdődött a templomok elvétele, a protestáns lelkészek elűzése, helyükbe katolikus plébánosokat, szerzeteseket iktattak be, a megyei és városi protestáns vezetők helyébe katolikusokat választtattak, ezek a lépések gyakran a Magyar Királyságot megszálló császári katonaság támogatásával történtek. Már ekkor vizsgálat kezdődött egyes lelkészek vagy akár nagyobb csoportok ellen, így például a kassai református lelkipásztorral, vagy a templomukat védelmező pozsonyi evangélikus polgársággal szemben.

A még élesebb fordulatot a bujdosók 1672 őszén bekövetkező támadása hozta el. A kezdődő üldöztetések elől Erdélybe és a Hódoltságba menekült, vegyes társadalmi hátterű (végvári katonák, lelkészek, protestáns kis- és köznemesség) csoport meglepő sikerrel tört előre, és pár hét alatt már a felső-magyarországi szabad királyi városok kapuinál jártak. Miután a császári katonaság visszaszorította őket, megkezdődött a megtorlás. 1673 tavaszán a Kassán székhelyét tartó Szepesi Kamara vezetői, illetve Szegedy Ferenc Lénárd egri püspök és az egri káptalan több javaslatot fogalmazott meg a szabad királyi városok protestáns polgárságával és a protestáns lelkészekkel szembeni fellépésre. Bár a bécsi udvar kezdetben óvatosan kezelte ezeket a javaslatokat, Szelepcsényi György esztergomi érsek 1673. szeptember 25-re harminchárom protestáns lelkészt idézett Pozsonyba Liptó, Turóc és Zólyom vármegyékből. A bécsi udvar a nyomásnak engedve 1673 novemberében hozzájárult egyes alsó-magyarországi bányavárosok, illetve más szabad királyi városok lelkészei elleni vizsgálathoz. Ezt kihasználva Szelepcsényi érsek 1674 elején egy átfogó, kiterjedt pert készített elő.

Az 1674. március 5-re, Pozsonyba szóló idézés valamivel több, mint hétszáz személyt érintett. A térképen is jól látható, hogy még mélyen a Hódoltság belsejében működő református lelkipásztorokat is beidéztek, például a Duna-Tisza közéről. Végül közel háromszáz lelkész és iskolamester ment el Pozsonyba. A halálos ítélet alól a hivatásukról való lemondással, katolizálással vagy száműzetéssel lehetett megmenekülni, de erre csak hosszas kényszerítés után voltak hajlandóak. Végül negyvenkét fogoly maradt 1675-re, akik közül végül harminckét főt adtak el gályarabságra. Innen Michiel de Ruyter holland admirális segítségével és II. János György szász választófejedelem részvételével szabadultak ki a még életben lévők 1676-ban. A következő években több tekintetben visszakozni kényszerült a bécsi udvar is, és 1681-ben a soproni országgyűlésen elfogadott vallásügyi cikkelyek korlátozott vallásszabadságot biztosítottak a protestánsoknak.

Mihalik Béla–Nagy Béla