A Szapolyai-kutatás régi hagyománya kötődik az MTA BTK Történettudományi Intézethez, hiszen Barta Gábor, az intézet volt munkatársa nevéhez fűződik annak egy jelentős része. Az eltelt évtizedekben sok új kérdéskör, probléma felvetődött és kutatási eredmény született, amelyek áttekintésére a mostani műhely-konferencia adhat alkalmat – hangsúlyozta Pálffy Géza témacsoport-vezető megnyitójában. Még mindig akad olyan terület bőven, ahol a további kutatások alapján újabb eredmények várhatók, vagy az új eredmények a már meglévő képet módosíthatják.
A konferencián az alábbi előadások hangzottak el:
1. Neumann Tibor: Út a királyi trónig: Szapolyai István és családja
Az előadás első felében Neumann Tibor tisztázta a Szapolyai család genealógiájának kérdéseit, eloszlatott eddigi tévedéseket a Szapolyai család rokonságát illetően. Saját kutatásai alapján megállapította, hogy a Szapolyaiakkal legközelebbi rokonságban Petrovics Péter és családja állt – nem véletlenül lett ő János Zsigmond egyik gyámja. Az újonnan felállított genealógia szerint a Szapolyaiak szoros kapcsolatban álltak közeli rokonaikkal (Petrovics, Szvinnai család), törődtek velük. Az előadó hangsúlyozta, hogy miközben a Szapolyai család szerepe és jelentősége a Hunyadiakhoz hasonló, jóval kevesebbet tudunk róluk.
Az előadás második felében Neumann a Szapolyaiak királyi ambícióinak alapjait vette számba. A Szapolyaiak már 1494-től az ország messze legnagyobb birtokosai; 1483-tól királyi vér is kerül a családba: István nádor Mátyás király engedélyével feleségül vette Piast Hedvig tescheni hercegnőt, aki másod-unokatestvére volt Miksa császárnak (így János királyi vérből is származott). Lányuk, Szapolyai Borbála (János testvére) Jagelló Zsigmond oldalán lengyel királyné és litván nagyhercegné lett (1512). A család 1465-től grófi címet birtokolhatott, megszerezte a nádori méltóságot 1486–1487-ben, majd 1492–1499 között. Hatalmuk növekedését nagyban elősegítette az erdélyi vajda rangja, János vajda különkormányzati hatalma és hadi sikerei, és különösen az, hogy mint erdélyi vajda 1519-től adományozási jogkörrel rendelkezett. Szapolyai Jánosról elmondható, hogy már 7 éve „királykodott” Erdélyben, mire 1526-ban magyar királlyá választották – zárta Neumann Tibor előadását.
2. C. Tóth Norbert: János vajda havasalföldi hadjárata. Havasalföld korlátozott szuverenitásának megőrzése
Az előadásban C. Tóth Norbert Szapolyai János havasalföldi hadjáratát ismertette, amelynek jelentőségét nem hangsúlyozta eddig a szakirodalom. János erdélyi vajdaként Erdély védelmét szervezte, és a szomszédos Havasalföldnek nyújtott segítséget a török támadás ellen. Az előadó saját kutatásaival felderítette a hadjárat pontos történetét, Szapolyai kiadott okleveleinek keltezéséből megállapított tartózkodási helyeinek sorozatával (itineráriumával) annak pontos útvonalát. Szapolyai két havasalföldi hadjáratával, győzelmével 1522-ben Havasalföld elkerülte a török hódítást, és korlátozottan ugyan, de megőrizhette függetlenségét. A kutatás kiterjedt Szapolyai haderejének felmérésére. Eszerint 6200 lovas és 2000 gyalogos, jól felfegyverzett, felerészben zsoldosokból álló, jól felszerelt sereget vezetett Szapolyai Havasalföldre, és egy nem lebecsülendő török hadsereget győzött le. Ez a hadi létszám az akkori viszonyok között – amikor egy 1-2 ezres sereg már igen nagynak számított – nagyon jelentősnek mondható, mindez Szapolyai hadvezéri kvalitásait is mutatja.
3. Kenyeres István: A Szapolyai-birtokok jövedelmei
A Szapolyaiak Szlavóniából származtak, a 15. században megvetették lábukat Tokaj vidékén, majd az 1470-es években birtokokat szereztek Trencsénben, később a Dunántúlon is. Tudatos birtoképítésüknek köszönhetően három nagy tömbben terültek el birtokaik a szlavóniai törzsterületeken túl: Tokaj központtal, Szepesvár, majd Trencsén központtal, illetve Veszprém központtal. A tokaji birtok 1517–1519 közötti számadása megmaradt, ebből lehetett rekonstruálni, ha nem is a teljes, de egy nagy Szapolyai-birtok – 9 uradalom és 102 birtok – jövedelemviszonyait. Az elszámolások szerint a jövedelem legnagyobb részét, 52%-át itt a kocsmáltatásból szerezték, ezután 33%-ban a királyi taksa (hadiadó) szerepelt. A többi, a jövedelem kisebb részét kitevő bevételi forrást a cenzus, vámtételek, eladások, rendkívüli adók jelentették. A kiadások 65%-át emésztette fel az uraságnak kifizetett pénz, azaz amit Szapolyai Jánosnak küldtek a birtokról, költségeire. Ezt követte a szervitoroknak kifizetett járandóság (18%), majd kisebb tételekként egyéb költségek, főként az élelmezést (katonaság ellátását!) szolgáló marhavásárlások, építkezések (vár, kúria, malom stb.), szőlőművelésre fordított kiadások, alkalmazottak fizetése. A számadások azt mutatják, jól szervezett gazdálkodás folyt a Szapolyai-birtokokon, amelyek bevétele biztosította a kiadások fedezését. Kenyeres István becslése szerint a Szapolyaiak összes jövedelme legalább 25 ezer forint lehetett évente (egy marha 2-3 forintba került). Más birtokokról származó számadások összevetéséből az derül ki, hogy a Szapolyaiak jól gazdálkodtak, és jövedelmük jelentős része származott „saját vállalkozásból” (ez Tokaj környékén szőlőművelés, kocsmáltatás volt), ami aztán a 16. század folyamán később lesz jellemző a nagyúri birtokokra.
4. Bessenyei József: Szapolyai János várospolitikája
Szapolyai Jánost 1526 novemberében koronázták magyar királlyá. Egyik első intézkedése volt, hogy az európai városokba követeket küldött, köztük a legjelentősebb küldetéssel és gyakorlatilag kereskedelmi ajánlattal Velencébe. Elképzelései szerint Velence felé kellett volna nyitni a magyar külkereskedelemnek, ezt a tervét azonban Ferdinánd hadjárata 1527-ben meghiúsította. Szapolyai Jánost magyar királyként várospolitikájában a városok támogatását célozta, de a történelmi helyzet nem tette lehetővé elképzeléseinek megvalósítását. A jogara alá tartozó városokat fejlesztette, védelmezte, hogy a kereskedelemben vezető szerepet vihessenek, de a belső harc miatt a városok hol Ferdinánd, hol János király uralma alá kerültek. Budát az ország központi gazdaságává kívánta tenni, de Buda az események sodrában határváros lett, nem központ. Külkapcsolataiban, külkereskedelmében Velencéhez akart kapcsolódni, de Velence ekkorra már meggyengült, és Szapolyai rákényszerült a török szövetségre.
5. Vita
A délelőtti ülésszak előadásait vita követte, amelynek során minden témához érkezett hozzászólás, kiegészítés vagy kérdés. Szóba került természetesen Szapolyai mohácsi „szereplése”, a régebbi vélemények szerint az ő késlekedése okozta a csatavesztést. Látni kell azonban egyrészt, hogy Mohácsnál egy 24 ezres magyar sereg (a király és a nádor hadereje) egy 60 ezres török sereggel nézett szembe – egész Európában nem volt akkora haderő, amely útját tudta volna állni a szultáni főseregnek. Másrészt Szapolyai „késlekedésének” egyszerű oka volt: mint erdélyi vajdának elsődleges feladata Erdély védelme volt, és mivel a törökök gyakran több fronton támadtak egyszerre, egészen addig nem hagyhatta el Erdélyt seregével, amíg nem vált bizonyossá a szultáni fősereg fő támadási útvonala. Ekkor indult el Mohács felé, de a csata napjáig csak Szegedig jutott. Kérdéses, hogy az ő 10-15 ezres serege tudott volna-e változtatni a csata kimenetelén.
6. Oborni Teréz: A háborútól a békéig: János király hatalmi propagandájának változása
A délutáni szekció levezető elnöke Gecsényi Lajos volt. Az első előadást Oborni Teréz tartotta. Az előadó bemutatta a főbb diplomatákat (pl. Brodarics István és Verancsics Antal), és az általuk Szapolyai uralmának legitimációjára és más propagandisztikus célokra alkalmazott érvrendszert. Szapolyai a mohácsi csata után követeket küldött a királyi udvarokhoz, Velencébe, Rómába, Párizsba és máshová. Források szerint Jozefics követet a velencei dózse szívesen fogadta. Szapolyai a lengyel királyhoz is küldött diplomatát, Homonnai Drugeth Istvánt. Az ekkoriban az általa használatos érvek igen egyszerűek voltak, leginkább a Respublica Christiana védelmét, egységét és saját békevágyát hangsúlyozza. Érdekes módon azonban Szapolyai országon belüli diplomáciája más érvekre épült. A róla szóló írások gyakran a békére mindenáron törekvő, higgadt, jóindulatú embernek írják le, az igazság azonban az, hogy legtöbb diplomáciai lépését kényszerből tette meg, és közben minden lehetséges módon igyekezett gyengíteni Ferdinánd pozícióit. Ezen törekvései azonban csak ritkán jártak sikerrel. 1530-tól Szapolyai mindenekfelett a béke fontosságát hangoztatta, miközben igyekezett elhinteni az európai uralkodók udvarában, hogy ezt a törekvését csak Ferdinánd akadályozza. Lényeges momentuma ezen erőfeszítéseinek Verancsics Antal 1532-es beszéde VII. Kelemen pápa színe előtt. 1530 októberében a lengyel király béketárgyalásokat kezdeményezett Habsburg Ferdinánd és Szapolyai között, de a tárgyalások nem jártak sikerrel. 1532–1533-ban egyre több levél született ezekről az erőfeszítésekről Brodarics István tollából, melyeket a lengyel kancellárnak küldött. A szerző törekvéseit, gondolkodását, és azt a tényt, hogy valószínűleg sokkal őszintébben áhította a megegyezést, mint ura, János király, jellemzően mutatja Brodarics egy beszéde 1535 augusztusából, melyben kifejtette, hogy az eddigi tárgyalások nem vezettek sikerre, de most már mindkét fél számára üdvös lenne a pozitív végkifejlet. 1536-tól több helyszínen is folytatódtak a megbeszélések, míg 1538-ban meg nem kötötték a váradi békét. Szapolyai részéről bizonyos kelletlenség, számos sértődés színezte ezt a folyamatot, nem állhatta például, hogy a Habsburgok rendszeresen vajdának nevezték. 1536 őszén kapcsolódott be a megbeszélésekbe János részéről Fráter György, aki a visszaemlékezések szerint igyekezett akadályozni a kölcsönösen bizalmatlan légkörű tárgyalásokat. Bár a váradi béke végül megszületett, szövetségnek egyik fél sem tekintette.
7. Varga Szabolcs: Szapolyai befolyása Szlavóniában
Az előadó által felvetett kérdés: mikor és hogyan építette ki Szapolyai uralmi rendszerét Szlavóniában? Családi birtokokkal a térségben nemigen rendelkezett, a nagyurak azonban felzárkóztak mellé törekvéseiben – bár ez nem Szapolyai saját tevékenységének köszönhető. Ferdinánd sokkal intenzívebben próbálta megszerezni Szlavóniát, mégsem járt sikerrel. A helyi birtokosok azonban nem kedvelték sem őt, sem a németeket általában. Szlavónia számára, fenyegetett helyzete miatt, sürgős volt egy erős hatalmi rendbe való betagozódás. Szapolyait tapasztalt katonának tartották. János király Frangepán Kristófot nevezte ki bánná. Rajta és Erdődyn keresztül gyakorolta a hatalmat, melyet alapvetően három dolognak köszönhetett: a törököktől való félelemnek és a személyéhez kapcsolódó reménynek; koronázása hírének; helyi ismerősei befolyásának. Uralma kialakítása zökkenőmentesen haladt, bár sosem volt teljes körű. Idővel azonban Szapolyai figyelmét más ügyek vonták el, katonákat is kivont Szlavóniából, és a legkevésbé sem volt tudatában annak, hogy időközben Ferdinánd ígéretekkel számos nagyurat a saját oldalára állított, és így egyes fontos várak is a kezére kerültek. Nyári támadása nyomán aztán Szlavónia elveszett Szapolyai számára. Közben a törökök is újabb területeket szereztek Szlavóniából. Ferdinánd 1529-ig tudta megőrizni a térséget velük szemben. Ezután Szapolyai a törökök segítségével ismét uralomra jutott, de mozgástere beszűkült. Az oszmán vazallusi rendszer nem felelt meg a szlavón nemességnek, többéves polgárháború után Ferdinándhoz pártoltak, aki megkezdte a közigazgatási rend kiépítését. Jellemző, hogy a váltakozó sikerű küzdelmek során gyakorlatilag egyik fél birtokadományai sem realizálódtak Szlavónia területén. Az előadás teljes szövege itt olvasható.
8. Kasza Péter: Szapolyai és Lengyelország 1526–1529
A szekció harmadik előadását Kasza Péter tartotta. Az általa mondottakat esettanulmánynak nevezte egy majdani diplomáciatörténethez. A vizsgált időszakban Szapolyai még viszonylag önálló figura. Korábban a vele kapcsolatos kutatások a törökhöz való viszony kérdéseit emelték ki, de itt is, valamint egyéb törekvéseiben is felmerül a kérdés: vazallus volt, önálló politikus vagy legalább önállóságra törekvő államférfi? Az őt körülvevő fontos alakokról nincs még elég tanulmány. Jellemzőek a kutatási területre a forrásproblémák: a narratívákat illetően Szerémi megbízhatatlan, Zermegh szűkszavú és részproblémákkal foglalkozik, a későbbi források (Istvánffy, Somogyi, Brutus, Bethlen Farkas) pedig vagy kiadatlanok, vagy latinul vannak. A területtel foglalkozó korábbi irodalomból Bartha Gábor, Bárdossy László és Szalay László emelhető ki. Az eltelt időhöz képest érdekes, hogy az elmúlt évtizedekben nem növekedett elég nagy mértékben a feldolgozott anyag. Pozitív példa is akad természetesen, ilyenek például Fraknói kutatásai János király és a Szentszék viszonyáról. Ami a korszakolást illeti, négy periódust különíthetünk el:
1526. szeptember–december: a lengyel király Szapolyai riválisa. János szándékosan nem szólt neki időben a királyválasztásról. A követek elmentek, de rivális ajánlatot hoztak, a Jagellók burkolt trónigényét. 1527 eleje: Zsigmond közvetítővé lép elő. A lengyelek ekkoriban biztosra vették, hogy a két fél között háború van készülőben, ami Szapolyait automatikusan a törökök karjaiba löki majd. Mivel ez nekik is számos geopolitikai problémát okozott volna, igyekeztek kibékíteni a feleket. Ez kapóra jött Szapolyainak, aki diplomáciai szövetségre lépett a lengyelekkel. 1527. július–1528. március: a lengyelek mint remélt támogatók. Zsigmond hivatalosan mindenképpen ki akart maradni a háborúból, a tatár veszélyre hivatkozva. Szapolyai lengyel földre küldte Frangepánt és Brodaricsot, hogy segédcsapatokat szerezzenek, közben a lengyel felet a török szövetség lehetőségének megcsillantásával igyekezett zsarolni. 1528. április–november: Lengyelország Szapolyai menedéke. Amikor János lengyel földre menekült, Habsburg Ferdinánd feltette a kérdést: miért fogadták be? A lengyelek erre azt válaszolták, hogy szemmel akarják tartani. Ez idő alatt János diplomatái lengyel nagyurakkal tárgyaltak egy esetleges segítségnyújtásról, de inkább időhúzásképpen, hiszen nem sokkal később a törökkel lépett szövetségre.
9. Botlik Richárd: Szapolyai kapcsolata Angliával
A konferencia befejező előadását Botlik Richárd tartotta. VIII. Henrik hosszú időn át titkos anyagi támogatásban részesítette Jánost, aminek tényét a velenceiek is megerősítették. Az első angol diplomata, Sir Robert Wingfield a lateráni zsinatról látogatott a Német-római Birodalom területére. Bécsben különösen sok időt töltött. Az angolokat érdekelte a keresztes had szervezése, mely aztán a Dózsa-féle parasztfelkelés harcai között hiúsult meg. Sir Robert Dózsa kivégzéséről is beszámolt, és elmondása alapján úgy tűnik, Szerémi nem túlzott, amikor érzékletesen leírta az ezzel kapcsolatos eseményeket. A felkelést leverő erdélyi vajda tetteit az angolok már Mohács előtt is figyelemmel kísérték. A csata idején egy újabb angol követ, Sir John Wallop éppen úton volt egy, a magyar királynak szóló 25 ezer dukátos adománnyal. A csata hírét hallva sem fordult vissza, hanem Szapolyainak kívánta átadni a váltókat, találkozásukat azonban a cseh király meghiúsította. Érdekes tény, hogy az angol udvar később, még a török szövetség idején is támogatta Szapolyait, mégpedig Velence közvetítésével. Jánostól is több diplomata indult Henrikhez, először a Łaski testvérek, akiket az angol király lovaggá is ütött. Második próbálkozását Statileo János erdélyi püspök közvetítette, aki igen lassan ért Londonba, és ott azt a választ kapta, hogy szívesen kölcsönöznek neki pénzt az erdélyi aranybányák művelési jogáért cserébe.
Morus Tamás érsek folytatta elődje, Thomas Wolsey politikáját a magyarok támogatásában is, a két király viszonya még szorosabb lett, például mindkettejüket kiátkozták, ami ellen Henrik többször is tiltakozott. Még feleséget is ajánlott Jánosnak. Az előadás konklúziója, hogy a kapcsolat mindkét félnek gyümölcsöző volt, és Szapolyai a török szövetséggel sem írta ki magát a történelemből, hisz továbbra is angol, francia, lengyel támogatásban részesült. Az előadás teljes szövege itt olvasható.
10. Vita
Az előadásokat követő vita keretében szó esett a lengyel szövetség hadtörténeti jelentőségéről, a hivatalos tiltás dacára érkező rengeteg katonáról, a Habsburgokkal és törökökkel szembeni esetleges ütközőzóna kialakításának lengyel szándékáról. Oborni Teréz a formálódó Erdélyi Fejedelemségnek és Izabellának nyújtott lengyel tanácsokról és támogatásról beszélt, Péter Katalin pedig Zsigmond király alakját és a különféle házasságok történelmi jelentőségét emelte ki. Felmerült, hogy valóban másodvonalbeli figurák voltak-e a Szapolyait körülvevő reneszánsz diplomaták: a helyzet inkább az, hogy máig sem tudunk róluk eleget. Pálffy Géza zárszavában végül kifejtette: adósok vagyunk még Szapolyai életművének maradéktalan feldolgozásával, épp ideje volt már ennek az összegzésnek. Ismét kiviláglott, milyen végtelenül bonyolult, hónapról hónapra változó világ volt az átmenet kora. Pálffy Géza végül megköszönte Oborni Teréz szervezőmunkáját, a jelenlévőknek pedig a részvételt.
