2014. szeptember 30-án a intézetünkben Ágoston Gábor, a Georgetown Egyetem professzora tartott előadást A Habsburg-Oszmán hatalmi egyensúly megváltozása a 18. század elején címmel. A rendezvényt Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, a intézetünk igazgatója nyitotta meg, és bemutatta az előadót, bár, mint hangsúlyozta, a szakmai közönség számára ez felesleges, hiszen jól ismerik munkásságát.
Ágoston Gábor 1984-ben végzett az ELTE történelem és török szakán, és 1998-ig ott is tanított a történelem szakon. 1994-ben szerezte meg a kandidátusi fokozatot (PhD) az Oszmán Birodalom hadiiparáról írott disszertációjával. 1998 óta a Washingtoni Georgetown egyetemen oktatja az Oszmán Birodalom, a Közel-Kelet és a Balkán történetét. Kutatási területe az Oszmán Birodalom gazdasági, had- és társadalomtörténete a 15–18. század között, a kora újkori magyar történelem és az Oszmán és a Habsburg Birodalom összehasonlító vizsgálata. Legutóbbi könyvében (Guns of the Sultan: Military Power and the Weapons Industry in the Ottoman Empire. Cambridge University Press, 2005; paperback kiadása 2009, török és német nyelvű kiadása 2006, 2009) kutatásai eredményeként új koncepcióval mutatja be az oszmán haderő szerkezetét, működését és a korabeli európai haderővel való összehasonlítását. Legújabb kutatása az Oszmán, a Habsburg és az Orosz Birodalom katonai hatalmának vizsgálatára és összehasonlító elemzésére vonatkozik.
Ágoston Gábor előadásában gyakran utalt az Oszmán Birodalommal foglalkozó nemzetközi szakirodalomra, ismertette annak elterjedt téziseit, és több esetben is saját, török forrásokra épülő kutatásai alapján cáfolta azokat, új kontextusba helyezve az Oszmán Birodalom 16–18. századi történetét. A szakirodalom egyes véleményei szerint a Habsburgok és az oszmánok évszázados harca nem változtatta meg a hatalmi viszonyokat Európában. Az úgynevezett „decline irodalom” felfogásában az Oszmán Birodalom vereségét végül az okozta, hogy mozdulatlan struktúráival képtelen volt a megújulásra és fejlődésre a 18. század folyamán. Ágoston Gábor hangsúlyozta, hogy az utóbbi húsz év kutatása alapján ezt az elméletet „mítosznak” nyilváníthatjuk, mivel az újabb kutatások azt mutatják, hogy az oszmán hadi, gazdasági és társadalmi struktúrák jelentős változáson mentek át a 17. század folyamán. A régebbi szakirodalom szerint az oszmán vereséget fők
ént a haditechnikai lemaradás okozta a 18. századra, amikor az európai kora újkori haditechnikai változásokat gazdasági, igazgatási, szervezeti változások kísérték („hadügyi forradalom”). Az újabb oszmanisztikai kutatások ezt sem támasztják alá, sőt azt bizonyítják, hogy a 16–17. században nem volt lényeges különbség az európai és az oszmán hadipotenciál között. Ezek után természetesen felvetődik a kérdés, hogy akkor mi is történt a 17. század végén, hogyan tudta az oszmánokat legyőzni a Habsburg Birodalom? Az előadó válasza szerint – és az eddigi szakirodalom ellenében kutatásai alapján bizonyítottan – az oszmán seregek győzelmét sokáig számbeli fölényük adta, és az ellenfelek akkor tudtak győzni felettük, ha hasonlóan nagy és erős sereggel vonultak fel.
Ágoston Gábor levéltári kutatásai alapján összegezte az oszmán hadsereg adatait, eszerint az oszmán hadipotenciál 120–130 ezer embert jelentett a 16. században, amelyből a félig központosított hadiszerkezettel 50–60 ezret lehetett rendszeresen mozgósítani. A Habsburg Birodalom katonai ereje ennél lényegesen kisebb volt ugyanekkor. Európában csak a 18. század közepére lesz hasonló nagyságú hadsereg. Az oszmánok tehát a korban a legerősebb, legnagyobb hadsereget tudták kiállítani, és Magyarország elfoglalásával ennek a seregnek jó része itt állomásozott, erős védelmi rendszert kiépítve, a 17. századra 130 végvárban közel 25 ezer katonával. A Habsburgok szándéka természetesen Bécs védelme volt, és inkább magyar területeken harcoltak, mint osztrák fölön, így gondoskodniuk kellett a magyar védelmi rendszer megerősítéséről: átvenni a végvárakat a magyar rendektől, közvetlenül Bécsből irányítani és fenntartani a rendszert. Ehhez egy sor új intézményt is ki kellett építeni, hogy kb. 22–23 ezer katona folyamatosan magyar területeken állomásozzon – Bécs finanszírozásával. A katonai kiadások folyamatosan emelkedtek, az oszmánokkal való hadakozás miatt száz év alatt megtízszereződtek. Mindennek fenntartására egy vegyes rendszert építettek ki, Bécs, az osztrák és a magyar rendek együttműködésében. Az oszmán hadügyi kihívásra tehát a Habsburg Birodalom változásokkal válaszolt: centralizációval, hadügyi modernizációval és katonai devolúcióval. Mindezek eredményeként az 1710-es évekre a Habsburg Birodalom már 160 ezer főnyi haderőt volt képes kiállítani, amely már összemérhető volt a korabeli oszmán haderővel, és amelynek majdnem fele (46%) a déli határvidéken állomásozott, az oszmánokkal szemben.
A 16–18. században az Oszmán Birodalomban is nagy belső változások zajlottak, a komplex átalakulás a gazdaság, társadalom és a hadseregszervezet területén is jelentkezett. Mindezekről a szakirodalom még kevéssé ír, gyakorta az alapkutatások is 
hiányoznak még ezen a téren. Az oszmán háborúk a 17. században már nem csak egy évszakra terjedő hadjáratok lettek, hanem több éves elhúzódó nagy háborúk; az ellenfelek is egyre nagyobb hadseregeket állítottak ki. Mindezekre az Oszmán Birodalom is változásokkal reagált, tovább növekedett a hadsereg létszáma, illetve főként az összetétele változott. A 16. században nagy Szulejmán 60–70 ezres nagy seregének 60–70 százalékát tímárosok (szolgálati birtokosok) adták, és csak a maradékot a fizetett zsoldosok és a bégek magánseregei; ez az arány a 18. századra megváltozott, és a sereg túlnyomó részét tették ki a központilag fizetett zsoldosok, a janicsárok, és a tímárosok már alig 10 százalék körül mozogtak. Ezzel a 17. század végére sokszoros hadsereget tudtak felállítani az Oszmán Birodalomban is (bár a haderő éppen ezért már nem számított annyira megbízhatónak).
A nyugati szakirodalom az oszmán viszonyokat a nyugat-európaival összehasonlítva megállapítja, hogy a nyugat-európai fejlettebb gazdaságilag, igazgatásilag, és főként pénzügyileg, és ebből egyértelműnek veszi, hogy az oszmán hadipotenciál ezért a 18. század folyamán elmaradt a nyugat-európai fejlődéstől és ez okozta a katonai vereségeket. Ágoston Gábor hangsúlyozta, hogy ez az összefüggés jogos lehet azonos struktúrájú hatalmak között (azaz a több pénz erősebb hadsereget jelenthet), de nagyon félrevezető a nyugati országok és az Oszmán Birodalom tekintetében. (Nem igaz az összefüggés pl. az Orosz Birodalommal kapcsolatban sem, ahol sokkal kevesebb pénzből tartottak fenn nagyobb hadsereget.) Az Oszmán Birodalom esetében nehezebb feltárni a központi költségvetés katonai adatait, egyrészt mert a végvidékeken szolgáló katonákat a helyi bevételekből fizették, nem a központi kincstárból, és ezek nem jelennek meg a költségvetésben; másrészt mert nem csak egy központi kincstár volt, az állami mellett létezett a külön álló szultáni kincstár is, ahonnan gyakran fizették a janicsárokat.
Ágoston Gábor előadása végén hangsúlyozta: az európai kora újkori hadügyi forradalom az Oszmán Birodalomban is éreztette hatását: növekedett a hadsereg létszáma, változott összetétele és fegyverzete is (lőfegyverek elterjedése), az oszmánok vereségének nem az volt az oka tehát, hogy elmaradtak volna az európai katonai fejlődéstől. Az Oszmán Birodalommal mint decentralizált gazdasági-hadi rendszerrel szemben a 18. századra már erősen centralizált, nagy és erős hadseregekkel rendelkező hatalmak nézek szembe.
Farkas Ildikó
