Az MTA BTK Irodalomtudományi, valamint Történettudományi Intézete meghívására Budapesten tartózkodott Jean Garapon, a Nantes-i Egyetem Irodalomtudományi Intézetének professor emeritus tanára. Jean Garapon a 17–18. századi francia irodalom történetének elismert szakembere, aki elsősorban a francia memoárirodalom jellegzetességeit kutatja. Doktori disszertációját és habilitációját egyaránt Mademoiselle de Montpensier 17. századi női emlékíró életének és munkásságának szentelte. Már évek óta rendszeresen szervez tudományos konferenciákat Nantes-ban e téma szakértőinek részvételével, és rendszeres résztvevője hasonló tudományos rendezvényeknek Franciaországban, illetve a világ számos országában. Tudományszervező munkájának egyik legjelentősebb eredménye egy virtuális memoárirodalmat tanulmányozó nemzetközi kutatócsoport létrehozása volt, amelynek irodalmárok és történészek a tagjai.
2013. május 7-én az MTA BTK TTI tanácstermében tartott Les Mémoires historiques en France (XVIe–XVIIIe siècles), et leur fécondité littéraire című előadásában a műfaj kialakulásának és fejlődésének főbb szakaszait vázolta fel az összegyűlt érdeklődő irodalmárok és történészek előtt. Az előadót Tüskés Gábor, az MTA BTK ITI tudományos tanácsadója, a 18. osztályának vezetője és Tóth Ferenc, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa mutatták be a közönségnek. Az előadásból kiderült, hogy a történeti emlékiratok a kora újkori francia irodalom egyik jellegzetes és állandó műfaját képezték, amely inventív jellegénél fogva politikai, történelmi és esztétikai szinten is gazdag hagyományt hozott létre, sőt amely még napjainkban is képes hatást gyakorolni. Noha ma már csak kevesen olvassák Retz kardinális, Saint-Simon herceg vagy Chateaubriand memoárjait, híres mondataik mégis szállóigeként élnek tovább. Paradox módon a republikánus Franciaország és irodalma élő 
hagyományként kezeli ma is a királyi és arisztokratikus emlékiratokat. Ennek oka talán éppen abban keresendő, hogy az emlékiratírók a határtalan szabadságvágy és a mindenkori hatalom kritikáját fejezték ki műveikben, hiszen az emlékiratírás a kezdetektől fogva a szabadságot és az ellenzékiséget jelentette, amely szembeszállt az idővel, a politikai hatalommal és az esztétikai normákkal. Az elszigetelt emlékírók példái nyomán hagyomány keletkezett, amely életben tartotta a szabadság szellemét a királyi Franciaország évszázadaiban.
Alexis de Tocqueville – maga is emlékíró – a „Régi rend és a forradalom” című művében a francia nemességet „magas szemléletű” és „szabad nyelvű” osztálynak tekintette. Így a nemesi büszkeség és szabadság az emlékiratírás egyik forrása lett. Montesquieu a nemesi becsület elvével megerősítette e megállapítást. Chateaubriand (Le Génie du christianisme) mindezt megtoldotta a francia individualizmus történetírásra gyakorolt hatásával, vagyis az énközpontú emlékiratok gazdagítják egyéni történelmükkel a francia irodalmat és a műfajhoz kapcsolódó gondolatszabadság kultúráját. Garapon professzor előadása először az emlékirat-irodalom kezdeteit, majd annak klasszikus 16–17. századi korszakának néhány fontos szerzőjét mutatta be, végül a 18. századi nagy képviselőjéről, Saint-Simon hercegről és hatásáról esett szó, illetve a műfaj gazdag változatosságáról és annak európai kisugárzásáról.
1. A műfaj kezdetei. Az írók a reneszánsz idején fedezték fel újra az ókori történetírók műveit. A királyság történetét egy globális, didaktikus és moralizáló elbeszélésként értelmezték, amelynek még a nyelvezetében is magas retorikai kívánalmaknak kellett megfelelni. A 16–17. század folyamán sokan várták egy nagy történetíró eljövetelét, aki egy új Titus Liviusként megírhatta volna a francia királyok történetét. A várt nagy történetíró azonban soha nem érkezett el, mivel 
a politikai és vallási konfliktusokkal terhes évszázadokban nem akadt senki, aki mindenki számára elfogadható módon írhatta volna meg a királyság történetét. Ezért az új történészek inkább forrásgyűjtő és egyéni információszolgáltató szerepet szántak maguknak egy eljövendő nagy szintézisteremtő történetíró számára. Fontos kiemelni Philippe de Commynes műfajteremtő jelentőségét (Chroniques et histoires, később Mémoires), aki nagy hatással volt a későbbi emlékírók generációira (például Saint-Simon, Chateaubriand). Művének újdonsága elsősorban személyes jellegű, szűk időszakra koncentráló, egyéni véleményt kifejező stílusában rejlik. A Merész Károly burgundiai herceg szolgálatából XI. Károly francia királyéba lépő hadvezér az uralkodókat is emberként ábrázolta, laicizálva ezzel a királyi hatalmat. Az irodalmi és történelmi példáktól mentes szabad, pragmatikus műfajt hozott létre, amely leginkább Montaigne esszéihez hasonlítható. Az elbeszélés középpontjában az elbeszélő-főhős áll, aki már-már azon uralkodókéhoz hasonló szinten foglal helyet, akikről hiteles portrét is ad. Újításai révén Commynes nemcsak emlékíróként, hanem történetíróként is új modellt hozott létre, amely megszabadult a nehézkes retorikai stílustól. A túlzott szintézisek helyett a személyesen átélt, egyéni történet egyszerű nyelvezetű elbeszélése dominált művében. Az új műfaj sikerének titka a francia arisztokrácia királyi hatalommal szembeni öntudatra ébredésében és a humanizmus iránti nyitottságában rejlett. Az ellenzéki magatartással magyarázható e szövegek bizalmas jellege is, valamint az a tény, hogy nagyon ritkán publikálták azokat a szerzőik életében. Ugyanakkor kéziratban szép számban megtalálhatók voltak a főúri könyvtárakban. A szövegek szigorúan bizalmas jellege szerzőik számára viszont szinte korlátlan szabadságot nyújtott mind lényegi, mind formai szempontból.
2. A 17. századi emlékiratok. Három példán keresztül lehet ábrázolni a műfaj fejlődését (Marguerite de Valois, IV. Henrik első felesége; Mademoiselle de Montpensier, XIV. Lajos unokatestvére; Retz kardinális, a király ellen fellázadt párizsi érsek). A műveket szerzőik titokban írták, és csak jóval a haláluk után közölték őket. Személyes jellegű, újító szellemű munkák, és a szerzők között két írónő is található!
a) Marguerite de Valois. Memoárjai 1628-ban, 13 évvel halála után jelentek meg, és hamarosan a francia női emlékiratok mintáivá váltak. Királyi memoárok, a francia vallásháború személyes emlékei. A szerző saját igazságát tárja az olvasó elé, igaz, elhallgatva a számára kedvezőtlen eseményeket, de visszaadja a királyi udvar elviselhetetlen légkörét. A mű irodalmi értékét emeli, hogy a főhősnő hol egy tragédia, hol pedig egy kalandregény szereplőjeként jelenik meg benne. Így fertőzte meg az elbeszélő irodalmi kultúrája a történeti igazságot... Az antik történetírók bizonyos stíluselemei (beszédek, maximák stb.) csak erősítették a mű irodalmi ambícióit, amely tipikus példája az utókor számára író amatőr íróknak, élesen különbözik a professzionális írók módszereitől. Hatása: Alexandre Dumas Reine Margot regénye (1845, színpadi változata: 1847), Patrice Chéreau filmje (1994). 
b) Mademoiselle de Montpensier, la Grande Mademoiselle. XIV. Lajos unokatestvére. Származásával és a kor elvárásaival dacoló nagyvilági hercegnő, aki művészet és irodalom világába menekült. Memoárjai előrevetítik Saint-Simonéit (aki rendelkezett a hiteles eredeti szöveg egy másolatával), és a hivatalos francia királyi történetírás és XIV. Lajos neve alatt megjelent memoárok ellenpontját képezik. A mű merészen hajlik az önéletírás és az intim napló irányába is. A munka keletkezése a Fronde francia polgárháborús időszakáig nyúlik vissza, amelynek végén (1652) a lázadó hercegek – köztük Mademoiselle de Montpensier – száműzetésbe kényszerültek, ahol memoárjaik megírásával próbálták saját történelmi igazságukat bemutatni. Sokat merített Marguerite de Valois memoárjaiból, valamint Szent Ágoston Vallomásainak új fordításából is. Munkájában feleleveníti a hajdani párizsi arisztokraták „emberi színjátékát”, amely később ihletőleg hatott Saint-Simonra, Balzacra vagy Proustra is. A történeti események kronológiája mellett nyitott a mindennapok történelmének újszerű ábrázolására is. A mű kiválóan jeleníti meg egy korabeli hercegnő lelkivilágát, akit politikai és érzelmi szinten is kudarcra ítélt a sors. Más irodalmi műfajok (tragédia, regény) szintén tetten érhetők a szövegben. Irodalmi hatása megmutatkozik Chateaubriand, Barbey d’Aurevilly stb. műveiben is.
c) Retz kardinális. A párizsi Fronde egyik főszereplője, emlékirata később, szökése utáni száműzetésében keletkezett. Commynes hagyományainak folytatója, aki szerint csak az a történetírás hiteles, amelyet szereplők és szemtanúk írtak. A hivatalos történetírással szemben álló, ellentörténelmet akart írni, de a történelmi események mellett saját életét is színesen ábrázolta. Memoárjaiban az emlékíró emberfeletti hős, regényíró és történész egyszerre, aki képes globálisan felidézni teljes élettörténetét. Stíluseszközei: az antik beszédek, maximák mellett a portrék. Klasszikus regényhős, tragikus lélek (grande âme) és nőcsábász, politikus és orátor, cselszövő és diplomata. A munka kritikus óvatosságal kezelendő, de fontos történeti forrást nyújt a történészek számára. Hatása: Stendhal: Pármai kolostor (del Dongo=Gondi, szökésjelenet), Dumas: Húsz év múlva egyik főhőse.
3. Saint-Simon herceg a legjelentősebb francia emlékíró. Halálakor óriási, titokban írt emlékiratanyagot fedeztek fel. Származása kötöttségei elől a korlátlan írói szabadságba menekült. Fiatal kora óta az emlékezés szenvedélyének megszállottja. A versailles-i udvarban élt, és nem volt részese a királyi hatalom elleni lázadásoknak. Tökéletes megfigyelője a királyi udvarban élő arisztokrácia változásainak, amely egy monumentális színházi forgatagként elevenedik meg emlékiratainak lapjain. Az emlékezet segítségével Saint-Simon herceg megeleveníti a holtakat, összekapcsolja őket, és életük lényegét ábrázolva a királyi udvar nagy ívű freskóját festi meg. Elsősorban történetírónak tartotta magát. 1743-ban írt előszavában megkülönbözteti az általános történelmet (l’histoire générale, vagyis nemzetek történelme) a partikuláris történelemtől (l’histoire particulière), vagyis az emlékírók titkos történelmétől, akik beavatottként és művészi módon fedik fel az igazságot. Saint-Simon nem törekszik objektivitásra, elfogultan ábrázolja a francia arisztokrácia behódolását a királyi hatalomnak. Sem az uralkodó, sem annak családja, sem az arisztokraták legtöbbje nem menekülhet a herceg kíméletlen kritikája elől, ami a művet a francia politikai szabadgondolkodás egyik klasszikusává emeli. Felbecsülhetetlen forrás a történészek számára: több mint harminc év krónikája (1691–1723). A történelem furcsa fintora, hogy az egykori ellenzéki emlékíró véleménye számít ma elsődlegesnek... Számtalan irodalmi hatás (dráma, dialógus, novella, anekdota, komédia, eposz stb.) miatt a műfajok határán álló, nehezen besorolható műnek tekinthető.
Végezetül fontos kiemelnünk a francia történeti emlékiratok sokszínűségét, a műfaj kísérleti próbálkozásait és irodalmi megtermékenyítő hatását. Szabad, rugalmas műfajként sok műkedvelő író és írónő számára adott lehetőséget. A néhány példa ellenére, óriási memoárirodalom keletkezett a korszakban, amelyet különféle csoportokra és irányzatokra oszthatunk (katonai, diplomáciai, egyházi, női stb.). Nagyon jelentős az európai francia nyelvű, de nem franciaországi szövegek száma (Christine de Suède, Sophie de Hanovre, Catherine II de Russie, le Prince de Ligne, II. Rákóczi Ferenc, François de Tott stb.), amelyek európai kultúrák közötti dialógus szép példái, hasonlóan Mikes Kelemen nemrég franciául is megjelent levélgyűjteményéhez. A memoárok az irodalmi kísérletezés laboratóriumaiként is jelentős szerepet játszottak, ahol egy szövegen belül a különféle műfajok és tonalitások kombinációi keveredtek egymással. Másrészt pedig a 18. századi regény számára is modellként szolgálhattak, hiszen a főhős-narrátor által elmesélt történetek az igazság látszatát hordozták. Szintén megtermékenyítően hatottak a memoárok az önéletrajzi regényekre, hiszen némelyiket (Saint-Simon, Chateaubriand) így is lehet olvasni és értelmezni. Az utókorra gyakorolt hatásuk szintén igen jelentősnek mondható, a számtalan példa közül csak hármat említve: a Goncourt testvérek mesterüknek tartották Saint-Simont, Proust nagyvilági társadalmi freskójának szintén lehet saint-simoni olvasata, és De Gaulle tábornok Háborús emlékirataiban (Mémoires de guerre) is kimutatható az ancien régime történeti emlékiratainak hagyománya. Az előadás hamarosan felkerül a videotorium.hu felsőoktatási videómegosztó portálra.
Tóth Ferenc
