2012. október 2-án a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézet Tanácstermében Jean-Pierre Bois, az Université de Nantes professor emeritusa, a kora újkori hadtörténet és nemzetközi kapcsolatok kutatója tartott előadást. A neves francia történész legújabb könyve (La paix [A békekötés művészete a kora újkorban], Perrin, Paris, 2011) – amely ez évben elnyerte a Francia Akadémia nagydíját – témájáról beszélt. (A francia nyelvű előadást Tóth Ferenc, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa tolmácsolta.)
A békekötés a történelem állandó eleme, a háborúk tulajdonképpeni célja. Bois professzor előadásában a kora újkori békekötési mechanizmusok kategorizálásával a nemzetközi kapcsolatok jellegének változásait, annak okait elemezte. A békekötés folyamatát nehezítette, hogy a háború és a béke kérdését az uralkodók személyes ügyüknek tekintették és akként is kezelték, a békeszerződések szövegeiben ezért sok magánjellegű, családi ügy fordult elő. A békerendszerek másik jellemző tétele a territoriális jellegű kitételek sokasága, hiszen az uralkodók elsődleges célja hatalmuk növelése volt, ami persze újabb és újabb konfliktusok kialakulását eredményezte. A kora újkorban lassan megformálódott a békeszerződések rendszere, azok kialakításának struktúrája, közte a békekongresszusok intézménye mint a békekötés legfőbb terepe és szervezete. A kongresszusok résztvevői nem katonák voltak – a békekötés már nem rájuk tartozott –, hanem diplomaták, egyházi emberek, tudósok, azaz tanult civilek, akiknek személyes érintkezése alakította ki a béketárgyalások közegét: az intézményes formákat, a módszereket, a közös nyelvet (kezdetben a latint), a közöttük való érintkezésre vonatkozó szabályokat. Kialakult az államok és nemzetek közötti érintkezés jogi rendszere, a ius gentium, ami a kora újkorban felváltotta az addigi, az uralkodók magánügyeként kezelt nemzetközi érintkezés rendszerét.
Az országok közötti béke megteremtésének és megtartásának lehetőségére idővel változó elképzelések születtek. Az első modell szerint legyen Európában egy olyan jelentős uralkodó, aki a békét garantálni tudja. A kérdés, hogy ki is legyen ez az uralkodó, persze problémát jelentett. A 16. században a pápa nem rendelkezett jelentős hadsereggel, valamint a reformáció után már egész Európára érvényes tekintéllyel sem. A Habsburgok (V. Károly) ugyan éppen ekkor birtokolták legnagyobb birodalmukat, de éppen ez a birodalom bizonyult kezelhetetlenül túl nagynak, és főként ez vezetett kettéosztásához, ami gyakorlatilag az „univerzális monarchia” elképzelésének a végét is jelentette. A véres 30 éves háború pedig végleg eltüntette az európai hegemóniát megvalósító hatalom képét. Az ezutáni, Bois professzor szerinti második modell a territoriális egyensúly elvére épített. A vesztfáliai béke (1648) után Európa nagyhatalmai – Franciaország, Spanyolország és a Habsburg Birodalom, majd az utrechti béke (1713) után Anglia is – közötti kényes egyensúly biztosította az európai békét. Valóban, a mégis – főként dinasztikus célokért (örökösödési háborúk) vagy az uralkodó (XIV. Lajos francia és XII. Károly svéd király) hódítói ambíciói miatt – megindított háborúk ekkor jobban körülhatárolhatóak voltak, csak a hadseregek tevékenységét jelentették, és kevesebb áldozattal jártak. Mindezeket aztán a francia forradalom, a forradalmi eszmék terjedése miatti háborúk váltották fel 1792-től 1815-ig.
A bécsi kongresszussal (1815) megjelent a harmadik modell, amely a nemzetek közötti együttműködésre építve képzelte el az európai béke megteremtését és megtartását. Ehhez egy békeidőben is fenntartandó, állandó kongresszus gondolata is társult, amely a konfliktusokat lenne hivatott kezelni, a béke fenntartása érdekében. Ez az elképzelés egyébként már évszázadok óta élt, az egyik első kigondolója Podjebrád György cseh király (1420–1471) volt, aki már Konstantinápoly török elfoglalása után (1460) egy törökellenes európai szövetségi rendszert szeretett volna létrehozni. A 16. század véres vallásháborúi után született Sully francia államférfi (Maximilien de Béthune, 1559–1641) tervezete, amely Európát egy közös köztársaságként képzelte el, állandó közgyűléssel, ahol minden uralkodónak képviselője lenne, és ez a tanács döntene háború és béke kérdésében. Az utrechti béke (1713) után Saint-Pierre abbé (aki a francia követ mellett ott volt a béketárgyalásokon, így jól ismerte azok menetét, és részt vett a béke megszövegezésében is) megjelentette „Az örökbéke-tervezet rövid foglalata” című írását, amelyben felelevenítette Sully elképzelését egy olyan Európáról, ahol az országok szerződéses alapon – „általános szövetségben” – közösen felállított, többségi szavazással működő intézményeket (közgyűlést) hoznának létre. Bár e javaslatok megmaradtak a tervezet szintjén, a megvalósuló európai közös intézmények elődeikként tekintenek rájuk.
Farkas Ildikó
