Az MTA BTK nemrég megalakult Magyar őstörténeti témacsoportja 2011. április 12-én 11 órakor tartotta első ülését az MTA BTK TTI tanácstermében. Az új témacsoport a jövőben saját honlapot indít, amelyen az ülések és előadások anyaga szerkesztett formában is elérhető lesz. Ez volt az első a tervezett előadások sorában, a következő, a Kárpát-medencei rovásírásokkal foglalkozó ülésre pedig a tervek szerint június 14-én kerül sor.
Az első ülés keretében Türk Attila, a szegedi Móra Ferenc Múzeum Régészeti Osztályának munkatársa tartott izgalmas előadást, aki az elmúlt öt évben mintegy ötven kelet-európai régészeti gyűjteményt vizsgált át a magyar őstörténet szempontjából. Az előadáshoz Vásáry István professzor, a témacsoport elnöke mondott néhány bevezető szót, aki kiemelte, hogy a magyar őstörténet-kutatásban – rohamosan bővülő forrásanyaga miatt – a régészet kiemelkedő szerepet játszik.
Az előadó a Kárpát-medence honfoglalás kori régészeti leletanyagának kelet-európai kapcsolatrendszerét bemutatva igyekezett rávilágítani az új keleti leletek (lehetséges) szerepére a magyar őstörténet kutatásában. Igen nagy feladatra vállalkozott, amikor gyakorlatilag egy egész jelenséget, egy kibontakozó új régészeti felfogást és korhangulatot próbált szakemberek és laikusok számára egyaránt érdekfeszítően megvilágítani, és eközben finoman utalni egy jelenleg is alakulóban lévő, az ősmagyarok vándorlására és a honfoglalásra vonatkozó ismereteink egyes elemeinek átértékelésének szükségességére. Türk Attila ezen törekvéseit teljes siker koronázta, annak ellenére, hogy – nyilván az idő rövidségére való tekintettel – különösebb kifejtés és magyarázat nélkül villantotta fel – a magyar őstörténet-kutatásban azonban már régóta közismert – különféle régészeti kultúrák, lelethorizontok és elméletek egész sorát.
Az előadó rámutatott: az utóbbi években robbanásszerűen bővülő lelet- és ismeretanyag buktatókat is rejt magában, ha összefüggéseiből kiragadva próbáljuk értelmezni. Új elméletek vannak születőben, nem csak a magyarok vándorlásának egyes állomásai körvonalazódnak egyre biztosabban, hanem az is, hogy merre nem jártak biztosan (a legfontosabb talán a releváns leletek hiánya a Don–Kubáni őshaza hipotézisénél). Sajnos a közelmúlt orosz, ukrán és moldáv kutatási eredményei – dacára annak, hogy a publikációk jelentős részben ma már az interneten is elérhetőek – még nem találtak utat a magyar szakirodalomhoz. A kelet-európai régész kollégák által feltárt és közölt leletek mellett ugyanakkor ma már sajnos figyelmet kell szentelni a posztszovjet térségben (is) komoly gondot jelentő úgynevezett „fekete” vagy „fémkeresős” régészek interneten megjelenő „eredményeinek”. Az örvendetes új leletek ellenére ugyanakkor rendkívüli kár is egyben ezeknek az adatoknak az elvesztése a magyarság elődeinek kutatásában, ezért meg kellene próbálni – a helyi kollégákkal egyeztetve – valamit tenni e téren.
A magyar vándorlások útvonalát kétféleképpen, lineáris és retrospektív módszerrel vizsgálhatjuk, módszertanilag, illetve az új leletek fényében ezek közül az utóbbi tűnik biztosabbnak. A tévedés veszélye azonban mindegyik módszer esetében leselkedik a kutatóra, amennyiben nem kellő alapossággal dolgozunk fel, illetve értékelünk egy leletegyüttest, illetve olyan kérdések megválaszolására próbáljuk meg felhasználni a régészeti leleteket, amelyekre azok nem alkalmasak. Az előadó kiemelte, hogy a jövőben több természettudományos módszer használata kecsegtet további sikerekkel: újabb radiokarbon-vizsgálatok, genetikai kutatások, fémtárgyak anyag-összetételi vizsgálatai, illetve a migrációs kérdésekre az utóbbi időben egyre inkább használt stabil-izotópvizsgálatok lennének szükségesek. Ezek ugyanis nemcsak bővítik a régész ismeretét, hanem gyakran minőségileg új adatokat eredményeznek.
Türk Attila szorgalmazta egy részletes adatbázis összeállítását az eddig ismert keleti anyagokból, mert a műtárgyak nemcsak előkerülnek, hanem folyamatosan pusztulnak, számos híres lelet ma már vizsgálhatatlan. Ezek összegyűjtéséhez viszont pontosan definiálnunk kell, hogy mit is keresünk, és szót ejtett az úgynevezett markerekről is, amelyek segítségével munkahipotézis szintjén eldönthetjük, hogy egy-egy feltárt sír feltehetően magyar eredetű-e vagy sem.
Az előadó számos esetben kitért a korábbi elméletek néhány – véleménye szerint – újragondolandó pontjára, amely folyamatnak az új adatok alapján valójában természetesnek kell lennie. A Kárpátok külső íve mentén ismert „magyargyanús” lelőhelyeknél egyre többet kell a honfoglalás utánra kelteznünk, és egyelőre az egyik legnagyobb kérdés, hogy a Dnyeper középső folyása mentén ma már elég szép számban ismert vonatkozó lelet miért hiányzik mai ismereteink alapján a Dnyeszter és Kárpátok közötti területről. A Dnyeper mentén ismert Subbotci-lelethorizont alapján ma már minden korábbinál egyértelműbb, hogy a magyarok elődei nem „öltöztek át” a Kárpátoknál, sőt rendkívül meglepő, hogy milyen szorosnak és közelinek mutatkoznak a kapcsolatai a dél-uráli régió 9. századi hagyatékával. Az előadó véleménye szerint a honfoglalás kori és a szaltovói–kazár kapcsolatok korábban gondolt szorosságát a leletanyag részletes elemzése ma már nem támasztja alá. (E kérdésben azonban fontos hangsúlyozni a szaltovói kultúra, illetve kazár régészeti hagyaték elkülönítésében a nemzetközi kutatásban az elmúlt 10–15 évben végbement változásokat.)
A magyarok elődeinek hagyatékát, keleti kapcsolatrendszerét jelenleg az erdős sztyepp régióból ismerjük, ezért különösen fontos az előadó szerint, hogy az általános sztyepp-steppe fogalmak hazai szakirodalomban elterjedt használata helyett konkrétabb földrajzi régiókat-övezeteket, illetve mikrorégiókat nevezzünk meg. Az előadó véleménye szerint a honfoglalás lefolyásának kérdésében az úgynevezett al-dunai folyosó nagyobb mérvű használatát mindenképpen újra kellene gondolnunk az erdélyi hágók általánosan elfogadott – de régészeti leletekkel még kellően alá nem támasztott – elképzelésével szemben. Bár a nomád–félnomád terminus 9–11. századra vonatkozó definíciója és használata nem elsősorban régészeti hatáskör, az előadó ezek helyett a nagyállattartó gazdálkodás/társadalom terminus használatát ajánlotta.
Az információban gazdag előadást élénk szakmai vita követte. Bálint Csanád méltatása szerint az előadó és kortársai munkássága új korszakot nyitnak a magyar őstörténet kutatásában. Más felszólalók egy rövid, laikusok számára is érthetőbb összegzést kértek Türk Attilától, aki válaszában arról beszélt, hogy a 6–8. századból nem rendelkezünk olyan leletanyaggal a Volgától nyugatra, amely összefüggésbe volna hozható a magyarok feltételezett, a Dél-Urál területéről kiinduló vándorlásával. A Középső-Volga, illetve a Dél-Urál térségéből feltehetőleg a 9. század elején meginduló vándorlás következő állomása a Középső-Dnyeper-vidék lehetett (Etelköz), majd az után a Kárpát-medence következett. Így az eddig feltett négy helyett három fázisban képzelhetjük el a vándorlást, azaz valószínűleg nem került sor hosszabb magyar letelepedésre a Volga és a Dnyeper között, és főként nem a Don–Donyec-vidéken. A régészeti leletek eddig nem látszanak alátámasztani egy önálló levédiai szállásterület elkülönítését, elképzelhető, hogy Levédia valóban csak Etelköz egy része, talán a keleti fele lehetett, amint ezt már több történész is feltételezte. Több felszólaló is felvetette, hogy Levédia „őshaza-létét” történetileg eddig sem lehetett igazolni, és hogy az al-dunai beköltözés elmélete már régebben is felvetődött. Róna-Tas András a kazárokkal való együttélés (Levédia) elméletének védelmében felhozta: nyelvi kutatások szerint valahol együtt kellett élnünk a kazárokkal 200-300 évet. A vita itt nyelvszociológiai irányt vett, felmerült a kétnyelvű magyarság lehetősége is. Mások felvetették: a felsorolt leletek egy igen gazdag elit rétegére vonatkozhattak, így előfordulhat, hogy ez a társadalmi réteg etnikumok felett állt.
A vita befejeztével az ülés résztvevői közül többen egybehangzóan megállapították: új korszakhoz értünk a magyar őstörténet-kutatásban. Türk Attila kutatásának eredményei komoly előrelépést jelentenek a magyar őstörténet régészeti vizsgálatában, de ugyanakkor új perspektívát nyitnak és feladatokat is rónak arra.
Farkas Ildikó–Türk Attila
