Kollektivizálás és állami erőszak címmel a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos konferenciát tartott 2012. december 14-én a kollektivizálás paraszti társadalomra gyakorolt hatásáról, emlékezetéről és történetírásáról. A konferencián tíz előadás hangzott el ebben a témában.
Ö. Kovács József (Károli Gáspár Református Egyetem) A kollektivizálás társadalmi emlékezete címmel tartott előadást, amely a témában született monográfiájára (A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában: a vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete, 1945–1965. Budapest, Korall, 2012) és MTA-doktori értekezésére (a tézisek itt tölthetők le) épült. Bevezetőjében az előadó a kondicionált félelem, a tabusítás (akár „ön”-tabusítás) jelenségeiről beszélt, amelyben jelentős szerepe van a politika és a tudomány kapcsolatának. Mindezt befolyásolja a média és abban a közszereplők viselkedése. Miért nagy a kutatási megkésettség, miért kelt konfliktust ez a kutatás? Az előadó ezt azzal magyarázta, hogy a közszereplők nagy része nem érdekelt a traumatizált helyzetek megoldásában, amire klasszikus példa a kulák-emléknap vitája 60 évvel az események után.
Nyelv, erőszak, zsarnokság és filozófia kapcsolatát boncolgatva az előadó rámutatott: a kutató vagy a politikai mítoszteremtést követi, vagy igyekszik tudományosan megközelíteni kutatása tárgyát. A szocialista projektet máig is az állami szándékok és módszerek, és nem a társadalomra gyakorolt hatás szempontjából vizsgálják, a kommunista terminológiát használják, így akaratlanul is máig tovább viszik ezt a hagyományt, holott elsődleges fontosságú a kérdésfelvetés módjának és a fogalomhasználatnak a tisztázása. Érzékeltetni kell a folyamat töréspontjait és ambivalenciáját. A kollektivizálás történetét nem az agrártörténet szempontjából, hanem széles összefüggéseiben kell vizsgálni, mert annak számtalan vonzata van, össztársadalmi kérdés.
A korszak berendezkedését az előadó szerint rendi szocializmusként is aposztrofálhatjuk, ahol a parasztság – mint más esetekben – a társadalmi ranglétra alján állt. A kollektivizálás szovjet verziója a parasztság magántulajdonának felszámolása volt, rendkívüli társadalmi árat követelő, tragédiákkal együtt járó pirruszi győzelem, mely a parasztság számára a „világ végét” jelentette. Nem csoda, ha számos országban felkeléseket, lincseléseket és az ellenállás számtalan fajtáját váltotta ki. Lengyelországban és Jugoszláviában hatásos volt ez az ellenállás, másutt brutálisan elnyomták. Az ’56 utáni kollektivizálás az előadó szerint a közhiedelemmel ellentétben erőszakos beavatkozás, igazi hadjárat, a társadalom manipulálása, kikényszerített társadalmi mobilizáció.
Varga Zsuzsa (ELTE) A magyar parasztság esete a szovjet kolhozzal című előadásának egyik sarokpontja a társadalmi mozgástér lehetősége volt. A sztálini kolhozmodell nemzetidegen, magántulajdon-ellenes, piacellenes – olyan modellt kényszerítettek a magyarokra, amelyet a szovjeteknél is nehéz volt keresztülvinni. Az MDP három kollektivizálási (és két dekollektivizálási) hullámban oldotta meg a feladatot. A mezőgazdaság „belső gyarmattá” vált a hidegháborús körülmények között.
Az első hullám kudarc volt, minden bevetett állami eszköz dacára. Az MDP nem ismerte a magyar parasztság valós viszonyait. Az emberek a nehézségek (pl. a „kétlaki” munkások kettős adóztatása) ellenére sem adták fel földtulajdonukat. Az ellenállást enyhülés követte, de 1954-ben újraindult a kollektivizálás.
1956-ban az ország elutasította a sztálini agrárpolitikát, és a helyi szakemberek a jól megfogalmazott, racionális követelésekben vélték megtalálni a kiutat. A forradalom bukása után a parasztság megérezte a hatalom habozását, azt, hogy a Kádár-rendszer nem akart a munkásokkal és a parasztokkal egyszerre konfrontálódni. 1958-ra azonban ez is megváltozott, Kádár már nem bújhatott ki a „bizonyítvány” megszerzése, a kollektivizálás befejezése alól. Ez azonban már nem volt ugyanaz a kollektivizálás. Családonként egy ember lépett be a téeszbe, és nem mindig a legjobb munkaerő. A szövetkezetekben keveset dolgoztak, ami a passzív ellenállás egyik formájának is tekinthető, az emberek a háztájira koncentráltak, miközben egyre többen vállaltak munkát az iparban. Az 1960-as években a jogi szabályozás még a sztálini modellt tükrözte, mégsem a szovjet kolhozrendszert, és ebben a magyar parasztságnak óriási érdeme van.
Juhász Pál (Corvinus Egyetem) előadása A falu megszállása címet viselte. Az előadás bevezetőjét a kérdésfelvetések jellemezték. Mitől vált működőképessé, amitől mindenki félt? Erőltetett jellege ellenére hogyan vált végül mégis hatékonynak tartott munkaszervezési formává a termelőszövetkezet? Juhász szerint a téesz, amelytől „mindenki undorodott”, a nyugati szervezeti formákhoz képest ugyan nem volt hatékony, a magyar múlthoz képest azonban nagyon is erőteljes fejlődést jelentett, hatalmas gazdasági erők szabadultak fel, melyekből a rendszerváltás után – megfelelően kezelve – nagy előnyt lehetett volna kovácsolni.
Miként mert a kollektivizálási hullám két kudarca után a paraszti érdekeket addig valamelyest tiszteletben tartó vezetés elindítani egy újabb, még átfogóbb, még kockázatosabb kollektivizálást, és hogyan lehetett ez 1962-re láthatóan eredményes?
További fontos kérdés, hogy mitől roppant össze hirtelen a parasztság ellenállása a kollektivizálással szemben. Megfigyelhetjük a hatalom ambivalenciáját. A vezetés megoszlott a „rend helyreállítói”, a pragmatikusok és a baloldali társutasok között. Külső kényszert jelentett Hruscsovék modernizálási kampánya, a szocializmus alapjainak lerakása. A „felbátorodás és megszeppenés” periódusait átélő parasztság szintén megosztottá vált. Egyesek belátták, hogy az igazodás elkerülhetetlen. Mások választás elé kerültek: vagy részt vesznek, vagy ellehetetlenülnek. Akadtak, akik mégis dacoltak a hatalommal, az ellenállók és kivonulók. Sokan voltak olyanok is, akik a téeszben látták a sorsszerű szegénység megszüntetésének lehetőségét.
Karakteres eltéréseket találhatunk az eredeti kolhozmodelltől: ilyenek a szakítás az „osztályharccal”, az erős agrárlobbi megformálódása, a háztáji gazdaság árutermelő üzemként való működésének elősegítése, valamint a vállalati profilkötöttség feloldása.
A ’60-as évek elején megfigyelhető a magyar kistermelőknél egyfajta „izolációs neurózis”, annak az érzete, hogy kimaradnak az események sodrából, míg a ’60-as évek végére érdekes módon a felhalmozás, a „kapard ki magadnak” érzés volt jellemző. Ekkorra sokak számára a termelőszövetkezet már a természetes életközeget jelentette.
Valuch Tibor (MTA TK) Rekviem a parasztságért – a homokmégyi kollektivizálás kutatásának mai tapasztalatai címmel tartott előadást. Az előadás fő témája a Homokmégyen 1984–1987 között zajlott falukutatás volt. Az 1980-as években a Népművelési Intézet kutatótáborokat szervezett, és amikor az érdekesnek ígérkező Balástya vizsgálatához kontrolltelepülést kerestek, Homokmégyre esett a választás. 1984-ben indult meg a munka egy kulturális pezsgéssel teli közegben. A fiatal kutatók érdekes előadásokat hallhattak, az előadó megemlítette Magyar Bálint kutatásait, Romsics Ignác, Romsics Imre, Márkus István és mások munkáját, az akkori kutatói réteg társadalomkritikai, felfedező, valóságmegismerő attitűdjét. Mindez hasznos szellemi orientációt és indító élményt jelentett a fiatal generációnak, amely testközelből ismerhette meg a közelmúlt történelmét, és szembesülhetett az elhallgatott múlttal. Az interjúalanyok sokszor kikapcsoltatták a magnót bizonyos kérdésekről (pl. hadifogság) beszélve még az 1980-as években is.
Homokmégyen katolikus, hagyományőrző, kisparaszti jellegű volt a helyi társadalom. Jellemzően egészen 1956-ig ellenálltak a téeszesítésnek. 1956 csendesen zajlott, bár később a helyi hangadókat, vezetőket atrocitások, retorziók érték. Az új téeszesítés hangulatát a kutatók az agitátorok és a parasztok szemszögéből egyaránt vizsgálták, és érthető módon ellentmondásos kép alakult ki. Az agitátorok igyekeztek meggyőzni a befolyásos nagygazdákat, akik a téeszbe bevitték kapcsolati hálójukat is.
Az 1960-as évek elején az „apparátus-elit” és a „gazda-elit” lassan kiegyezett egymással a korábbi torzsalkodások után. Megszerveződtek a téeszek, különféle új eszközökkel próbálták növelni a hatékonyságot: részes művelés, fizetés terményben, előre fizetés stb. Kialakultak a túlélési, alkalmazkodási stratégiák, számos téesz összevonásával nőtt a koncentráció, melléküzemágak enyhítették az esetleges mezőgazdasági veszteségeket.
Az előadó végül új kutatási ötleteket villantott fel: friss, komplett szociológiai felmérésre, tematikus interjúkra volna szükség a témában. Itt jeleznénk, hogy a közelmúltban jelent meg a Korall 49. száma, amelynek témája, a konferencia témájához is kapcsolódóan, a 20. századi munkáslét Magyarországon. A folyóirat címlapja itt és a számban megjelent tanulmányok tartalomjegyzéke itt tekinthető meg.
Szabó Csaba (Collegium Hungaricum, Bécs) előadása A kollektivizálás hatása a mindennapi vallásgyakorlatra címet viselte. A parasztság az előadó szerint a társadalom nem tudatosan konzervatív része, az ő esetükben a ragaszkodás a földhöz és a hagyományok szeretete keveredett a vallásos gondolkodással. Ők „tartottak ki” a legtovább, sokan egészen a rendszerváltásig – 1989 után viszont néhány év alatt óriási pusztulást figyelhetünk meg. A vallás erejére jellemző, hogy a legvadabb diktatúra idején „tele voltak” a templomok – ez jellemző volt a városokban a konzervatív nagypolgárság maradványaira is. Egy idő után tudatos vállaláson alapuló hagyományvesztés következett be a kispolgárság széles rétegeiben, „szégyellték”, hogy eddig „elmaradottak” voltak.
A hagyományok követése egyfajta védelmet jelent, a közösség ezáltal befogadja és elismeri új tagjait. A magyar parasztság történetében nagyon fontos a vallás, ez befolyásolta a szokásokat, a mindennapi életet és messze nem csak a szellemi életet. Az egyház a születés, a házasság, a halál pillanatában ott van a közösségben. A nyilvános vallásosság mellett jelen van a népi vallásosság is. A legfontosabb alkalmak a keresztelő, a hitoktatás, az elsőáldozás, a bérmálkozás, a búcsúk, ünnepek, a házasság, temetések. Ezekre a vallási eseményekre koncentrált az államhatalom is. A paraszti vallásosság apróbb dolgokban is tetten érhető: szentképek, feszület a házban, esti bibliaolvasás, kereszt alakú kialakítás a parasztháztetőknél.
Az előadásban megjelent a diktatúra idején kibocsátott népszerűtlen egyházi körlevelek kérdése is, amelyek mezőgazdasági munkára buzdították a parasztságot. Bár maguk a püspökök is lázadoztak ez ellen, nem sok változás történt. A protestáns egyházaknál a református sajtó volt tele propagandaszövegekkel. A vallási ünnepeknek az 1970-es, 1980-as években még megvolt az összetartó, nagycsalád-fenntartó erejük.
A délelőtti előadásokat követő vitában szó esett az 1950-es évek mezőgazdaságához kapcsolódó sztereotípiákról, az erőszak szerepéről – fizikai erőszak vagy egyéb eszközök? Felmerült az urbánus réteg idegenkedése a vidéktől, a távolság szerepe: archaikus, elmaradott világnak érezték.
Farkas Gyöngyi (Mezőgazdasági Múzeum), a délutáni szekcióban Tüntetések a kollektivizálás ellen címmel tartott előadást. 1960-ban a Szabolcs-Szatmár megyei Nyírcsaholyban több száz asszony tiltakozott a kollektivizálás ellen. A tüntetést a rendőrség feloszlatta, majd nyomozás kezdődött. A korszakban ritkán került sor nyílt és tömeges megmozdulásra, inkább eredményesebb, passzív, egyéni szembeszegülés volt a jellemző a parasztságra. E megmozdulások mikroszintű vizsgálatára eddig kevés példa akadt. Nemegyszer előfordult akkoriban, hogy nők szerveztek ilyen tüntetést, különösen élelmezési nehézségek idején. Egy másik jellegzetes ok egy-egy helyi férfi fenyegetettsége volt. Ibrányon, Tyukodon, Porcsalmán is akadtak hasonló megmozdulások. Az asszonyok viselkedését valószínűleg a gondoskodó attitűd is befolyásolta. A hatalom velük szemben kevésbé volt erőszakos, a büntetés sem volt olyan súlyos. A tüntetésre a kollektivizálás megvalósítása, az agitáció után került sor, miután a „sokkhatás” elmúlt. Az agitátorok elvonultak, néhány helyi hivatalnok maradt, akiknek meg kellett szilárdítaniuk a kialakított téeszeket.
Miért csak a nők tüntettek? Szerintük a férfiak nem tettek meg mindent érdekeik és földjeik védelmében. Az erőszak, az agitáció leginkább a férfiakat érte, akikre talán háborús, hadifogoly-élményeik is hatottak. A tüntető nők nemcsak a hatalomra, hanem a férfiakra is hatást akartak gyakorolni, ilyen volt például az „asszonysztrájk” ötlete is, ami abból állt, hogy az asszonyok addig visszautasították férjeik közeledését, amíg azok nem vonták vissza belépési nyilatkozatukat.
László Márton (Marosvásárhely, Megyei Levéltár) Kollektivizálás a Székelyföldön 1949–1962 című előadása a romániai magyarokat érintő kollektivizálással foglalkozott. Kelet-Európa országaiban a Kominform 1948-as ülése indította el a kollektivizálási hullámot. A romániai kollektivizálás fázisai: 1949–1953, 1953–1956, illetve 1959 után. Jellemző, hogy a székelyföldi kollektivizálás irányítói nem akarták nemzetiségi problémával is súlyosbítani a folyamatot, ezért minden résztvevő (agitátorok, rendőrök is) magyarok voltak.
Az első időszakban megfigyelhetünk erőszakos módszereket is: verés, gyilkosság, kényszerítés, zsarolás, fenyegetés stb. A nincsteleneket földosztással igyekeztek belépésre ösztönözni. Ingatlanelkobzások is jellemezték a folyamatot, sok ingatlant elvettek a téesz számára, ami persze megmozdulásokat váltott ki. A hatóságok végül mintegy 40 székely családot deportáltak, ezt a többiek próbálták megakadályozni, a konfliktus halálos áldozatokat is követelt. A kollektivizálás elleni tüntetések, botrányok nem voltak ritkák a térségben. Rejtett ellenállási technikák bőségesen akadtak, ilyen a szabotálás és a passzív ellenállás, a lopás, vagy a kimaradás a munkából.
1953–1955-re a lassú szövetkezetesítés, a TOZ-típusú szövetkezetek jellemzőek, amelyekben a földterület és a mezőgazdasági eszközök egyéni tulajdonban maradtak, de a földeket tagosították és közösen művelték. 1956-nak erős visszhangja volt: a feszült helyzetben leállt a munka, ahogy a kollektivizálás folyamata is. 1958–1962-ben erős ellenállás bontakozott ki a kollektív gazdaságok átszervezése ellen. 1962-re azonban sikerült 20 ezer embert bevetve lezárni a kollektivizálást.
A következmény az előadó szerint egyfajta „új jobbágyság” kialakulása volt. A parasztok ismét föld nélküliek lettek, kötelező közmunkákat végeztek, mobilitásuk korlátozottá vált. Egyházi ünnepek tűntek el és számos szokás halványult. Az értékrend megváltozásával a munka becsülete helyett az ügyeskedés, a kapcsolatépítés dominált a szövetkezetekben. Magyarországhoz képest leginkább 1956 hatásában van eltérés a kollektivizálásban. Az előadó szerint érdemes volna nemzetközi összehasonlító kutatásokat végezni a kérdéskörben.
Tolmár Bálint (CEU) Társadalmi konfliktusok az 1945-ös földosztás idején című előadásában a kollektivizálás előtörténetével, az 1945-ös földreformmal és földosztással foglalkozott. Az előadó szerint hatalmas vagyoni átrendeződést, a tulajdonviszonyok változását figyelhetjük meg ekkor. Ez egybeesett a néphatalmi szervek létrehozásával és a politikai pártok megjelenésével. A földreformot sokáig a paraszti emancipáció végpontjaként értelmezték (lásd Donát Ferenc klasszikus elméletét), amely szerint a földreform „osztályfeszültségeket” okozott. Egy másik lehetséges megközelítés az, hogy a reform már a szovjetizálás része volt, hogy helyzetbe hozza a kommunisták funkcionáriusait. Az esetleges konfliktusok abból származtak, hogy a reformot nem megfelelően hajtották végre. A választásokon végül mégis a kisgazdák győztek.
Az előadó a földreform hatását mikroszinten, kisebb közösségekben is vizsgálta. Hipotézise szerint a földosztás politikai tőkefelhalmozásként funkcionált, és tranzakciók sorozataként is értelmezhető. A földért cserébe az igénylők belenyugodtak abba, hogy a földosztók átveszik a hatalmat.
A tulajdonviszonyok mintegy 2 évig voltak rendezetlenek a földosztást követően. Rengetegen akartak jogorvoslatot. 1946 januárjától „földet vissza nem adunk” mozgalmat indítottak a kommunisták, hogy újra lendületbe kerüljenek.
Az előadó felvetette a kontinuitás kérdését: új helyzetet teremtett a földreform vagy kontinuus folyamat (lásd pl. a zsidó földek 1942-es felosztását)? A népi demokrácia hivatalos diskurzusában a folyamat szereplői „haladókként” és „reakciósokként” jelentek meg. A méltányosság elvét a felek egészen eltérően értelmezték. Milyen osztálykonfliktusokat láthatunk? Érdekes, hogy radikális földreformok ott következtek be, ahol „szektások” (kisegyházak tagjai) éltek, és ők lettek a helyi kommunista vezetők is.
Az előadást követő vitában felmerült a kérdés: miért főleg Szabolcs-Szatmár megyéhez kötődnek a nyílt megmozdulások? Mik voltak a női tüntetések retorziói? Miért mobilizálja ez a helyzet bizonyos fázisban jobban a nőket? Egy lehetséges válasz: amikor a diktatúra a végső értékeket kezdi támadni, az túllépi az értékek, hagyományok őrzőinek, a nőknek toleranciaküszöbét, akik feladják korábbi, „passzívnak” tűnő közéleti szerepeiket. A másik ok a háborús élményekben keresendő. A folyamatban szerepet játszanak a magyar társadalom tapasztalatai is a tulajdonfosztásról.
Honvári János (Széchenyi István Egyetem) A gépállomások és a termelőszövetkezetek kapcsolata címmel tartott előadást. A mezőgazdaság gépesítése a két világháború között nem volt jelentős, a munka döntően emberi és állati erővel zajlott, a háború idejére a mezőgazdasági munkák mindössze 6%-át végezték géppel. A világháború alatt a magyarországi lovak és marhák fele odaveszett, nem lehetett szántani. 1945-ben már külön állami ügyosztály foglalkozott a gépesítéssel. Eldugott, elhagyott, leromlott gépeket kutattak fel és javítottak ki. Hamarosan több száz gépállomás létesült. Feladatuk 1948 nyaráig még egészen más volt, mint a későbbiekben, ekkor még gazdaságossági szempontokat is figyelembe vettek, pénzért még kulákoknak is szántottak. A téeszesítés hozott fordulatot, ezután a szövetkezetek kiszolgálása vált fő szemponttá. Az állami terményalapot a magas munkadíjakkal növelték. A gépállomások nem csupán gépkölcsönzők, hanem a központi hatalom ellenőrző szerveivé is váltak. Állami gépmonopóliumot alakítottak ki, csak a tsz-eknél maradtak saját gépek, melyek egy részét a tulajdonosok épp ezért vitték be. Az államnak számtalan módszere volt a magángépek megszerzésére.
Mivel a gépállomásoknak nem volt földje, a téesznek pedig nagygépe, egymásra voltak utalva. Mégsem voltak azonosak az érdekeik, ami rontotta a hatékonyságot. A gépállomási brigádok és az írásos szerződések kísérletek voltak az érdekek harmonizálására. Egyik sem működött. További módszerekkel is próbálkoztak, szovjet tanácsra. A következő lépés a kihelyezett agronómus személye volt, de ez sem működött igazán. 1956 után a helyzet megváltozott. Fokozatosan mindenféle mezőgazdasági gépet megvásárolhattak a téeszek. 1964-től a gépállomásokat átszervezték gépjavítókká.
Papp István (ÁBTL) előadásának címe a követező volt: Reformer vagy pártkatona? Fehér Lajos disszonáns hangja a kollektivizálók kórusában. Fehér az előadó szerint kulcsszerepet játszott az ’56 utáni, ún. „agrárlobbiban”. Az előadó Fehér Lajos mentalitását vizsgálta. Személyiségének rétegei: feltörekvő kisparaszti család, vágyakozás a középparaszti létre, gyanakvás a tehetősebbekkel szemben, a református identitás maradványai, újságírói kíváncsiság. A Szabad Föld szerkesztője volt. Az 1950-es években Nagy Imre egyik legközvetlenebb munkatársa. 1956 után viszont Kádár mellé állt, elzárkózott Nagy körétől, amit sokan árulásnak tartottak. Eközben burkoltan igyekezett továbbvinni Nagy Imre lényegesebb politikai törekvéseit. A hatalomban maradáshoz meg kellett tagadnia korábbi elkötelezettségét.
Egyértelműen a nagyüzemi, szövetkezeti modell mellett foglalt állást, melyek majd virágzó nagyüzemként szerinte meggyőzik a parasztságot. Ő ezt a költségvetési források mintegy 20%-ának bevonásával képzelte el. Kérdés, mennyire lettek volna életképesek tervei, ha nem lépnek be elegen a téeszekbe. Kádár és Révai néha intéztek bizonyos „üzeneteket” hozzá, miután megjelentette agrárpolitikai téziseit. Fehér taktikája nem az volt, hogy politikai hatalommal beavatkozik a téeszekben zajló folyamatokba, hanem az, hogy „átmeneti” intézkedések sorát hozza, melyek azután tartóssá válnak. Párhuzamot találhatunk a NEP és Buharin elveivel.
A konferenciát lezáró vitában felmerült a jozefinista gondolkodás kérdése Fehér példáján keresztül. Szó volt Erdei és Fehér együttműködéséről is. Felmerült az a kérdés is, hogy minden igyekezete ellenére, miben állt Fehér munkájának társadalomformáló ereje vagy miben változtattak a gépállomások a vidéki társadalom életén. A konferencián feltett kérdések olyan alapkutatásokra ösztönöznek, amelyek egyik kiindulópontja lehet majd a konferencia anyagára épülő tanulmánykötet.
Péterfi András
