Magyarok a Délvidéken, 1944–1945 címmel tudományos konferenciára került sor 2014. november 28-án (pénteken) 10.00 órai kezdettel a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozata szervezésében. Az eseményt levezető Bíró László felkérésére Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, intézetünk igazgatója nyitotta meg a konferenciát. Házigazdaként röviden köszönetet mondott a szervezőknek és résztvevőknek, majd elmondta: 1944 a magyar történelem egyik mélypontja, amely kitörölhetetlen emléket hagyott a magyar köztudatban. Volt azonban egy hosszú ideig „rejtegetett” területe ennek az időszaknak: a délvidéki magyarsággal Tito partizánjainak bevonulását követően történt atrocitások.
A nem baloldaliak, értelmiségiek, papok, vezető szerepű magyarok kollektív megtorlásban részesültek: kivégzés, kényszermunka, kínzás, börtön, kitelepítés várt sokukra. A történtekről 1990 óta beszél ismét komolyabban a tudományos közösség, ezt megelőzően csak a Délvidéken elkövetett magyar tettek kerültek a történettudomány górcsöve alá. A Vérbosszú a Bácskában című híres kötet megjelenését követően lassanként a túlélők is hallatni kezdték hangjukat, és 1996-ban beindultak a témával kapcsolatos szerb kutatások is. A megjelenő jelentős kiadványok sorában a legutolsó a Glatz Ferenc által szerkesztett, Magyarok és szerbek – Együttélés, múltfeltárás, megbékélés tanulmánykötet. Idén több fontos és szimbolikus eseményre is sor került a délvidéki események emlékezetével kapcsolatosan. 2014 novemberében a szerb fél kimondta az eseményekben leginkább érintett magyar falvak kollektív bűnösségének eltörlését.
Ezután Kocsis Károly, a magyar–szerb akadémiai vegyes bizottság magyar tagozatának vezetője köszöntötte a hallgatóságot, mondván, öt éve született meg a vegyes bizottság gondolata, melyet az MTA BTK TTI kezdettől fogva támogatott, és mindvégig ez az intézmény maradt a bizottság bázisa. Az előadó hangsúlyozta, geográfusként is örömmel veszi a TTI vezető szerepét és támogatását. Ezután a szerb–magyar történelemre kitérve felvetette a nemzetek között a létfenntartás érdekében a különféle területekért vívott küzdelem elméletét, mely szerint a darwini elvek szerint nap mint nap szüntelenül folyik a nemzetek honfoglalása, honmegtartása és honvesztése. Minden fél elkövető és áldozat egyszerre, de a legfőbb áldozat mindig a civil lakosság, amely bűntelensége tudatában gyanútlanul a helyén marad. A délvidéki magyar áldozatok számát 5 és 40 ezer közé teszik. Az előadó saját becslése az 1944-es és 1948-as népszámlálások közti különbségeket és más tényezőket alapul véve 15 ezerre teszi a vajdasági magyar veszteség számát. Az immár 5 éve működő vegyes bizottság először a kutatási feltételeket igyekezett kialakítani, és lefektetni működési alapelveit. Honlapok készültek, tagokat toboroztak, adatbázis építésébe fogtak. 2013-ban egy magyar–angol kötetben összegezték eddigi kutatási eredményeiket. Kocsis Károly elmondta, a hullámzó anyagi támogatás ellenére úgy érzi, a feltáró munka a végéhez közeledik. Végül az előadó rámutatott: sok párhuzamot találunk a magyar és szerb sors között. Ezt földrajzi és történelmi érvekkel is szemléltette. Ideje, hogy megértsük: nincsenek angyali és ördögi államok, csupán a nemzetek állandó harca folyik 
a túlélésért és gyarapodásért. A bizottság igyekezett felderíteni a múlt fájó sebeinek tudományos hátterét. Kocsis Károly reményét fejezte ki, hogy a konferencia messzemenően eleget tesz majd minden tudományos igénynek.
A konferencia első előadója Mezei Zsuzsanna volt, aki A végtisztesség keresztjei – Délvidéki mártírium, 1944–1948 adatbázis című előadás keretében egy készülő nagyszabású munkát mutatott be. Az adatbázisban az 1944–1945-ben elhunyt magyar civil áldozatok szerepelnek majd. Közlik azok nevét és személyes adatait (halál ideje, az arra vonatkozó dokumentum típusa, fellelhetősége), akiket bírósági ítélettel vagy anélkül végeztek ki, illetve akik gyűjtőtáborokban vesztették életüket, ismeretlen módon hunytak el, vagy pedig eltűntek. A forrásgyűjtés levéltárakban (Vajdasági Levéltár, regionális levéltárak, katonai levéltár), anyakönyvi adatok és bírósági ítéletek tanulmányozásával és a már kiadott források felhasználásával folyik. Eddig a Bácska 101 települését (5463 fő), a Bánát 71 települését (582 fő), a Szerémség 22 települését (77 fő) dolgozták fel, hátravan még Zombor városának (körülbelül 3000 fő) feldolgozása, és az újvidéki anyag még nem került elő (körülbelül 1600 fő). Az adatbázis összeállítása nyomán várhatóan nagy pontossággal ismertté válik a magyar áldozatok száma, valamint az áldozatok személye.
A következő
előadó, Hornyák Árpád A kisebbségi kérdés a Jugoszláv Kommunista Párt politikájában címmel a JKP kisebbségekkel szembeni politikájának változásait elemezte. A háború utáni Jugoszlávia nemzeti és kisebbségpolitikájának alapjait az AVNOJ 1943. november 29–30-i ülésén elfogadott határozata jelentette, amely egyebek között deklarálta az ország föderatív berendezkedését, illetve azt, hogy az új állam biztosítja valamennyi délszláv nemzet egyenjogúságát és a nemzeti kisebbségek jogait. Nem sokkal ezt követően azonban úgy döntöttek, hogy bizonyos nemzetiségeket mégsem illetnek meg azonos jogok. A Vajdaság Népfelszabadító Bizottságának főparancsnoksága már október 9-én megfosztotta a németeket minden joguktól. 1944. október 17-én a Bácskában, Bánátban és Baranyában bevezették a katonai közigazgatást, aminek célja többek között az volt, hogy erősítsék a terület szláv jellegét. A legfelsőbb katonai és politikai vezetés jóváhagyásával a kisebbségekkel szemben számos korlátozó intézkedést léptettek életbe: a szabad mozgás, anyanyelvhasználat stb. tilalmát, illetve bevezették a kényszermunkát. Megkezdődtek az internálások, a németeket pedig elűzték. A magyarokra végül is a németekétől eltérő sors várt, miután a Jugoszláv Kommunista Párt vezetésében diadalmaskodott az a kisebbségpolitikai koncepció, aminek eredményeként 1945 tavaszától megkezdődött a magyarság integrálása az új rendszerbe. 
A. Sajti Enikő A Várady-iratok kutatásának eredményei címmel tartott előadást. Várady Imre (1876–1957) a többnemzetiségű Bánátban élte le az életét, 1905-ben parlamenti képviselővé választották, azt impériumváltást követően a magyar kisebbség egyik vezetője lett a királyi Jugoszláviában, 1939-ben szenátorrá nevezték ki a jugoszláv parlamentbe. Iratanyaga felbecsülhetetlen jelentőségű a jugoszláviai magyarság történetének tanulmányozása során. A délvidéki magyarság szegényes intézményrendszerrel rendelkezett a két világháború között, így a személyes kapcsolati hálónak nagy jelentősége volt. A magyarságon belüli eszmei áramlatok, a hatalomhoz való viszony, a Magyar Párt megszervezése a levelezésen keresztül árnyaltabban rekonstruálhatók. Ugyancsak a levelezés, valamint a számadáskönyvek adatai mutatják, milyen módon próbálta a gyenge anyagi helyzetben lévő magyarság a saját értelmiségi rétegét kialakítani (például segélyekkel). A Várady-iratanyag alapján feltárható egy kisebbségpolitikus pályája, a délvidéki magyarság története a mindennapok során, a kisebbségszervező tevékenység. A Budapesttel tartott kapcsolatokról azonban nem árulkodnak az iratok, minden bizonnyal azért, mert a levelezést élénken figyelték a hatóságok.
Pihurik Judit „Vagy ők vagy mink”. Az elkövetők vallomásai harminc évvel a csúrogi razzia után című előadása azt mutatta be, hogy az egykori katonák miként dolgozták fel magukban a történteket, miként értékelték később maguk és társaik tetteit. 1967-ben nyomozás indult az 1942. januári csúrogi razzia ügyében, és 1972–1973 folyamán ítéletek születtek. Csúrogon 1942. január 5-én hirdették ki a statáriumot és a kijárási tilalmat. Aznap és következő két napban folyt a szerb lakosság előállítása és internálása (magtárakba zárták őket). A helyi lakosságból verbuválódott nemzetőrség közreműködésével a karhatalom január 4–8. között magyar adatok szerint 887 helyi lakost ölt meg. A perben bizonyítékul csak a gyanúsítottak vallomásai szolgáltak, amelyekben számos ellentmondás található. A vádlottak számára alapvető fontosságú volt a gyilkosságok jogos megtorlásként való feltüntetése, ez a verzió már nem sokkal a razzia után megszületett. Sokan hivatkoztak arra, hogy pszichológiai nyomás alatt álltak, fiatalok voltak, nem mertek ellentmondani elöljáróiknak, nem volt helyismeretük. A vizsgálati anyagokból kitűnik, a hiszterizált hangulat, a félelem felfokozott lelkiállapotot idézet elő. A gyanúsítottak megnyilvánulásai, tagadásai egyrészt az emlékek elfojtásával magyarázhatók, másrészt többen úgy vélték, hogy az események óta eltelt közel 30 év és beilleszkedésük az új rendszerbe elmossa vétküket.
Forró Lajos Martonos 1941–1944 című előadásában az újvidéki levéltárban végzett mikrokutatásairól számolt be. Az 1990-es években csak a személyes visszaemlékezések alapján lehetett az eseményeket rekonstruálni, és csak az akadémiai vegyes bizottság létrejötte után váltak a levéltári anyagok nagyobb mértékben kutathatóvá. Martonosra 1941. április 13-án vonultak be a magyar csapatok, áldozat nem volt. A Vörös Hadsereg és a partizánok 1944. október 8-án érkeztek a községbe. Három nappal később helyi szerb fiatalok meglincselték Németh József leventeoktatót. Ezekben a napokban 26 magyart elvittek, akikkel a szerb lakosoknak vitás ügye volt. 1944. november 21-én hajnalban 24 foglyot kivégeztek. Csak a kivégzések után, december elején állt fel a háborús bűnöket vizsgáló bizottság, amelyhez 843 feljelentés érkezett. A feljelentések nem háborús bűnöket tartalmaztak, inkább vagyonjogi és pénzügyi kérdéseket, illetve személyes sérelmeket. A kivégzetteket is feljelentették, hogy utólag jogi alapot adjanak a kivégzésekhez. Azok, akik atrocitásokat követtek el a szerbekkel szemben, már korábban elmenekültek, és jóval később tértek vissza, akkor viszont n
éhány év börtönbüntetést kaptak. A kivégzettek valójában ártatlanok voltak.
Molnár Tibor Az Óbecsei Járás Statisztikai Tanácsának 1944–1945-re vonatkozó iratai című előadásában ismertette, milyen adatokat gyűjtött a helyi szervezet. A hivatalt a béketárgyalások előkészítése során hozták létre a háborús pusztítások felmérésére. Első feladata az 1941–1944 közötti megszállók által okozott károk megállapítása volt (áldozatok, anyagi károk). Ugyancsak leltárba kellett venni a háborús bűnösök vagyonát. A hivatalnak össze kellett gyűjtenie a háborús időszakban készített fényképeket, mivel azok bizonyító erejűek lehettek a megtörtént eseményeket illetően. A szervezetnek adatokat kellett gyűjteni az elmenekültekről, a németek közül a Waffen-SS-be beálltakról, a háborús bűnösnek minősítettekről, az 1945 után a járásba betelepültekről, illetve arról, miként viszonyultak a nemzetiségiek a szerbekhez. Látható, nemcsak kifejezetten statisztikai jellegű feladata volt a tanácsnak, ez teszi fontossá a statisztikai tanács adatainak vizsgálatát az Óbecsei járás 1944–1945-ös történetének kutatása során.
Szügyi Ferenc Vitéz Dr. Felsőhegyi András (1885–1944) című előadásában egy életpályát rekonstruált, és különös figyelmet szentelt a kivégzését követő ítéletekre és az azzal kapcsolatos dokumentumokra, betekintést engedve egyúttal a korabeli eljárásokba.
A jogi doktorátust szerzett Felsőhegyi rés
zt vett az első világháborúban, az orosz fronton harcolt. A két világháború között jogászként és tisztviselőként dolgozott, 1931–1938 között anyakönyvvezető volt. A magyar hadsereg bevonulását követően 1941 augusztusában Zenta főjegyzője lett, és ezt a hivatalt 1944 májusáig töltötte be. A Vörös Hadsereg 1944. október 8-i bevonulása után új korszak kezdődött Zenta történetében. November elején elkészült a lista a likvidálandó személyekről, Felsőhegyi a 31. helyen szerepelt. November 9-én este egy három polgári főből álló csoport a lakásáról a városházára vitte kihallgatásra az egykori főjegyzőt. Az ígéret ellenére, hogy a kihallgatás után hazamehet, soha nem tért vissza. Feleségének a hatóságok azt mondták, munkára vitték. Az OZNA-iratok és a háborús bűnösöket vizsgáló bizottság dokumentumai eltérő időpontot rögzítettek a likvidálás dátumaként, és a kivégzést követően hozott ítéletek is különböző bűnöket jelöltek meg. Halottá nyilvánításáról csak 1953 szeptemberében – miután 1952-ben egy szövetségi törvény rendelkezett a háborús cselekmények során eltűntek halottá nyilvánításának módjáról – született végzés. A halál napjaként 1946. május 9-ét jelölték meg; a halál helye ismeretle
n, áll a dokumentumban.
Papp Árpád „Jobb erről nem beszélni...” A visszaemlékezések bizonyító ereje című előadásában felhívta a figyelmet: az utolsó pillanatban vagyunk, hogy összegyűjtsük és rendszerezzük a 70 évvel ezelőtti események résztvevőinek visszaemlékezéseit. Az oral history módszerével jól feltárható ugyanis a kollektív tudat tartalma, illetve annak változásai. Kutatásai során 2009–2013 között 37 településen 170 adatközlőtől 250 órányi hanganyagot vett fel, a leiratokat tematikus kötetekbe rendezte. Felvette a szemtanúk visszaemlékezéseit, akik beszámoltak, mi történt velük, illetve rögzítette a hozzátartozók emlékeit is, akik arról tudtak számot adni, mi az, amit a korabeli emberek az elbeszélésekből mások megtudhattak, mit ismert a korabeli közvélemény. A visszaemlékezésekből rekonstruálhatók többek között az együtt élő nemzetiségekről kialakított sztereotípiák, a külső hatásra (például katonai bevonulás) adott reakciók, illetve a nagyobb közösséghez való tartozás megnyilvánulásai.
Katona Csaba Délszlávok a sárvári internálótáborban a második világháború idején című előadásáb
an a másik oldal szemszögéből láttatta a témát. A tábor 1939-ben a selyemgyár területén nyílt meg és eredendően a menekült lengyel tiszteket fogadta be. Később, 1941 áprilisától előbb a volt jugoszláv katonák kerültek ide, majd idővel az internált civilek. Több olyan tábor is működött Magyarországon, ahol délszláv internáltakat őriztek, így Párkányban, Bükön, Kisbodakon, Gánton, Tápiósülyön. Az internáltak közül az úgynevezett veszélyes és gyanús elemekkel való bánásmód volt a legszigorúbb, idesorolták a csetnikeket, a dobrovoljácokat, a nagyszerb gondolat képviselőit és a kommunistákat is. A sárvári táborban igen sok gyermek és nő is raboskodott egészen 1944-ig, amikor is a zsidóság került a helyükre. Az itt őrzött civilek és áldozatok száma bizonytalan, további kutatást igényel (töredékes iratanyagok maradtak fenn a Magyar Nemzeti Levéltár 
Vas Megyei Levéltárában és a Nádasdy Múzeumban).
A konferencia előadásai jól mutatták, hogy az utóbbi években – köszönhetően a szerb politika változásának – a forrásokhoz való könnyebb hozzájutás körülményei közepette a Délvidék történetének kutatása új lendületet vett. Az előadások nagy hányada mikrokutatások alapján készült. Ez a módszer indokolt és járható út az időszak bemutatása tekintetében, mivel a személyes élettörténetek, a hatalomhoz való viszonyulás, a hatalom és hivatalok működése mutatják meg a korszak lényegét, egyediségét.
Péterfi András–Bíró László
