Az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportjának 2013. évi első ülésén Somfai Kara Dávid Etnikum (etnosz) és etnogenezis. Gondolatok az etnikum kialakulásáról a magyar őstörténet szemszögéből című előadását hallgathatták meg az érdeklődők. Az előadó – a belső-ázsiai népek etnikus történetével és etnikus sajátosságaival foglalkozó keletkutató (turkológus–mongolista) – bevezetésképpen elmondta: némi izgalommal vág bele a kényes témával foglalkozó előadásba. A közelmúltban inkább vallásetnológiai kérdésekkel foglalkozott, kutatásai közben azonban jó néhány, ezen előadás témájába vágó kérdés merült fel, mint például: etnospecifikusak-e a kultúra jegyei?
Az etnikum (etnosz) és etnogenezis az etnológusok körében igen vitatott – ugyanakkor az egyéb tudományágak művelői által is igen gyakran használt – fogalmak. Az előadás célkitűzése: a magyar őstörténet szempontjából tisztázni, hogy mit is értünk e fogalmak alatt. A kérdéskörben sok a vitatott fogalom és az egymással is szemben álló elmélet. A nemzetközi orientalisztika – s ennek keretében a magyar keletkutatás is – számos olyan nagyállattartó, lovasnomád társadalmat vizsgált, mely adalékokkal szolgálhat a Kárpát-medencében letelepedő (honfoglaló) magyarság társadalmi viszonyainak jobb megismeréséhez – amennyiben ez elméleti szinten egyáltalán lehetséges. Közép- és Belső-Ázsiában, illetve az egész steppe-régióban általában a 19–20. század vonatkozásában, esetenként azonban a korábbi időszakokban is jól vizsgálhatók olyan jelenségek, amilyenekre a korai magyar történelem csekély forrásbázisában nem találunk példát. Ilyen többek között egy etnosz külső és belső elnevezéseinek jellege és viszonya, azok értelmezhetősége („kötelező jelleggel” létezik-e egyáltalán etnonim?); az etnonimek több nép körében, különböző szerveződési szinteken való felbukkanása.
Az előadó Sárkány Mihály egy 1980-as tanulmányát említette. Ebben az írásban olvasható, hogy az akkori szovjet definíciókban nem társadalmi csoportként, hanem kulturális szempontból vetődik fel az etnikum. Sárkány szerint azonban az etnikum az élet egészét átfogó szervezet, mely tudatában van nevesített összetartozásának. Vannak olyan társadalmak, ahol fennáll az emberek közti együttműködés, de ezt nem kíséri etnikai csoportokra jellemző közös önkép, és egyfajta nép-öntudat nélkül csupán néprajzi alakzattal számolhatunk – a szovjet korban számos ilyen „kreált etnikum” jött létre, főleg az autonóm köztársaságok területén, az altaji törökök népcsoportja ilyen például. Figyelemre méltó, hogy számos modern értelemben vett etnikum igen késői keletkezésű, ráadásul politikai erővonalak mentén – és legkevésbé sem etnikus szempontok figyelembevételével – jött létre; elnevezésük (mára már önelnevezésük) sem hagyományos, hanem gyakran egy szűk elit döntésének az eredménye. Érdemes szem előtt tartanunk az elnevezések változásának a sebességét is. Tanulságos megfigyelni a ma létező etnikumok „múltkeresési” kísérleteit, s azoknak a – külső szemlélő számára világos – buktatóit is. 
Az előadó Ecsedi Ildikót idézte a nomádok szervezeti alakulataival, etnikumok kiszakadásával, összeolvadásával kapcsolatban. Belső-Ázsiában az etnikumok folyamatos, dinamikus változásainak lehetünk tanúi a történelem során. Sárkány Mihály szerint az etnikum fő vonásai a közös hadviselés, a biológiai létfenntartás (etnikus endogámia) és a kommunikációs rendszer másokétól eltérő kialakítása. Az etnikai öntudat kihat a folklórra, zenére, vallásra: közös értékítéletek alakulnak ki saját és más népekről, sorsközösségek, közös hagyományok születnek. Ugyanakkor, mint Somfai Kara Dávid rámutatott, maga az etnosz is differenciált, osztályokra, rétegekre bomlik, nem homogén (szubetnosz). Ezt a bonyolult struktúrát a magyar őstörténetben már nehéz tetten érni, elhalványultak a jellegzetes vonások, azonban hasonló minták alapján következtetéseket vonhatunk le a 19–20. századi nomád belső-ázsiai régiókban vizsgált jelenségekből: persze ezekkel a következtetésekkel csínján kell bánni. Felületes ismereteink vannak a honfoglalás kori magyar etnicitás kérdéséről. (Egyes kutatók szerint nem is létezik etnikum, csak egy tudományos, imaginárius fogalom, de ezzel az előadó nem ért egyet.) Nehéz meghatározni, mikor jött létre a magyar etnikum. A velük kapcsolatba hozható csoportokat csak viszonylag későn kezdik „magyar”-nak nevezni a források, inkább ogurok, törökök, baskírok stb. említései olvashatók. A nomád társadalmakban amúgy is nehéz kimutatni az etnikai jellegzetességeket, az idevonatkozó saját nomád elnevezések általában elképzelt eredetre vagy másoktól eltérőnek vélt közös vonásra utalnak.
A továbbiakban az előadó számtalan példával illusztrálva felvázolta különböző belső-ázsiai népek klán-rendszerét és az ezzel kapcsolatos fogalmakat. A patrilineáris klán (nemzetség) elnevezései esetén például fontos az egyén viszonya a rokoni nemzetségekkel (például „öz yurt” – „saját nép” és „taqay/tayay/nayaču yurt” – „anyai nép”). Megismerhettük a főbb kazak klánok rendszerét. Ez a nép különálló „hordákra” tagolódik (nagy. középső, kis horda). Fontos lenne ezek összevetése a magyar rokonsági rendszer esetleges korábbi rekonstruált formáival. A klánok rendszerére a különböző etnikumok különféle rokon értelmű elnevezések nagy választékát használják. A hierarchikus (konikus) klán-rendszer például uralkodó nemzetségekre, kiváltságos nemzetségekre, egyszerű nemzetségekre, alnemzetségekre és szolganemzetségekre tagolódik. Szolganemzetségekkel a többiek nem házasodtak, legfeljebb nagy mennyiségű jószággal vagy leányrablással lehetett a „sógorságot” kikényszeríteni. Az elvándorolt klánok néha egészen elkülönültek a kazakoktól, nyelvcserékre került sor a népek között, egy-egy kialakuló közvetítő nyelv közös használata azonban nem mindig jelentett etnikai összetartozást. Újabb példák következtek, nevezetesen a baskír klánok felsorolása, részben földrajzi eloszlás szerint. Számos nomád csoport esetében az önkényes orosz elnevezések teremtettek új népneveket. A hallgatóság a főbb kirgiz nemzetségek neveit is megismerhette, főleg eredetük szerint (mongol, szibériai török, tádzsik stb. eredet). A letelepedett népek esetében az asszimiláció miatt a klán-rendszer később gyakorta megszűnt. Gyakori a kétnyelvűség: etnikailag rendkívül kevertek a dél-szibériai népek. Az etnikus elnevezések sokféle eredetűek lehetnek: klán-nevek (ujgur), politikai alakulatok (kazak), hordák nevei, korábbi etnikus vagy általános elnevezések (türkmen), külső elnevezés (tatár), kreált elnevezés (kirgiz), hely vagy terület elnevezése. Egy-egy etnikai elnevezést sokféle alakulatra használtak (kirgiz, ujgur, tatár). Nagy a sokféleség az exonimek területén is, az előadó erre számos példát idézett. Hasonló eredetű szavakat más-más népek többnyire eltérő népekre alkalmaznak.
Az előadó szerint nagyon óvatosan kell használnunk a fent említett fogalmakat, ha a magyarok őstörténetével foglalkozunk. Az etnikus összetartozás, az etnicitás olyan kulturális jelenségeket takar, amelyek koronként, társadalmanként és politikai berendezkedésektől függően 
folyamatosan változnak, mozgásban vannak. Az előadó zárszava szerint ezen etnológiai megfontolások segíthetnek a magyar etnikum kialakulásának kutatásában, melyhez a nyelv jellemzői sem adnak pontos eligazítást, hisz a jövevényszavak nem jelentenek biológiai keveredést. A külső forrásokkal is csínján kell bánnunk, általában ezekben klán- és nem etnikumneveket találunk. A belső források már megbízhatóbbak. A még gyerekcipőben járó genetikai kutatások is adhatnak támpontokat, bár a biológiai jellegű hasonlóság nem mindig jelent etnikai közösséget. Mivel a honfoglaló magyarság kultúrájáról, társadalmáról és politikai berendezéséről még mindig csak felületes ismereteink vannak, s belső írásos források híján szinte semmit sem tudunk a kor magyar társadalmára jellemző etnikus összetartozás, etnicitás kérdéseiről – ez a ránk maradt csekély mennyiségű információ reményeink szerint az előadáson ismertetett török (elsősorban kazak, kirgiz és ujgur) steppei népek analógiái és modelljei segítségével talán jobban értelmezhető lesz a jövőben.
Az előadást követő vitában Róna-Tas András szólalt fel elsőként, mondván, hogy a kérdéskörben precíz fogalommeghatározásra, nagyobb metodológiai szigorúságra van szükség. A terepen gyűjtött sok anyag minden bizonnyal segít majd egy egységes elmélet kialakításában, és az újabb német kutatások eredményei is használhatók lesznek: sok tehát a tennivaló. Végül pedig el kell különíteni, hogy a magyarság eredetéről vagy kialakulásáról beszélünk. Ezenkívül fontos különválasztanunk, hogy a nyelv és a nép két különböző dolog. Válaszában Somfai Kara Dávid elmondta, hogy szándékosan nem foglalt állást a különféle elméleteket illetően. Ezután Fodor István hozzászólása következett: érdekes előadás volt, sok adattal, tisztázandó fogalmakkal. A forrásokat kritikával kell illetni. Az etnoním, mutatott rá Fodor István, csak akkor lényeges az etnogenezis szempontjából, ha önelnevezés. A források alapján mindenesetre annyit tudunk, hogy létezett magyar etnikum a honfoglalás előtt – tudták, hogy összetartoznak, használták a „magyar” nevet. Az etnogenezis egy hosszú ideig tartó konszolidációs folyamat. A nyelvnek néha bizony döntő szerepe van, lásd például: mai magyar asszimiláció a szomszédos államokban. Ezután Veres Péter hozzászólásában kifejtette: a magyarság etnogenezise körülhatárolhatóbb, mint más európai népeké, mert messziről, kívülről érkezett, nem pedig helyben, a Kárpát-medencében alakult ki. Véleménye szerint „a nyelv nem etnikum” elmélettel érdemes vitatkozni, mivel a nyelvhasználatnál jobb indikátort nem lehet találni.
Péterfi András
