A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának májusi számában a kutatócsoport két tagja, Tóth Csaba és V. Székely György A mérleg nyelve című közös írását közöljük.

A mérleg nyelve

A Magyar Királyságban a vert pénzek széles körű elterjedésével csak a 14. századtól számolhatunk, s noha a pénzverés már Szent István korában megindult, fizetőeszközként még évszázadokon át főként veretlen ezüstöt használtak. A 13. században egy ló ára 5–10 ezüstmárka körül mozgott, persze tudunk olyan „táltos” paripáról is, amelyet V. István magyar király 1270-ben kereken száz márkáért vásárolt. 1280-ban a kompolti vámon áthaladó mázsaszekerek után egy pondus, vagyis nehezék adót fizettek, ami 1/48-ad márka volt. 1289-ben az Alvincnél áthaladó közepes és kisebb hajók vámtétele egy ferto volt, amely a márkának negyed részét tette ki. Az Anjou-kor elején egy vég jó minőségű tournai posztó 5, ugyanekkora yperni 10 márkába került. A súlymárkákban történő fizetés olyan erősen tartotta magát, hogy Jacobus Berengarii pápai tizedszedő még az 1330-as években is súly szerint vett át ezüsttárgyakat adó fejében az Alföldön. Meg is gyűlt a baja a derék adószedőnek, nem véletlenül kezdi beszámolóját azzal, hogy „Magyarországon a márkák különféle számításúak és súlyúak”. Az Árpád-korban ugyanis alapvetően négy márkasúly használatával számolhatunk. A legkorábbinak a kölni eredetű magyart, más néven Béla király márkáját (233,353 g) tekinthetjük, amelyet a 13. század második felében szorított ki a párizsi és regensburgi súllyal megegyező tömegű, először 1271-ben említett budai márka (245,538 g), amely a tatárjárást követően létrejött település nevével fémjelezve vált széles körben elterjedtté. Ezek mellett helyi súlyként használatban voltak még az erdélyi (206,768 g) és a szepesi (210,461 g) márkák is.
A budai súlyegység legkésőbb az Anjou-kor folyamán országosan használt etalonná, pénzverési alapsúllyá vált. Ennek jelentősége abban állt, hogy az alapsúly határozta meg a teljes pénzrendszer értékviszonyát. A középkorban ugyanis nem az egyes pénzérmék súlyát adták meg, hanem azt írták elő, hogy egy meghatározott finomságú márkából hány érmét verjenek. Így a márkasúly ismerete nélkül, nem derülhet fény a pénzlábra. Az Árpád-kori súly szerinti kifizetések esetében nem csupán azokra az ezüstöntvényekre kell gondolnunk, amelyek gyakorta előfordulnak a 13. századi éremleleteinkben, de arra is, hogy a dénárokat nem egyenként, darabra számolták le, hanem mérlegre dobva ezüstsúlyként fizettek velük. Erre a korabeli pénzrendszerek sajátossága miatt volt szükség. Ha a budai márkát vesszük alapul, ez a fentebb említett lóárak esetében 1,22 kg-tól 2,45 kg-ig terjedő ezüstmennyiséget jelent, amely a korabeli, átlagosan 0,4 g súlyú pénzek esetében 3068,75 – 6137,5 darab pénzegység leszámolását jelentette a 15 mm-nél kisebb veretekből. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a 12. század legkisebb fizetőeszközei alig érték el a 0,2 g súlyt. 1234-ben II. András magyar uralkodó egy Szatmár megyei birtokot 100 márka ezüstért vásárolt meg, Magától értetődik ebben az esetben, hogy a tévedések elkerülése érdekében nyilván egyszerűbb volt mérlegelve, mint számolva fizetni. Ennek következtében, ha nem is a mindennapi átlagembernek, de a nagyobb összegeket mozgató kereskedőknek, pénzváltóknak és minden, nemesfémekkel foglalkozó szakembernek kötelező használati tárgya volt a mérleg, és természetesen az ezeknek elválaszthatatlan tartozékát jelentő különféle mérlegsúlyok.

Az Árpád-kori mérlegek és tartozékaik kérdésében a legújabb időkig csupán írott forrásokra hagyatkozhattunk, az utóbbi évtizedben megélénkülő műszeres lelőhely-felderítéseknek köszönhetően a korábbinál nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű, sokkal változatosabb és összetettebb fémleletanyag került felszínre. Ezek közül közvetlenül kapcsolódnak a pénztörténeti kutatásokhoz azok a – ritkaságuknál fogva – a közelmúltban még szinte kuriózumszámba menő mérlegek, mérlegalkatrészek, illetve az egykor hozzájuk tartozó súlykészletek, amelyek a fémkeresővel végzett kutatások révén napjainkban már feldolgozható mennyiségben állnak rendelkezésre.

A középkori Pétermonostora (ma Bugac-Felsőmonostor) 2010 óta folyó kutatása nem várt eredménnyel örvendeztette meg a régészeket. A fémkeresőműszerrel történő szisztematikus vizsgálat nagyszámú aranyozott fémtárgy mellett több mint ezer, többségében 12–13. századi pénzt, közöttük sok bizánci rézpénzt és friesachi dénárt, Árpád-kori csuklós és egyenes karú mérlegeket, valamint mérlegalkatrészeket és a hozzájuk tartozó ólom-mérlegsúlyokat hozott felszínre. Az idegen pénzek magas aránya és a velük egykorú mérlegek nagy száma az Árpád-kori településen a 12–13. században folytatott jelentős kereskedelmi és pénzváltói tevékenységre engednek következtetni, s a jelek szerint a kolostor és környéke a század fordulóján élte virágkorát. Az ólomsúlyok elterjedési területe megegyezik az Árpád-kori település kiterjedésével, így joggal feltételezhető a felsőmonostori mérlegsúlyok legtöbbjének Árpád-kori származtatása is. Más Árpád-kori lelőhelyeken a felsőmonostoriakhoz hasonlóan fémdetektorral talált ólomsúlyok kora szintén a 12–13. századra keltezhető.
A felsőmonostori mérlegsúlyok szinte kivétel nélkül ólomból készültek, de formájuk, méretük és tömegük meglehetősen változatos. Az eddig előkerült csaknem 300 darab között forma szerint legnagyobb számban a korong alakúak fordulnak elő, ide értve az ívelt oldalú, hordó alakú változatokat is. Rajtuk kívül hasáb, szabálytalan lyukas tárcsa (karika), pecsétlő, orsó, lencse, gömbszelet, csonka kúp és gúla alakú súlyok is találhatók. Valószínűleg a különböző formájú mérlegsúlyok más-más súlyrendszerhez tartozhatnak, de ezt a feltételezést még további vizsgálatoknak kell bizonyítania.
A korong alakú súlyok vizsgálata során kiderült, hogy a lemért 115 darab ólomsúly adataiból megállapítható, hogy a súlyok három legnagyobbika a középkorban használatos márkasúlyoknak feleltethető meg. Közülük a legnehezebb súlya a budai márka, míg a legkönnyebb a magyar márka súlyához áll legközelebb. A felsőmonostori súlyok között számos egykori súlyegység elkülöníthető, így a ferto (1/4 márka), a lat (1/16 márka) és a pondus (1/48 márka), valamint ezek többszörösei és részei. A felsőmonostori súlyok áttekintéséből megállapítható, hogy az eddig előkerült korong alakú súlyok sorozatai több súlyfelosztási rendszerbe, így a németbe, a magyarba, illetve egy harmadikba sorolhatók.
A kutatás jelenlegi stádiumában a súlyrendszerek használati idejét nem tudjuk pontosan megállapítani, de részben minden bizonnyal egy időben, párhuzamosan használhatták a különböző súlyfelosztást. A biztosan a tatárjárás előtt használt településobjektumokban talált súlyok a korong alakú ólomsúlyok Árpád-kori használatának kétségtelen bizonyítékai.
A mai Orosházától nyugatra a 2015–2016. években folytatott műszeres lelőhely-felderítések a helyszínen végzett korábbi feltárások leletszámát a sokszorosára növelték. Noha az ezt megelőzően is jelentős, 13. századi közepe előtti leletanyag tanúskodott az egykor itt működő településről, gondoljunk csak a több száz előkerült településobjektumra a nagy mennyiségű állatcsontra, kerámiamaradványokra és fémeszközökre (kulcs, kengyelek, sarkantyúk, nyárs, kések, sarlók, kaszák, három rézből készült mérlegserpenyő). A napvilágra került emberi csontmaradványok és a régészeti leletanyag alapján feltételezhetjük, hogy kultúrájában a magyartól eltérő, más etnikumú népesség, valószínűleg böszörmények éltek itt. A település fennállásának az 1241–1242. évi tatárjárás vetett véget. Az elmúlt évek műszeres kutatása kimutatta, hogy a sáncárokkal övezett középkori falu közepén mintegy 150–200 méteres sávban szóródtak – az egykori piac területén elhagyott, eldobott – tárgyak: két csuklós karú mérleg, három zárszerkezet, több tucatnyi pénz (12. századi anonim dénárok, II. András veretei, 12. századi bizánci tálpénzek, 12–13. századi friesachi dénárok, amelyek túlnyomó többsége korabeli hamisítvány) mellett nagyszámú, ólomból készült, pénzsúlynak vélt tárgyak kerültek elő. Ezek között tipológiailag és súlyviszonyaik tekintetében viszonylag egységes csoportot képviselő henger (korong) alakú súlyokat vizsgáltunk meg közelebbről, amelyek aránylag jó megtartásúak, épnek tűnnek és nem látható rajtuk olyan komolyabb sérülés, amely jelentős mértékben befolyásolná eredeti tömegüket.
A 25 darab mérlegsúlyról egyértelműen kiderült, hogy azok a budai márka súlyrendszerébe illeszkedő darabok, minimális eltéréssel lehetett azonosítani közöttük fél (122,76 g) és negyed (61,19 g) márka súlyú darabokat, de vannak közöttük egy pondus (5,15–5,71 g) tömegűek is, nem beszélve az 1/5, 1/8, 1/10 és 1/24 márka súlyú darabokról. Úgy tűnik tehát, ezen a helyen keveredett a fentebb ismertetett magyar és német felosztási mód egy harmadik módszerrel, amely részben – a középkori nyugat-európai gondolkodástól eltérő módon – a tízes számrendszeren alapul.
Mivel a lelőhelyek, így az itt előkerült mérlegsúlyok egyértelműen a tatárjárás előttire, de inkább a 12–13. század fordulójára keltezhetők, bizonyítva látjuk, hogy a budai néven elhíresült márkarendszer a tatárjárás előtt is használatban volt, csak ekkor még nyilvánvalóan másként nevezték, s csak Buda megszületésével és jelentőségének növekedésével válhatott a város neve a településnél jóval korábbi mértékrendszer fémjelévé. Az orosházi leletek alapján felmerül a kérdés, vajon fenntartható-e továbbra is a budai márka nyugat-európai márkasúlyokból történő eredeztetése, avagy keleti, arab előképek is szóba kerülhetnek. A leletek számának növekedésével, a más formájú Árpád-kori súlyok vizsgálatával reményeink szerint eldől, merre billen a mérleg nyelve.

Tóth Csaba – V. Székely György

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2737-a-merleg-nyelve.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom:

Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok 124. (1990) 25–93.

Hóman Bálint: Magyar pénztörténet. Budapest 1916.

Rosta Szabolcs: Pétermonostora pusztulása. In: „Carmen miserabile” A tatárjárás magyarországi emlékei. Tanulmányok Pálóczi Horváth András 70. születésnapjára. Szerk. Rosta Szabolcs, V. Székely György. Kecskemét 2014. 193–230.

Rózsa Zoltán – Balázs János – Csányi Viktor – Tugya Beáta: Árpád-kori muszlim telep és temetője Orosházán. http://www.magyarregeszet.hu/wp-content/uploads/2014/10/rozsa_H14O.pdf (letöltés: 2017. január 13.).

Rózsa Zoltán – Tugya Beáta: Kik voltak az első Orosháza lakói? Problémafelvetés egy kutatás kezdetén. Mozaikok 6. (2012) 17–31.