A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának januári számában kutatócsoportunk tagja, Benda Judit: A szemétgróf birodalma, szemétkezelési megoldások a középkori Budán című írását közöljük.

 Nagy utat járt be a technika a középkor óta, amíg eljutott az útkaparástól az utcaporszívózásig, a pöcegödröktől a csatornahálózatig és a szemétvermektől a szelektív gyűjtésig. De mi számít szemétnek? Minden olyan anyag, amely valamilyen okból hasznavehetetlenné válik. A 20–21. századi „műanyag-korig” a szemét eldobása nem okozott nagyobb környezeti, vagy lelkiismereti problémát. Amit nem tudtak megjavítani, vagy újrahasznosítani (pl. könyveket régi pergamennel bekötni, réztárgyakat újraolvasztani, ruhákat átalakítani, használt fa építőanyaggal fűteni), attól rövid úton megszabadultak. A szerves anyagok általában elbomlottak a földben; de szerencsés esetben, például évszázadokig tartó száraz környezetben, vagy állandóan nedves, levegőmentes közegben olyan különlegességekre bukkanhat a régész, mint például trónkárpit, bőrcipők, faedények, magok, bogarak, kutyaganéj.

A középkori városok köztisztasági alkalmazottjai a mistgrafok, akik a szemét vagy a trágya eltakarítását végezték. A szemét (mist) és a trágya, ürülék (koth) szavakat szinte szinonimaként használták akkoriban, mivel mint látni fogjuk, a legtöbb esetben egy helyre is kerültek végül. A felügyelők a városi tanácstól fizetést kaptak és vélhetően a szemétben talált értékeket is megtarthatták maguknak. A budai jogkönyvben csak a címe maradt meg mind a városi szemét eltakarítását végző személyekre (mist grofenn), mind a szemétre (mist) vonatkozó előírásoknak. A register alapján az is tudható, hogy a szemét elszállításának és a város tisztántartásának a felügyelete a városbíró feladatköréhez tartozott. Pozsonyban a város által alkalmazott mistgrafok heti bérezésen voltak, feladatuk a konyhai hulladék és egyéb szemét elszállítása volt (sok esetben a városárokba jutott a szemét), az árnyékszékek ürítését a kotkünig végezte alkalmankénti díjazás ellenében, ugyanakkor az elhullott állatok elszállítását is ő vállalta magára. A Budára vonatkozó anyagban csupán néhány oklevelet találunk a témával kapcsolatban. Így például 1446-ból maradt fenn egy Budán lejegyzett irat, amelyben Péter szabómestertől megtudjuk, hogy az általa bérelt Mindszent utcai (ma Úri utca) házból az összegyűlt szemetet és ürüléket elhordatta. 1481-ben a Szent György-kápolna előtt, azaz a mai Dísz tér 14–15. telken állt az a ház, amelynek örökösödés miatti felosztásakor megemlítették az árnyékszéket, amely tisztíttatásának költségei három részre oszlottak. 1496-ban Vitéz János veszprémi püspök Mindszent utcai házának hátsó telkét alakították át. A szerződésben leírták, hogy a kiépített csatornát csak esővíz elvezetésre használhatják, konyhai hulladékot és más szemetet nem önthetnek át rajta. 1517-ben Máté pannonhalmi apát építési szerződésben vállalta többek között, hogy a telekhatár melletti latrinát betölteti. Ugyanebben az évben hasonló eset történt a Szent János utcában is, Kakas János házának telkén egy telekmegosztás alkalmával. A betöltés minden bizonnyal háztartási szeméttel és építési törmelékkel történhetett. 1526 körül született az a tanúkihallgatási jegyzőkönyv, amely a jenői és a pesti hajósok között kitört perpatvart igyekezett rendezni. A felhévízi kikötő helyének meghatározásakor megemlítettek egy hatalmas trágyadombot, a magyarul is megnevezett „nagy gané”-t.

A korabeli adatokat jelentősen kiszínező, általánosító toposzok az utcára öntött éjjeliedényektől kezdve a mocsokban álló utcákig nagyon elterjedtek a középkorról szóló népszerűsítő irodalomban. Valószínűleg ez a reneszánsz korban általános antik műveltség és egészségkultúra felmagasztosításakor kezdődött, és sajnos a mai napig tart. Bár Sebastian Brandt 1494-ben kiadott Narrenschiff című verses tanmese-könyvében valóban megjelent egy ilyen rajz a kéretlen éjszakai szerenádozók elhallgattatásával kapcsolatban, azért a szokás mindennapossága megkérdőjelezhető. A lótrágya jelenléte az utcákon azonban valós problémát jelenthetett, mivel elsőszámú közlekedési eszközök voltak. Az utak kövezetét ezért rendszeresen megújították, újra kövezték, és a gyors elsárosodás megakadályozására nem csak köveket, hanem hulladék vasat és kerámiát is szórtak rá. A budavári Szent György téren és a vízivárosi Kapucinus és Gyorskocsi utcában találkoztunk ezek nyomaival a feltárásokon. Sekélyebb, vagy mélyebb szemétgödör minden ásatáson előfordul, és sok esetben a megszűntetett terménytároló vermeket is használták ilyen célra, mint például a Népfürdő utcában, az egykori Árpád-kori Besenyő falu területén.

Nagyobb térátalakításokkor és tereprendezések idején szokás volt a lebontott lakóházak pincetereit lakossági szeméttel megtölteni. Mind a Corvin tér 8. számú telken, a Budai Vigadó udvarán, mind a budai vár északi előudvarának ásatásakor kerültek elő pincék 15. század közepéről származó gazdag leletanyaggal. Feltételezzük, hogy ilyen esetben a környező házakban lakóknak előírták, hogy ezeket a „közösségi szemétlerakókat” használják. Bár technikailag igen bonyolult feladat, de a régészek mégis nagyon szeretik a középkori kutak betöltésének kibontását. A budavári északi előudvarban, a Dísz tér 8. és 10. számú házban és a Teleki palota 8. aknájában kiváló minőségű késő középkori tárgyak kerültek elő. A négyzetes aknákat eredetileg a 14. században kútnak mélyítették a földbe olyan mélyre, amilyen szinten elérték a vízréteget. A kutakat azonban a 15. század folyamán egyre inkább latrinának (középkori nevén árnyékszék, kamaraszék, kerek verem) és szemétgödörnek használták, amelyet a házak földszintjéről és emeleteiről is lehetett használni. A latrinákat olykor kitisztították, és csak sejtjük, hogy a kiszedett anyag hová kerülhetett, talán a várfalak tövébe.

A Fehérvári rondella próbaásatásán ugyanis találtunk egy fekáliás réteget, amelyet nagyon vastag 15. századi szemétréteg fedett, benne egy rózsafüzérgyártó műhely csonthulladékaival. Ez lehetett az a szemétdomb, amelyről Szerémi György is megemlékezett a város 1530-as Roggendorf vezette sikertelen ostromával kapcsolatban. Mellette pedig a Szent György tér 8. telken működő ágyúöntő műhely salak- és öntőforma darabjaival feltöltött sáncot. Az alsóváros (ma Víziváros) kapuin kívül is voltak gyűjtőhelyek, méghozzá szemét- és trágyadombok. A már említett „nagy gané” a mai Bem József tér környékén lehetett, a Széna téren pedig egy 16. század második feléből származó szemétdombot találtunk, amelyben nagyon sok későközépkori kályhacsempe és hódoltság-kori díszkerámia lapult. Igazi kincsesbányának bizonyult a Molnár utca 7–9. számú telek ásatása, ahol a 15. században a lejtős Dunapart feltöltésébe dobálták a mérhetetlen mennyiségű és az vizenyős, iszapos talaj miatt rendkívül jó minőségben fennmaradt szerves és szervetlen anyagú szemetet és használati tárgyakat. A terület közelében hetipiac működött, valószínűleg ennek a hulladékanyaga is hozzájárulhatott a terület gyors feltöltéséhez.

Végül nézzük, mi volt a szokás a budai királyi udvarban? Szeméttárolásra az eddig felsorolt lehetőségek közül majdnem mindent használtak. A palota falai mellett ásott latrinákba, az épületet övező zártkertek szemétgödreibe, a Mátyás és Beatrix címeres díszkútba, valamint egy felszámolt pince betöltött földjébe nem csak a királyi udvar háztartásának maradványai, hanem külföldről ajándékba kapott dísztárgyak darabjai is kerültek. A palota I. Szárazárka 14. századi, a II. Szárazárok 5. rétege 15. század vége – 16. század elejéről származó leletanyagot, vagyis szemetet tartalmazott. És mivel a falak mentén a latrinák anyaga is az árkokba került, így növekedett az árkok sajátságos védelmi funkciója.
Láthatjuk tehát, hogy milyen nagy volt a mistgraf birodalma és teendő is volt benne elég…

Benda Judit

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4300-a-szemetgrof-birodalma (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

IRODALOM
Buda város jogkönyve II. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 17. Közreadja: Blazovich László és Schmidt József. Szeged, 2001.
Gerevich László: A budai vár feltárása. Budapest, 1966.
Kubinyi András: Budafelhévíz topográfiája és gazdasági fejlődése. Tanulmányok Budapest Múltjából 16. 1964. 85-180.
Kubinyi András: Városi vízellátási problémák a középkori Magyarországon. Történelmi Szemle 27. 1984. 636-643.
Végh András: Buda város középkori helyrajza I. Monumenta Historica Budapestinensia 15. Budapest, 2006.
https://archeodatabase.hnm.hu/hu/rkm