A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának októberi számában a kutatócsoport tagja, Tóth Csaba Adj egy bélást! című írását közöljük.

 Adj egy bélást!

– hangzott el évtizedekkel ezelőtt oly sokszor a pest-budai aluljárókban a nyomatékos kérés. Ilyenkor a megszólított rendszerint megadóan, mélyen a zsebébe nyúlva az „adományos” markába pottyantott egy 2 forintos érmét. Az 1970 és 1995 között kibocsátott, réz-nikkel ötvözetből készült pénzérme akkortájt még komoly értékkel bírt: ennyi volt a betétdíja a sörösüvegnek, de akár három perc telefonbeszélgetést lehetett vásárolni rajta, sőt a metrókapuknál is elfogadták egy utazás erejéig. Az érme hétköznapi bevett, nem hivatalos elnevezése valószínűleg a 19. században oly népszerű kalabriász nevezetű kártyajátékból származott, amelynek kései utóda az alsós, illetve az ulti. Itt a király és a felsős által alkotott kártyapárt hívták beau, belle, bella néven. A ’szép’, ’előnyös’ jelentéstartalom ment át aztán a két kártyalap kettősére, amelyből a köznyelvben a bélás elnevezésű számnév vált. A tíz forintost a börtönszlengben mallérnak hívták, mivel a francia–német ’baj’, ’szerencsétlenség’ jelentésű Mahleur, magyarul malőr szó alatt eredetileg a tízéves börtönbüntetést értették. Magától értetődik, hogy ezután a húszast – a bélás és a mallér szavak összevonásával – bémallérnak nevezték.

Szerencsés esetben egy-egy középkori pénzelnevezés eredete még manapság is megállapítható.

A Magyar Köztársaság jelenlegi fizetőeszköze a jó magyar forint. Nevének eredete a távoli Itáliába, pontosabban Firenzébe nyúlik vissza. Itt kezdték el verni Európában először – sok évszázadnyi szünet után – 1252 táján azt a kiváló, hozzávetőleg 3,5 g súlyú, megközelítőleg 24 karát finomságú aranypénzt, amely az előlapján lévő stilizált liliomról, Firenze város jelképéről olaszul a fiorino d’oro, azaz aranyliliom becenevet kapta. Magyarországon 1325 körül kezdődött meg az aranypénzek kibocsátása, és mivel ezek pénzláb és éremkép tekintetében egyaránt a firenzei aranyakat másolták, a korabeli latin nyelvű forrásokban a florenus, azaz magyarul florin, forint elnevezést kapták.

A napjainkban pejoratív értelmű garas a fénykorában, vagyis a 14–15. században kiváló minőségű pénznek számított. Az évszázadokon át Európában, így az Árpád-kori Magyarországon egyedüli pénznemként vert 1 gramm, vagy ennél is kisebb súlyú érméket – antik római előzmények után – denárnak (denarius) hívták. Velencében kezdődött meg a 12. század végén a denárnál nagyobb súlyú ezüstpénzek kibocsátása, amelyeket eleinte denarius grossus, azaz nagy denár nevet kapta. A jelzős szerkezetből idővel lekopott a jelzett szó, így maga a melléknév vált a címlet (grossus) elnevezésévé. A különböző nyelvek hangtani szabályainak megfelelően Itáliában grosso, Angliában groat vált belőle, amely a német nyelvterületen használt groschen alak átvételével nyerte el garas elnevezését a magyar nyelvben. Ezzel párhuzamosan a még a denárnál is alacsonyabb értékű aprópénzek neve a kicsi jelentésű parvus lett.

A középkori magyar történelem hiányos írott forrásanyagának tudható be, hogy nagyon kevés olyan oklevél őrződött meg, amely a pénzelnevezések kialakulásáról, használatáról tanúskodna. Hihetetlen szerencse folytán a vatikáni levéltárban fennmaradt az az 1332–1337 között összeállított pápai tizedjegyzék, amely a 14. század első felét jellemző pénzforgalom sokszínűségéről vall. A pápai adószedők hat éven keresztül járták az országot, és minden egyházi személytől, kezdve az esztergomi érsekkel, a püspökökön és kanonokokon át a legkisebb falu plébánosáig, mindenkitől beszedték jövedelme tíz százalékát. A kimutatás pontosan közli, miben fizették meg az egyházfiak az adót, egyszóval milyen elnevezésű fizetőeszközöket használtak a Magyar Királyság területén a 14. század harmincas éveiben.

Az Árpád-kori Magyarországon három évszázadon keresztül egyedül a kis ezüstpénzt, a denárt, illetve ennek fele súlyú változatát, az obulust verték. Ebből a korból csupán általános pénzelnevezések maradtak fenn, a moneta, denarius, obulus szavakat időnként magukon a pénzeken is feltüntették. Az Anjou-korban differenciálódott a pénzek palettája, hiszen új címletek jelentek meg, többek közt az aranyforint és az ezüstgaras. A kisebb értékű aprópénzek kínálata is színesebbé vált, és mivel ezek, a mindennapi pénzforgalomban egymással párhuzamosan használt veretek értékben jelentősen eltérhettek egymástól, szükségessé vált névtani megkülönböztetésük. Ezen a ponton azonban hirtelen elvált egymástól a hivatalos terminológia és a köznyelv szóhasználata. Egyértelmű archaizmus figyelhető meg a hivatalos pénzelnevezési gyakorlatban, amelyet a kamarabérleti szerződések és pénzverési utasítások őriztek meg. Ezekben a pénz elnevezése, mintegy szinonímája a denár (denarius), időnként még az aranyforintot, a garast és az obulust is így nevezik, legfeljebb megkülönböztető jelzéssel ellátva. Jó példa erre az 1335. évi kamarabérleti szerződés, amely szerint háromfajta „denárt” (latinul triformes denarios) kell verni, nevezetesen forintot (florenos), garast (grossos) és kis denárt (parvos denarios)! 1345-ben az aranyforintot arany denárnak (aureus denarius) nevezték. A köznyelv kevésbé szabatosan, ugyanakkor sokkal ötletesebben nevezte el a pénzeket, és ebben a gyakorlatban alapvetően három módszer különíthető el.

A pénz kaphatta nevét kibocsátójáról, így keletkeztek a denarius Herricy bani, a moneta Misbani vagy a banalis Gurhes dictus elnevezésű pénzek, amelyekben nem nehéz felismerni a szlavón bánok, Kőszegi Henrik (1301–1309) és Ákos nembeli Mikcs (1325–1343), illetve Gurhes László kamaraispán (1323) nevét.

Az elnevezés utalhatott ugyanakkor a kibocsátás helyszínére is. A fentebb említett Kőszegi Henrik pénzeit Verőcén verték, így ezeket banalis Verocensis néven is emlegették, míg Ákos Mikcs zágrábi vereteit a város latin nevéről (Civitas Montis Grecensis) denarius Grecensisnek is hívták. Ezen pénzek esetében időnként névkapcsolással is találkozunk, amely moneta Zagrabiensis Mykzbani formában egyaránt utal a kibocsátóra és a verdének helyet adó városra. A denarius parvus Albensis, parva moneta Chogediensis, banalis de Clusuar, továbbá a moneta Syrmiensis névalakokban úgyszintén a pénzverdéknek helyet adó városok, illetve kamarák (Székesfehérvár, Szeged, Kolozsvár és a Szerémség) nevére ismerhetünk.

Az éremképi ábrázolásból szintén képezhették az adott pénzek elnevezését. A liliomos (denarius lyliatus), sasos (cum aquila) és keresztes (crucitus) elnevezésű denárokat pontosan lehet azonosítani konkrét korabeli éremtípusokkal.

A felsorolt három rendszeren kívül egyéb jelzőkkel is elláthatták a pénzeket. Az értékre, illetve a minőségre utaló albus, bonus, malus és parvus (fehér, azaz ezüstös, jó, rossz és kicsi) elnevezés mellett találkozhatunk olyan általános kifejezésekkel, mint a királyi (regalis), új (novus) és magyar (Ungaricalis) stb. pénzek. Akadnak persze olyan fizetőeszközök is, amelyek nevét a kutatásnak még nem sikerült feloldania. Ilyen például az az alacsony értékű, kizárólag Erdélyből ismert pénz, amely a forrásokban többféleképpen szerepel (Thulaquios, Shulaquios, Chulacos, Chulaqueos), és valószínű ejtésmódja talán csulakos lehetett. A nemesfém tisztaságának kifejezésére szintén beszélő elnevezések születtek. Még a 13. század közepén, IV. Béla uralkodása (1235–1270) alatt kezdődött meg az ún. szlavón báni denárok, a banalisok (ebből a szóból származik a jelenlegi román valuta váltópénzének – bani – a neve is) kibocsátása, amelyek a korszak legjobb minőségű fizetőeszközei voltak. A karintiai friesachi denárok mintájára készült, a király nevében a mindenkori szlavón bán által veretett ezüstpénzek tizenhatodáig égetett ezüstből készültek, vagyis az ötvözet 15 rész ezüstöt és 1 rész színesfémet, jellemzően rezet tartalmazott, azaz mai fogalmaink szerint 937,5 ezrelék tisztaságú volt. Ezt az elegyet nevezték később garasezüstnek is. Ezzel szemben az ún. bécsi denárokat, illetve ezek magyar utánvereteit harmadáig égetett, azaz 666 ezrelék finomságú ezüstből készítették. Így, ha valamely pénzt báninak (banalis) vagy bécsinek (Viennensis) neveztek, annak értéke mindenki számára egyértelmű volt.

Évszázados problémája volt a numizmatikai kutatásnak a bardus elnevezés etimológiája és azonosítása egy konkrét pénzegységgel. Az elnevezés Luxemburgi Zsigmond uralkodásának (1387–1437) első évtizedében bukkant fel írott forrásainkban, 1389-től bardus néven, majd 1391-től a régi (antiquus) jelzővel kiegészítve. 1395-től jelenik meg az obardus, azaz régi bardus forma. Az említések sorából az a feltételezés tűnt kézenfekvőnek, hogy egy 1387–1390 között vert ezüstpénzről van szó, amelyet egy újabb típus kibocsátásával kezdtek réginek nevezni. A név eredetére vonatkozólag két megoldás is született. Elsőként magától értetődött a jellegzetes magyar éremképi elem, Szent László és attribútuma, a ’bárd’ szó felismerése a névalakban. Mivel azonban ebben az időszakban csupán az aranyforintokon szerepelt a lovagkirály alakja a jobbjában tartott bárddal, a források viszont ezüstpénzről írnak, ezt a megoldási javaslatott el kellett vetni. Végül az a második megoldási kísérlet talált általános elfogadásra, amely szerint a bardus elnevezését arról az itáliai származású üzletemberről, Onoffrio Bardiról kapta, aki Zsigmond uralkodása idején komoly szerepet játszott a magyar pénzügyigazgatásban. Bardi ugyan a pénzelnevezés eltűnése után csak évtizedekkel később lépett a színre, de jobb híján ez a magyarázat rögződött meg a kutatásban.

Ahhoz, hogy az egyébként tetszetős elmélet építményén az első komolyabb repedés megjelenjen, egészen Engel Pál 1990-ben megjelent tanulmányáig kellett várni, amelyben a 14. század második fele pénzértékviszonyainak vizsgálata kapcsán egy merőben új szempontból közelítette meg a bardus fogalmát. Engel a források említéseinek sorrendjét és a korabeli pénzértékviszonyokat elemezve jutott arra a következtetésre, hogy a bardus nem Zsigmond pénze, hanem a kortársak az őt megelőző I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) által uralkodása végén veretett pénzt értettek alatta.

A legújabb kutatások révén az is egyértelművé vált, hogy Lajosnak ez a pénze az éremképe alapján a numizmatikusok körében ún. szentlászlós denárnak nevezett verete, amelynek előlapján a magyar–Anjou címerpajzs, a hátlapon Szent László álló, jobbjában legfontosabb attribútumát, a bárdot tartó alakja látható. Ezt a pénzt hívták I. Lajos uralkodása idején, az 1370-es években szerecsenpénznek (moneta Sereczeni), mivel kibocsátójuk a Padovából származó Szerecsen Jakab volt, akinek országos kamarasipánként a kezében összpontosult a teljes magyar pénzverés irányítása.

A két kifejezés (a szerecsendenár és a bardus) tehát egy és ugyanazon pénznek – időben eltérő – két különböző elnevezése, ami (ti. egy pénznek többféle, merőben más etimológiájú elnevezése is ismert) nem áll példa nélkül a korabeli gyakorlatban. Verésének időszakában kibocsátójáról, Szerecsen mesterről kapta nevét, Zsigmond korában, miután Szerecsen már nem vett részt a pénzverés igazgatásában, jellegzetes éremképi eleméről, a Szent László kezében tartott bárdról nevezték el. Mint láthattuk, a bardus elnevezésnek a bárd szóra történő visszavezetése nem új gondolat a kutatásban. A következtetés talán túl kézenfekvőnek látszik, viszont ha megvizsgáljuk a magyar aranyforintok (amelyek éremképileg megegyeznek a szentlászlós típusú denárokkal) korabeli külföldi, itáliai elnevezését, már rögtön nem tűnik olyan hajmeresztőnek az elképzelés. I. Lajos aranyforintjai rendszeresen szerepelnek az itáliai kereskedői kézikönyvekben, ahol azonosításuk megkönnyítésére leírták az éremképüket is. Az előlapon magyar–Anjou címert, a hátlapon Szent László álló alakját viselő aranypénzek elnevezése fiorini ungheri di mannaia e scudi (magyar aranyforintok bárddal és pajzzsal) volt, amely értelmileg megfelel a hazai bardus/bárdos kifejezésnek. Vagyis nem csak Magyarországon, de Itáliában is, ezeknek a pénzeknek a legjellemzőbb éremképi eleme mindenki számára – akár arany-, akár ezüstpénzről legyen is szó – Szent László attribútuma, a bárd volt.

A magyar nyelv játékossága napjainkban, a bankkártyák és a bitcoin világában sem veszett ki. Jó példa a nyelvi lelemény és a gazdasági kényszer találkozására, hogy ezen sorok íróját – minden mérce szerint – kiváló dolgozatáért vatikáni valutával fizetik ki...

Tóth Csaba

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2437-adj-egy-belast.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom

Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok 124. (1990) 25–93.
Ernyey József: Magyar pénznevek. Archaeologiai Értesítő 36. (1916) 108–118.
Huszár Lajos: A bardus. Folia Archaeologica 8. (1956) 153–161.
Oberländer-Tarnoveanu, Ernest: A 13–16. századi magyar pénzverés emlékei nyugaton I. Korabeli itáliai, francia és katalán források. Numizmatikai Közlöny 102–103. (2003–2004) 45–56.
Somogyi Béla: Bélás. Magyar Nyelv 71. (1975) 74.
Tóth Csaba: Der „Sarachen-Denar”. Folia Archaeologica 49–50. (2001–2002) 349–366.
Tóth Csaba: Bardus vagy szerecsendenár? In: Pénztörténet–gazdaságtörténet. Tanulmányok Buza János 70. születésnapjára. Szerk. Bessenyei József, Draskóczy István. Budapest–Miskolc 2009. 336–351.