A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának decemberi számában kutatócsoportunk tagja, Draskóczy István: Bor és kalapács című írását közöljük.

Bor és kalapács

Gyakori eset, hogy egy-egy város címerében, pecsétjén foglalkozásra utaló jeleket látunk. Bányavárosok hitelesítő eszközein feltűnnek bányászszerszámok, mint például kalapács, csákány, véső, ék vagy éppen bányászalakokat formált meg a művész.
Ebbe a típusba tartozott Nagybánya első ismert, 14. századi pecsétje. A pecsétnyomó 1904-ben került elő a földből szőlőben végzett munkálatok közben. A magas művészi színvonalú alkotáson egy sziklába vájt bányanyílásban térdeplő bányász dolgozik, miközben társa a kitermelt ércet bányászkapával szedi össze. A sziklákat virágok díszítik, két szikláról tölgy- vagy csergallyak emelkednek ki. A sziklatrónuson a város védőszentje, Szent István foglal helyet. Ez a nyolcszögletű pecsét a maga 7,4 cm átmérőjével a város nagyobbik, közhitelű pecsétje volt (így is nevezik), s utoljára 1480-ban függesztették oklevélre. Fontos, nagy jelentőségű ügyek írásba foglalásakor vették elő.

Az ugyancsak 14. századi kisebbik pecséten, amellyel csekélyebb jelentőséggel bíró kiadványokat hitelesítettek, hegyet látunk, amelynek két oldalán bányász végzi a munkáját, kalapáccsal, csákánnyal. A hegy tetején lombozat, esetleg két fa vehető ki. Sajnos a fennmaradt pecsétlenyomat töredékes. A hegyben található bányanyílásba dolgozó bányászt formáltak meg. A vésnök elhagyta Szent István alakját, ami érthető, mivel 4,5 centiméteres kör alakú darabról van szó.
Hasonló, de nem azonos, a testvérvároska, Felsőbánya 5 centiméter átmérőjű pecsétje, amely középkori. A pecsétképen kilenc sziklából álló hegy két oldalán bányász dolgozik, hosszú élű csákánnyal, illetve kalapáccsal és bányászékkel. A kép kifejezi a két város kapcsolatát.
A 15. század második felében új pecsét tűnik fel néhány oklevélen. Úgy látszik, Nagybánya lecserélte a kisebbik pecsétjét (így is nevezik), hisz az újabb kör alakú változat 2,8-2,9 centiméteres átmérővel rendelkezik. Zöld viaszba nyomott töredékes változatait sikerült eddig e sorok írójának megtalálnia. Úgy látszik, hogy a jelenet megegyezik a korábbi kisebbik pecsét képével.
A nagyobb hitelesítő eszközét a város 1483-ban kisebbel váltotta fel, amely 3,2 cm átmérőjű volt, s amelyet egyszerűen a város pecsétjének neveztek. Oklevélszöveg alatt vagy zárópecsétként fedezhetjük fel. Ezen hegyet látunk, amelynek nyílásában dolgozó bányász tűnik elő, míg a hegy két oldalán szintén bányászalakokat formált meg a vésnök. A jobb oldali kalapácsot fog a kezében, míg a hegy másik oldalán álló alak csákányt tart. Arab számmal az 1483-as évszámot vésték rá a köriratra. A pecsétnyomót még a 17. században is használták, tehát a város igen fontosnak tartotta.
A bányásztevékenység a helység még egy pecsétjén feltűnik. Egy 1526-ban írott oklevélszöveg alá zöld viaszba kis méretű felzetes pecsét került, amelyen kerektalpú pajzsban harántkeresztbe tett bányászkalapács és bányászék (?) vehető ki. Óhatatlan, hogy ne jussanak eszünkbe azok az aranyforintok, amelyeket az 1470-es években akkor vertek Nagybányán, midőn városi kézben volt a pénzverde, s amelyek hátlapján háromszögű pajzsban a kalapácsot és a bányászéket fedezhetjük fel. Vagyis ennek a jelképnek a használata legalább az 1460-as évekre megy vissza. Hogy itt készült aranypénzről van szó, arra a hátlapon található N betű utal, mely Nagybánya német nevének, Neustadtnak a kezdőbetűjét rejti.

A különböző pecsétek képe hasonlít egymásra, hisz mindegyik a város és környéke legfontosabb megélhetési forrására, a bányászatra utal. Nem véletlenül, mivel a település a magyar aranybányászat egyik központja volt. Az 1470-es években és a 80-as évek elején a város határában és a környéken több aranyat hoztak a felszínre, mint a királyság más bányavidékein együttvéve.
A gallyak, a fák a város körüli erdőt jelképezik. Mint ismeretes, fára nagy szükség volt mind a bányászatban, mind pedig a kohászatban. A nagybányaiak olyannyira fontosnak tartották a környező erdők használatát, hogy 1390 után több mint egy évszázadon át pereskedtek a szomszédságban birtokos Drágfi famíliával egy erdőrész miatt. Történetesen 1476-ban s 1479-ben pert nyertek a családdal szemben, bár a vita még korántsem ért véget.
A pecsétváltás érthető, ha arra gondolunk, hogy a kisebb pecsét könnyebben használható. Az 1483. évi felirattal rendelkező változaton a korábbi képekkel szemben a hegy tetejére nem fa vagy annak ágai kerültek, hanem két, dúsan megrakott szőlőtő. A változtatás meglepő, és magyarázatot kíván. Már csak azért is, mert a szőlő ábrázolása szokatlan bányavárosi címereinken.
Ismeretes, hogy a bányavárosok sokszor hegyes környezetben, olyan helyeken keletkeztek, ahol a mostoha természeti viszonyok nem tettek lehetővé kiterjedt mezőgazdasági művelést. A lakosok, a számos bányamunkás élelmezését máshonnan kellett biztosítani. Tirol bányavárosai például, amelyekben nem kevés ezüstöt, rezet, sót hoztak a felszínre, cseh földről kapták a gabonát, lakóik dél-tiroli vagy ausztriai bort fogyasztottak. Megesett, hogy Schwaz lakosai asztalára a 16. században magyar marha húsa került.
Magyarországon a Garam mellékén található bányavárosok sem nélkülözhették például az élelmiszer s a bor behozatalát, amit az uralkodók vámmentesség adományozásával könnyítettek meg. 1425-ben Zsigmond király (1387–1437) szigorú rendeletben tiltotta meg, hogy az ezen a vidéken található királyi bányavárosokba szállított élelmiszerek után a szállítóktól bármilyen vámot is merjen valaki szedni. A királyi oklevélben található listán olyan cikkekre is akadunk, amelyeket a bányáknál, kohóknál hasznosítottak (pl. ólom, bőr, kötél). A kiváltságot utódai megismételték. A kedvezmény lehetővé tette elvben, hogy a bányamunkások fizetéséhez képest ne legyen túl drága az élelmiszer, de kedvezett a helybeli kereskedőknek és azoknak a polgároknak, akik borméréssel foglalkoztak.
Akadtak vidékek, ahol a bányászat mellett a földeken mezőgazdasági cikkeket lehetett termelni. Ilyen településnek tekinthető Nagybánya, ám a szükséges élelmiszer előteremtése már a 14. században sem ment könnyen. Az 1347. esztendei kiváltságlevél szerint szalonna kivételével a darabolt húst, megsütött kenyeret vámmentesen be lehetett hozni a helységbe, hetente egyszer más árukkal együtt lehetett árulni a piacnapon, mégpedig hétfőn (egyedül a szazárkői vámon kellett fizetni értük).
Ugyanakkor vetettek búzát, nevelték a szőlőt, amit mi sem bizonyít jobban, mint ugyanez a kiváltságlevél, amelyből kiderül, hogy nem csupán gabona- és bortizedet szedtek a településen, hanem árulták is a bort. Kereskedő, polgár szabadon mérhette a nedűt, az oklevél szerint épp a népesség növekedése, a város gyarapodása érdekében. A tény jelzi, hogy mennyire fontos szerepet töltött be a bányászat mellett a bor termelése, forgalomba hozatala a helység életében. Nem véletlenül, hisz olyan szükséges cikkről volt szó, amelyet mindenki fogyasztott, és jól lehetett értékesíteni. Ha helyi, úgy a szállítás költsége megtakarítható. Az okmány hallgat a termék behozatalának a tilalmáról. Nem így I. Lajos király (1342–1382) második kiváltságlevele, amely 1376-ban készült. Az uralkodó megtiltotta, hogy polgár vagy kereskedő idegen bort mérhessen ki a városban Szent Jakab apostol ünnepéig. Addig a napig csak a helyben készült italt lehetett árusítani. Az intézkedés a bor termelésének a növekedéséről árulkodik a számunkra, s jelzi, hogy a helyi termelők már a 14. században ki akarták zárni az idegen konkurenciát.
Ez a nap más városban szintén korszakhatár lett. A közeli Besztercén 1367-ben határoztak úgy, hogy a nemesek birtokáról Szent Jakab apostol ünnepéig nem lehet bort behozni a város és kerülete területére. Kassán szintén eddig a júliusi napig tartott a tilalmi időszak. Nyilván mindenütt úgy gondolkoztak, hogy attól kezdve, hogy kiforr az újbor, júliusra már elfogy a saját termés, esetleg romlik a megmaradt készlet minősége.
Ahogy nőtt a népesség, több élelmiszerre s persze borra volt szükség. A nagybányai kereskedők főként a környező tiszántúli megyékben, illetve Erdélyben szerezték be a szükséges élelmet.
Szent Jakab napja után lehetett törvényesen bort behozni a városba. Ez az üzlet szintén a helyieket gazdagította. Mátyás idején (1458–1490) szerémi vagy éppen drága malváziai nedű is kerülhetett a gazdagabb polgár ember asztalára, a bányászokéra aligha. Természetesen ez a két drága borfajta nem azt a minőséget képviselte, mint a helyi termék.
Mind az 1347. esztendei, mind pedig az 1376. évi kiváltságlevél nem csupán Nagybányára, hanem a kisebb közeli testvérvárosra, Felsőbányára is vonatkozott, amelyet a nagyobbik település kereskedői saját piacuknak tekintettek. A 15. század közepén a városok földesura, Hunyadi János igyekezett a helyi bányászatot fejleszteni. 1455-ben azt a kedvezményt adta azoknak, akik új bányát nyitnak Felsőbányán s vidékén, hogy nyolc évig nem kell adót fizetniük. A főúr a városka azon réginek mondott jogát is belefoglalta az oklevélbe, hogy a lakosok bort, élelmet szabadon behozhatnak a városukba. Az okmányt Mátyás és az őt követő uralkodók megerősítették, ami ellen a nagybányaiak mit sem tehettek. Nem volt ritka, hogy a bányamunkások a szomszéd helységbe jártak borért. Emiatt Nagybánya panaszt tett Mátyásnál. Érvelésük szerint a bányászok ezen szokása káros a királynak, hisz az itteni bormérésekben isznak, ahelyett, hogy a bányákban dolgoznának. Az érv hatott, mert az uralkodó utasította a pénzverde élére kinevezett kamarásait, akik a helyi bányászatért is feleltek, hogy ezt a szokást akadályozzák meg, s csak annyi italt engedjenek behozni a településre, amennyi a helybelieknek elegendő. Az intézkedés a nagybányaiaknak kedvezett.
A bormérés ügyére Mátyás máskor is kitért. Kiderült, hogy a kamarások maguk sem vetették meg a borüzletet: kívülről hoztak italt a városba, s kimérték. Ez pedig sértette a polgárok érdekeit. Mátyás, majd II. Ulászló (1490–1516) szigorúan eltiltotta tisztségviselőit attól, hogy kívülről bort és sört szállítsanak a városba és azt kimérjék, mivel ez egyedül a polgárok joga. Sőt, a behozatal is az ő dolguk, miként II. Ulászló egy okleveléből kiderül. A kamarások nem csupán Nagybányán tettek így. Arról a gyakorlatról sem feledkezhetünk meg, hogy előfordult bányahelyeken, hogy a bánya tulajdonosa a munkások bérét részben természetben (élelem, bor) adta ki.
Egy, az 1480-as évekre tehető oklevelében Mátyás király megfenyegette a helyieket, hogy azoktól, akik nem művelik bányáikat, elkoboztatja a bányát, a kohót, a szőlőbirtokot. Másutt, Selmecbányán, Körmöcbányán csak azoknak engedte a király a bor értékesítését, akik hetente 2 aranyforintot fektetnek bányáikba. A hasonló intézkedés jelzi, hogy országos bányászati problémáról volt szó.
Nagybányán az 1480-as évek elejére oly mélyen folyt a munka, hogy a kitermelés mind költségesebbé vált, mind nagyobb feladatot adott a bányavíz elvezetése. Épp ezért fordulhatott a polgárok figyelme a borárulás mint könnyebb pénzszerzési lehetőség felé, vagyis a szőlőbirtok felértékelődött. Ám az 1480-as évek elején más is történt a bányavidéken.
Hosszú idő után, az 1470-es évek legvégén, majd az 1480-as évek legelején a kincstár a városi polgárok helyett a saját emberét nevezte ki kamarássá. Ez a körülmény nyilván nem tetszett a városban, így a település és a kamarások viszonya elmérgesedett. Ráadásul a tisztségviselők nem értettek a bányászathoz, önkényeskedtek. Egyikük bányatulajdonosokat vetett fogságba, érckészletet foglalt le. Utóda, Osztopáni Zöld István ott folytatta, ahol elődje abbahagyta. Kétségtelen, hogy nekik kellett megoldaniuk a helyi bányászat gondjait. Ezt csak tetézte, hogy emelkedett a Lengyelországból szállított ólom ára. (Ez az ásvány az arany finomításához kellett, amit a kincstári üzemben végeztek.)
Zöld István katonaságot hívott be a bányászok ellen, így kényszerítette a munkásokat arra, hogy alacsony bérért dolgozzanak (feltehetően a kincstári bányánál). Ehhez ragaszkodott, tán azért is, mert ezen a módon csökkentette a költségeket. Végül a bányászok felgyújtották a Szazár hegyen lévő bányákat. A tűz hatalmas pusztítást okozott. Ez 1483-ban vagy 1484-ben történt. Noha a kamarás szembekerült a várossal, az uralkodó nem váltotta le őt, ellenben 1484-ben vámmentességi kiváltságot adományozott a helységnek.
Az új pecsét készíttetésére, a régiek lecserélésére az imént ismertetett események közepette került sor. A szőlőtövek azt voltak hivatottak kifejezni, hogy a város szőlőtermelő hely, ahol a polgároknak borárulási kiváltsága van, amit a kamarásoknak sem szabad figyelmen kívül hagyniuk. Feltehetően az új pecsétképpel szemben az uralkodó sem emelt kifogást. A pecsét jelzi azt a tényt, amely más forrásokkal szintén igazolható, hogy a polgárságon belül kialakult egy olyan réteg, amely bányával, kohóval és szőlőskerttel egyaránt rendelkezett, borral kereskedett. Ebből a csoportból kerültek ki a város vezetői, akiknek beleszólása volt abba, hogy miként nézzen ki az új pecsétnyomó.

Draskóczy István

Felvezető képünkön: Nagybánya 14. századi nagypecsétje (másolat részlete) (MNL OL)

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5084-bor-es-kalapacs (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
Ajánlott irodalom
Balogh Béla – Oszóczki Kálmán: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt. Miskolc – Rudabánya 2001.
Décsényi Gyula: Nagybánya régi pecsétei. Turul 4. (1886) 97–100.
Draskóczy István: Nagybánya bányászata az 1480-as években. In: Auxilium historiae. Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére. Szerk. Körmendi Tamás, Thoroczkay Gábor. Budapest 2009. 105–113.
Források a Magyar Királyság kereskedelemtörténetéhez I. Belkereskedelem (1192–1437). Szerkesztette és a történeti jegyzeteket készítette: Weisz Boglárka. Budapest 2020. 55–60., 170–173.
Paulinyi Oszkár: A bányavíz leküzdése érdekében létesített első tározómedencék és váltókerekek. In: Uő: Gazdag föld – szegény ország. Tanulmányok a magyarországi bányaművelés múltjából. Szerk. Buza János, Draskóczy István. Budapest 2005. 315–333.
Schönherr Gyula: Nagybánya 14. századi pecsétei. Turul 24. (1906) 1–10.
Szemán Attila: Bányászkapánk becsülete. Aetas 1997/1. 5–16.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.