A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának januári számában a kutatócsoport tagja, Benda Judit Kik voltak a cégéres gazemberek? Avagy néhány szó a középkori reklámokról című írását közöljük.

Kik voltak a cégéres gazemberek? Avagy néhány szó a középkori reklámokról

No igen, egy reklámokról írott cikkhez hatásvadász cím dukál. S noha ez az írás nem a gazemberekről, hanem a cégérekről fog szólni, talán a végére mégiscsak kiderül, hogy kik voltak azok a cégéres gazemberek.
Bár a reklám egy modernkori fogalom, a középkorban is szükséges volt a boltosoknak vevőcsalogató eszközöket bevetniük. Ezek nem voltak annyira harsányak, mint manapság, de a mindennapok részeivé váltak a későközépkor folyamán. A korabeli hirdetések elsősorban az érzékszervekre hatottak: a szemre a látvány, azaz a boltablakba („a kirakatba”) kirakott áruk és a homlokzaton függő cégérek; a fülre a hangjelzések, vagyis a kikiáltás, a verses vagy énekelt szöveg, a kürtszó, a harangszó; az orra az illatok (kenyér vagy kolbász illata), amely mindig magáért beszélt. Volt még egy nem elhanyagolható hirdetésfajta: a szóbeszéd, a jó hírnév, amely egy kis öndicsérettel mindig fokozható volt. Ezen dolgok együttes hatása segített az üzletet „fogalommá”, összetéveszthetetlenné tenni, amelyhez a kiszolgálás minősége, a vevőkör és a bolttal vagy kocsmával kapcsolatos élmények is szorosan összefonódtak.

Maga a cégér szó a középfelnémet vagy szász zegerből (irodalmi német Zeiger) származik, ami mutatót jelent. A középkori cégérek két részből álltak: a ház homlokzatáról ferdén kifüggesztett rúdból és az ennek végére ráerősített vagy ráakasztott cégjelből. Cégért csak a mesterré avatott, céhbe felvételt nyert városi polgár függeszthetett ki boltja homlokzatára. A kézművesek a szakmájuk jellegzetes szerszámának vagy készítményének fatáblára festett, vagy fából faragott mását helyezték ki. A középkorban még nem törekedtek rá, hogy a cégér művészi kivitelű legyen, inkább az egyértelműség és az időjárás-állóság volt a cél. A patikusok patikaedény-utánzatot (tégely, kancsó), a borbélyok szappanozó réztálat, a szabók nagyméretű ollót festettek vagy faragtattak maguknak. A kalmárboltok az egzotikus áruk vagy állatok megjelenítésére törekedtek, az ötvösök kelyhet, a kádárok hordót, a kerékgyártók kereket, a kovácsok patkót akasztottak cégérrúdjukra. A lényeg a figyelemfelhíváson volt, amit kissé túlzásba is vittek néha. Ben Jonson Az alkimista című színdarabjában, lényegre törően mondja el a patikussegéd a cégérállítás lényegét: „Új cégért, uram. […] Mit szól doktor az Ábel csillagához, A mérleghez?/ Ez közönséges volna, / Bikajegyűnek bikafejet adni, / A kosjegyűnek kost – elcsépelt módi, / Fantáziátlan. Én az úr nevét / Rejtetté teszem, rádiusai [sugarai] / Az arramenők érzékeiben / Hatást s hajlandóságot hoznak létre, / S nyereséget az ön zsebére.”
Eredeti cégér legkorábbról csak a 16. századból maradt fent – egy fából faragott, puttó arcú, sugaras napkorong, amit a firenzei Museo di San Marcóban őriznek.
A fennmaradt írott források Buda tekintetében eléggé szűkösek. Egy budai házrész adásvételi szerződése szerint Werniczer András szabó, az 1481-ben megvásárolt Szent György-piacon álló házrészének homlokzatára kiteheti a cégérét: tabulam, sive signum arte sartoria, tábláját vagyis szabómesterségének címerét. Hat évvel később, Olasz Márton szabó is vásárolt egy házrészt a piactéren, a szomszédos házban. A szerződésbe itt is belefoglalták, hogy kifüggesztheti cégtábláját a ház falára. Egyes későközépkori budai házelnevezések: Négyvargaháza, Édeslik, Kerekgardon, Szent Márton-patika esetében feltételezhető, hogy egykor házjegyek vagy cégérek álltak rajtuk. Voltak olyan budai szőlődűlő nevek is, amelyek felvetik annak lehetőségét, hogy azok is faragott jellel voltak megjelölve. Az Aranygomb, az Aranypohár és a Vereskép, a budai bordézsma-jegyzékekben felbukkanó neve alapján talán egykor egy-egy céh tulajdonában voltak, erről kapták nevüket a szőlők és talán ottmaradt maga a jel is.

A fogadók, a kocsmák, a borkimérések és a sörfőzők szintén a városi tanács vagy a földesúr által adományozott jogok alapján működtek. A pozsonyi jogkönyvben nemcsak a borkimérés idejének kihirdetését találjuk meg, hanem a cégérek pontos kinézetét is. Az 1497-ben rögzített borkimérési szabályzat második bekezdése foglalkozik a cégérek típusaival. A bor kora egyben minőségét is jelezte a középkorban — mégpedig fordítva mint manapság —, hiszen az a pincék és a hordók állapotától erősen függött. A legjobb az újbor, tehát a legújabb szüretelésű volt, ezt zöld lombos ág vagy lombkoszorú kiakasztásával (grünen Zaiger) jelezték. Az egyéves bort fahasábbal (schaitten Zauger), a kétéves bort pedig szalmakoszorúba helyezett fahasábbal (Zauger mit schaiten und ströber Zopffen) jelölték. A vörösbor árusítását szintén jelezni kellett a cégérben, amit úgy oldottak meg, hogy vörös szalagot kötöttek a koszorúra. Modor városának 1637-ben íródott városi statutuma a borkimérések és a kocsmák rendjét is szabályozta. A borkimérésben soros polgár cégérét csak nyolc napra tűzhette ki, és a pince nyáron reggel 5-től, télen 7-től lehetett nyitva. A kilencedik napon az ő pincéjétől számított negyedik pince gazdája kezdhette meg a kimérést. Voltak olyan kombinált cégérek, amikor az árult bor fajtájának jele mellé kitették a fogadó elnevezésének jelét, vagy a bor tulajdonosának zászlaját is. A sörkiméréseket általában egy hatágúra fonott szalmacsillaggal jelezték.
Aranyas János esztergomi kanonok 1459-ben Bártfa városának tanácsához írt levelében egy pesti vendégfogadót említ, melyet herberg czum Stadtschreiber, vagyis a Városírnokhoz néven neveztek. Szepsi Csombor Márton kassai iskolaigazgató, 1620-ban kiadott európai körutazásának leírásában az Europica varietasban módszeresen felsorolta azokat a vendégfogadókat, amelyekben hosszú útja során megpihent. A nevek sokfélék: vannak szimbolikus, vagy antikizálóak: Erdei Vadember, Három Grácia, Sylvanus, Phoenix Madár; vannak hétköznapiak: Fehér Ló, Tejesleány, Négyökrös eke, Szélmalom, Cserfa, Arany Lúd; és vannak „hivatalos” nevek: Franciai Liliom, Három Korona, Szent Miklós, Szent Márton képe, Szent Claudius képe. 1607-ben Prágában járt, amiről egy igen életteli jelenetet írt le. „Ez helyről, ha az ember az Magyarország felé való kapura jő, meglátja az kerítés mellett az sok bordélyházakat, ahol néhol zabcégér, sercégér avagy valami eladó marhának jegyét tötték ki, jóllehet egyebet maguknál ez rút marhák nem árulnak.”,

Terjedelmi okokból nem ismertetjük a festményeken vagy rézmetszeteken látható cégérábrázolások hosszú sorát, egyetlen mester műveit mutatjuk csak be. Idősebb Peter Bruegel Táncoló parasztok című festményén vörös zászlón különféle jelek láthatóak: két zöld koszorú, két alak (szent és katona), a fogadó(k) nevei, a fogadó tulajdonosának címere. A Vadászok a hóban című festményének előterében álló házon lévő cégér egy imádkozó  szentet ábrázol, alatta a fogadó neve olvasható. A Flamand közmondások című festményén sok-sok cégér látható. Egy ablakból rúdon kilógatott birkanyíró olló, a kapu feletti cégértartó állványon az egyházat szimbolizáló kék glóbusz (fordított helyzetben). A fogfájós alak egy vendéglő fatáblás cégérére támaszkodik: vörös alapon arany félhold, mellette a másik tetőablakban borbélyműhely az ablak felett réztányérral. A padláson kilógó vesszőseprű is cégérként van kitéve, ami a termelői borkimérés egy külön fajtáját jelentette. Az ún. seprűs italkimérésnél (Besenwirtschaft) az adózás (dézsma) után megmaradt saját termelésű bort kínáltak helyi fogyasztásra, vagyis magyarul kisöpörték a pincét.

A szóbeszédnek nagy hatalma volt, ami könnyen gerjeszthető egy kis népességű városban, ahol nagyjából mindenki ismeri egymást. Bár a jó hír és a rossz hír is gyorsan terjedt, azért szükség volt a városba betérő idegeneknek ajánlani az árukat, különösen a bort. Ennek a műfajnak a professzionalizált változata volt a kikiáltó mestersége.
Hans Dernschwam útinaplójában az 1555. évi budai tartózkodásának élménybeszámolója tájékoztat a borkikiáltók török hódoltság előtti szokásairól: „Nyilvánosan borkimérések most is működnek, de a bort már nem kiáltják úgy ki, mint valaha: »Három, három!« Egy pint bor ára most, a kitett árjelző tanúsága szerint, három magyar denár.” Figyelemre méltó a „kitett árjelző” kifejezés, aminek a középkorban még nem találjuk nyomát. Dernschwam a vízárusításról is megemlékezik: „Korábban kordén, hordókban szállították fel Budavárába a Dunából a vizet, amelyet dobosnak neveztek, két-három magyar dénár volt az ára.”
Sopronban a 16. század elején pontosan meghatározták a kocsmák nyitvatartási idejét. A „bornyitást” a toronyőrnek reggelente ki kellett hirdetnie, este 9-kor pedig meg kellett kongatni a „serharangot”, vagyis a városi harangot, ami az általános zárórát jelentette. Pozsonyban a ferences templom hajnali harangkondítása jelezte a kocsmák nyitási és az esti a zárási idejét.
Jean Bodel 1200 körül írt Szent Miklós játékában megjelenik a kocsmáros által felfogadott kikiáltó mestersége: „Itt a boroknak eleje! / A hordó színültig tele. / E bor úgy fut fel a fejedbe, / Akár a fára az evetke. / Nem pimpós és nem ecetes, / De zamatos, testes, tüzes. / Mint a bűnbánó könnye, tiszta, / Csak az ínyes borissza issza, / Másnak kóstolni is tilos!”
Az 1391-ben előadott innsbrucki húsvéti játék kereskedőjének szolgálatába szegődött Rubin szintén kikiáltóként dolgozott ura mellett: „Édes szolgám, Rubin fiam, / most hát dolgozz ám szorgosan: / a futásban fürge légy, / kántálj hangosan amerre mégy, / a nép hadd gyűljön össze itt, / addig én elmegyek kicsit, / szép feleségem vár rám, / hogy sétáljunk a liget árnyán. / Közben te rakodj sebesen, / míg én visszaérkezem. / Most vedd a botot és kosarat, / az emberektől szedj el jó sok garast.”

És végül: kik is voltak a címben jelzett emberek? Egyes bűncselekmények (részegeskedés, lopás, verekedés, rágalmazás) elkövetőjének nyakába festett vagy írt fatáblát és a bűnjelet (palack, lófarok, bot) akasztottak és ezekkel kellett a piactéren közlekednie, vagy a pellengérre állítva állnia. A szégyentábla valójában a cégérhez hasonlóan hírt közölt a környezetével, csak éppen negatív értelműt. Az ilyen táblát hordókat nevezték el cégéres gazembernek.

Benda Judit

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://www.tti.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3049-kik-voltak-a-cegeres-gazemberek.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
IRODALOM

Akárki. Misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások. Válogatta: Szenczi Miklós. Budapest 1984.
A magyar vendéglátóipar története a honfoglalás századától napjainkig. Szerk. Ballai Károly. Budapest 1943. (reprint 1988.)
Ben Jonson: Komédiák. Budapest 1974.
Blazovich László – Schmidt József: Buda város jogkönyve. Szeged 2001.
Csatkai Endre: Cégérek. Budapest 1971.
Király János: Pozsony város joga a középkorban. Budapest 1894. (reprint 2012.)
Magyar Néprajzi Lexikon / szégyentábla cégér címszó
Szakály Ferenc – Szűcs Jenő: Budai bortizedjegyzékek a 16. század első harmadából. Budapest 2005.
Végh András: Buda város középkori helyrajza I-II. Budapest 2006–2008.