A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának februári számában Lővei Pál Legendák és valóság. A győri káptalan középkori vendégfogadója című írását közöljük.

Legendák és valóság. A győri káptalan középkori vendégfogadója

A 16. század közepén a nyugat-európai ember szemszögéből az egzotikus kelet a magyarországi török hódoltsági területekkel kezdődött, ezt a „turisztikai” határt ekkoriban egyes feltevések szerint a győri káptalan vendégfogadója testesítette meg. A győri helytörténeti irodalomban Horváth Mihály nyomán ismertté vált a németalföldi Ogier Ghiselin de Busbecq személye, aki 1554-ben, I. Ferdinánd német-római császár, magyar király konstantinápolyi követeként, Győrből indulva az országon végighaladva nem talált fogadót. A várostörténeti hagyományban a forrás alapján a győri káptalan nagy vendégfogadója mint a nyugati kultúra végpontja, jól berendezett vendéglője jelenik meg, sőt még az az állítás is megfogalmazódott, hogy „amikor a […] követ a portába utaztában megszállott a győri vendégfogadóban, nagy dicsérettel emlékezett meg róla, mint az európai civilizáció utolsó állomásáról.”

A németalföldi követ Konstantinápolyba tartó két útjáról beszámoló négy levél határozottan olvasmányos, helyenként szórakoztató szöveg, nem véletlen, hogy több latin nyelvű kiadást ért meg, és hamarosan más nyelvekre is lefordították. A győri fogadóra vonatkozó adat azonban nem található leveleiben. Horváth Mihály a szöveg 1633-ban kiadott változatának 27–29. oldalára hivatkozott, ahol egyébként nagyon tanulságos leírás olvasható Budáról, az épületeknek a török katonák általi gondatlan és igénytelen használati módjáról, a magyar lakosság törökhöz hasonlatos hozzáállásáról – a szerző leszámítva Budát és bizonyos fokig Pozsonyt, nem sokra értékelte a magyarországi városokat. A fogadó (diversorium) kifejezés azonban csak olyan tekintetben kerül elő ehelyütt a szövegben, hogy a követ megfigyelései szerint a törökök éppúgy használják a házukat, ahogy az utazók a fogadót: az megvédi őket a rablóktól, meleget és árnyékot ad, véd az esőtől, más elvárásuk nincs is az épülettel kapcsolatban. Győr neve ezeken az oldalakon egyáltalán nem, és máshol is csak elvétve fordul elő a levelekben.

A káptalan fogadója azonban valóban létezett. A középkori eredetű, korábban helytelenül a város főtere, a mai Széchenyi tér keleti részére, az eredeti keleti térfal (a Liszt Ferenc utca 1.) elé több periódusban emelt „Lloyd-épület” helyére lokalizált, a források szerint istállókkal, kocsiszínekkel felszerelt „nagy ház”-ként említett vendégfogadó valójában a Király utca 20. helyén állt. A káptalan 1522-ben és 1524-ben is javíttatta/modernizálta: ablakokat készítettek, kályhát rakattak, a padlózatot téglával burkolták. A káptalan nem maga üzemeltette a fogadót, hanem azt tehetős polgároknak bérbe adta. A 16. század közepéig bizonyosan működött, ezt követően azonban az alsó-ausztriai rendek katonai célokra „elfoglalták”. 1588-ban, amikor a német lovasok Győrben állomásoztak, a káptalan panaszt emelt az alsó-ausztriai rendeknél a fogadó katonai „megszállása” ellen.

A katonai birtoklást „nevesítette”, hogy az 1567. évi telekkönyv szerint a mai Király utca 14., 16., 18., 20. és a Szabadsajtó utca 15., 17., 19. egyetlen óriási, a piac felé néző, 25 × 12 öl méretű telket alkotott, amelynek „Rueber úr” (Hans Rueber von Püchsendorf, az alsó-ausztriai rendek 1564-ben Győrbe érkezett lovascsapatának az ezredese, 1568–1584 között felső-magyarországi végvidéki és kerületi főkapitány) volt a birtokosa. A katonaság ebben az időben égetett, jellegzetes tégláiból épült a Király utca mentén a később kisebb telkekre szabdalt terület egésze alatt végighúzódó – utóbb a felosztásnak megfelelően ugyancsak részekre osztott – dongaboltozatos nagy pince. Ennél tovább azonban nem jutott Rueber építkezése, és még 1588 előtt a helybéli kereskedők építettek a telken műhelyeket és bódékat. 1591-ben a tömb nyugati végében, a mai Király utca és Baross Gábor út sarkán 1617-ben is álló Fekete Sas fogadó szomszédja szerepel gazdasági ház (Wirtshaus beim Schwarzen Adler) néven. 1615-ben a rendek a telket a győri vár parancsnokának, Hans Preiner (Breuner) győri végvidéki főkapitánynak adták el. Az 1617. évi telekkönyv szerint is ő birtokolta, de ez már nem az 1567-ben szereplő egész területre vonatkozott, csupán annak legnagyobb, 15 × 7 öl méretű, a térig tartó részére.

A mai Király utca 20. szám alatt a pincén kívül semmilyen falrészlet nem maradt meg, amelyet a 18. századnál korábbra lehetne keltezni. 1634-ben azonban már nyolc kis ingatlant írtak itt össze (a pince fölött), ahogy az 1703. évi telekkönyvben is: valamennyi földszintes volt, többségük csupán egy-egy bolthelyiségből állt. A tulajdonosok a városban máshol is feltűntek az összeírásokban, a többségük biztosan nem itt lakott. A kis építmények a piactér egyfajta árusításra szolgáló bővítményeként működhettek. Az 1703-ban szereplő kis ingatlanokat a térképre vetítve kiderül, hogy a térre néző oldalon, az északi boltsor és a déli telek között egy jelentős rész kimaradt, amelyet a káptalan piaci háza – mindössze két szobával és egy pincével – töltött ki, 5 és fél öl × 9 és háromnegyed öl tekintélyes mérettel: ez csak az említett nagy pince lehetett. Az 1732. évi nemesi összeírás a tér felőli saroktól összeírt három bolt felsorolása után a tekintélyes káptalan pincéjét említi, amely fölött lakott épület állt.

Az ingatlant tehát a pincével együtt a káptalan idővel visszakapta a katonaságtól – erre valamikor még 1691 előtt került sor –, és saját használata mellett lakóknak, illetve a földszinten árusoknak adta bérbe. Bizonyosan ez volt az a káptalani ingatlan, amely a város és a székeskáptalan közötti 1743. évi egyezséglevél értelmében átkerült a város tulajdonába; a káptalan „a régi pince fölé épített házból” elmaradó jövedelmét 50 forintban állapította meg. Az 1749–1750-ben keletkezett házösszeírásban „Győr város közösségének házaként” (Domus Communitatis Civicae Jauriensis) szerepel, a következő két év adóösszeírásában ugyancsak, a belváros 1757-ben felvett térképén pedig a város pincéje (Cellar Citty) felirat olvasható a háztömb északkeleti sarkánál.

Lővei Pál

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3997-legendak-es-valosag.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Felhasznált irodalom

Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt. Megjelent önállólag 1840-ben […] In: Horváth Mihály kisebb történelmi munkái, III. Pest 1868. 112.
Villányi Szaniszló: Győr vár és város helyrajza, erődítése, háztelek- és lakossági viszonyai a XVI. és XVII. században. Győr 1882. 29.
Bedy Vincze: A győri székeskáptalan története. (Győregyházmegye multjából, III.) Győr 1938. 296.
Borbíró Virgil – Valló István: Győr városépítéstörténete. Budapest 1956. 88.
Paulinyi Oszkár (ism.): Hans Dernschwam’s Tagebuch einer Reise nach Konstantinopel und Kleinasien, 1553/55. Hg. von Franz Babinger. München–Leipzig 1923. Századok 59. (1925) 56.
Lővei Pál: A győri káptalan középkori vendégfogadója. Legendák és valóság. Ars Hungarica 45. (2019) 193–196.