A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júliusi számában a kutatócsoport tagja, Szende Katalin Lepapírozzuk! A papír forradalma a hivatalos írásbeliségben című írását közöljük.

 Lepapírozzuk!
A papír forradalma a hivatalos írásbeliségben

Manapság magától értetődőnek tűnik, hogy ha valamilyen hivatalos ügyet írásban kell intézni, azt papíron tesszük – vagy legalábbis a közelmúltig, az elektronikus ügyintézés térhódítása előtt ez volt a helyzet. 700 évvel korábban vagy még régebben azonban ez egyáltalán nem volt kézenfekvő. A papír írófelület bevezetésére több különböző gazdaság-, társadalom- és mentalitástörténeti folyamat eredőjeként, fokozatosan került sor a Magyar Királyságban és Európa más országaiban egyaránt. 1300 előtt az okleveleket és a hivatali írásbeliségben alkalmazott könyveket, mint például a kolostoroknak adományozott oklevelek egybemásolt gyűjteményét (az ún. kartuláriumokat), vagy a külföldi városokban összeállított hasonló köteteket, például a bécsi Eisenbuchot is pergamenre írták. Ezeknél a köteteknél a bennük foglalt oklevelek jogbiztosító jellege indokolta a viszonylag magas költségek vállalását. A mindennapi, rutinszerű ügyeket tartalmazó városkönyvek megjelenése viszont csak a papír térhódításával volt lehetséges.
A hivatali írásbeliségben a papír használata kezdetben, meglepő módon, nem a kínálattól, hanem a kereslettől, illetve az új anyag iránti bizalomtól függött. A muzulmán uralom alatt álló Andalúziában már a 11. századtól gyártottak papírt és az arab kereskedők széltében-hosszában kereskedtek vele a Földközi-tenger térségében, a 13. századig Európa felé kevés sikerrel. Még olyan, az újításokra egyébként nyitott uralkodó mint II. Roger, Szicília királya is „gyengének és megbízhatatlannak” tartotta ezt az íráshordozó anyagot. 1145-ben el is rendelte, hogy minden olyan, a kormányzati írásbeliséggel összefüggő iratot, amit valamiért papírra jegyeztek le, másoljanak át pergamenre, mert, amint statútumában fogalmazott, „a papírra írott oklevelek nem bírnak bizonyító erővel”. Ez a hozzáállás a 13. századra fokozatosan megváltozott. A változás két fő motorját az itáliai kommunák növekvő írásbeli ügyintézése és a pápai megbízottak (legátusok) által kibocsátott levelek egyre nagyobb száma jelentette. Mindkét csoport elsősorban a 13. században frissen alapított itáliai papírgyártó manufaktúra, az Ancona melletti Fabriano termékeit használta, ahol a papírmalom feltalálása és a papír felületének állati eredetű zselatinnal történő kezelése jóval tartósabb és egyenletesebb minőségű anyagot eredményezett az arab kereskedők által forgalmazott papírnál. A gyártó azonosítására szolgáló vízjelek alkalmazását szintén itt vezették be.
A Kárpát-medencében, ahogy ezt a Rácz György kutatásai részletesen bemutatták, az Anjou-ház uralomra jutását minden eszközzel támogató teljhatalmú pápai legátus, Gentile da Montefiore tevékenysége révén jelent meg a papír a hivatali írásbeliségben. A követ legkorábbi fennmaradt, papírra írott levele 1310. május 2-án kelt, és szintén egy fabrianói papírmalom vízjelét viseli. A papírt bizonyára a legátus hozta magával. Nincsenek adataink a korai papírkereskedelemről, de a fennmaradt okleveles anyag azt bizonyítja, hogy ennek a könnyű, jól szállítható és a pergamennél jóval olcsóbb anyagnak az előnyeiről első megjelenése után országszerte viszonylag gyorsan meggyőződhettek a hivatalos szervek, és bizalmukba fogadták azt. Már az 1310-as években több hiteles hely adott ki bizonyságlevelet papíron, az 1320-as évekre pedig a papír a megyei hatóságokhoz is eljutott. Egy bő évtizednyi párhuzamos pergamen- és papíralapú oklevelezés után 1337-tól az utóbbi lett a megyei hivatalos iratok általános íráshordozója. Ahogyan Jakó Zsigmond Erdélyre vonatkozóan megállapította, a 14. század előtt kevésbé fejlett megyei adminisztráció viszonylag egyszerűbben bevezethette ezt az újítást, mert nem kötötték saját hagyományaik. Ezen kívül az általuk vitt ügyek (elismervények, bírságok kiszabása, perhalasztások, stb.) viszonylag rövid távú jellege miatt az íráshordozó esetleg kevésbé tartós jellege kisebb kockázatot jelentett.
Legkésőbb az 1340-es évektől a magyar királyi kancellária és 14. század közepétől az országos nagybírák, a nádor és az országbíró írnokai is bevezették az új írófelület használatát. A felsorolt szervek által kibocsátott okleveleken keresztül ismerkedett meg a születőben levő városi írásbeliség is a papír használatával. Ha áttekintjük a napjainkig viszonylagos épségben fennmaradt városi levéltárak anyagát (ez Sopron mellett elsősorban a felvidéki városok esetében lehetséges), a 14. század közepétől egyre növekvő számban találunk bennük ezektől a kiadóktól származó papírokleveleket. Mivel a szükségtelenné vált iratokat itt is kiselejtezhették, a fennmaradt darabok csak a jéghegy csúcsát jelentik. Feltűnő például, hogy még olyan gazdag városi levéltárban is mint a bártfai, 1400-ig jóformán csak pergamenre írott kiváltságlevelek maradtak fenn, mindössze négy papírdokumentum társaságában. Az ezt követő évtizedtől kezdve viszont a városi levéltárba bekerült, illetve a városi hatóság által kibocsátott iratanyag zöme papírra íródott.
A városi kancelláriák tehát néhány évtizedes késéssel követték az országos hatóságok gyakorlatát. Az 1370-es évektől viszont már differenciáltan, a városi ügyvitel rendjéhez szervesen igazodva vezették be az új anyagot. Míg a pecsétes okleveleket továbbra is pergamenre írták, különösen gazdasági vonatkozású ügyek (adójegyzékek, számadások, egyéb kimutatások) feljegyzésére már a papírt használták. Ez utóbbiak teszik ki az első városkönyvek tartalmának jó részét, de készültek ilyen feljegyzések különálló, bekötetlen ívekre vagy egyes papírlapokra is. Például a Pozsony külvárosaiban lakó adófizetők jegyzéke vagy a soproni háztulajdonosok legkorábbi összeírása egyaránt papírfüzetben maradt fenn, 1379-ből. Belső használatra szolgáló jogszabályok, többek között Bártfa város 1404-ben hozott szabályrendeletei is papíron kerültek megörökítésre.
A papír bevezetését tehát minden jel szerint a hivatali ügyvitel szempontjai és a különböző hatóságok modell szerepe határozta meg. Ezzel szemben Franz Irsigler és más gazdaságtörténészek úgy vélik, hogy a papírnak, mint íráshordozónak a 14. századi diadalútja a kereskedőknek köszönhető. A látszólagos ellentmondás azzal oldható fel, hogy az adminisztratív mintaképek teremtették meg az igényt és a bizalmat a papír iránt, míg a kereskedők biztosították az új íróanyag rendszeres elérhetőségét. A papír kitűnő súly/érték arányával valóban ideális árucikk volt a távolsági kereskedelemben. Termelése gyorsan átterjedt Itáliából a kontinens más részeire is, és előbb-utóbb mindenütt megjelent, ahol a vízi energia alkalmazása biztosította a papírmalmok működtetését.
Az Alpoktól északra a legnagyobb és legsikeresebb papírmanufaktúrát, az úgynevezett Hadermühlét a Stromair (Stromer) család alapította 1390-ben. Ez a nürnbergi patrícius-család Budán is képviseltette magát, a családtagok pedig házassági és üzleti kapcsolatok révén az ország más városaival is kapcsolatot teremtettek. A Stromer család kereskedelmi tevékenysége egész Európát behálózta a 14–15. században Németalföldtől Livóniáig, Genftől a Fekete-tengerig.
Arra is vannak utalások, hogy a 15. század végén talán Budán is készült papír, a Felhévízen (aquae calidae superiores), a Vízivárostól északra, a mai Frankel Leó út környékén. Ez a település jogilag önálló mezőváros volt, a gyakorlatban azonban Buda ipari külvárosaként működött. A meleg vízű forrásoknak köszönhetően egész évben jártak itt a vízimalmok, a legkülönbözőbb ipari tevékenységeket (posztókallózás, kardkovácsolás, puskapor-gyártás) elősegítve, és feltehető, hogy egy papírmalom is működött itt. A Felvidéken az 1520-as évektől szintén folyt papírgyártás.
A papírgyártás és -kereskedelem teljességre törekvő áttekintéséhez, a készítési helyek és a közvetítő piacok rendszerének feltárásához a városokban használt papírok vízjelének azonosítását is el kellene végezni. Ez az aprólékos munka még várat magára. Általánosságban annyit mondhatunk, hogy érkezhetett az országba itáliai papír Velencén vagy Dalmácián keresztül, és délnémet, elsősorban nürnbergi papír, közvetlenül nürnbergi vagy bécsi kereskedők közvetítése révén. Az 1370-es évektől, amikortól írásba foglalt városi számadások is ránk maradtak, a papír beszerzésére vonatkozó tételek is rendszeresen előfordulnak ezekben. Például Nagyszombatban és Bártfán egyaránt bécsi utazásokhoz kapcsolódnak ezek az adatok, Sopronba Bécsújhelyről is szereztek be papírt.
A 14. század végére tehát a városi közigazgatás kiterjesztésének anyagi feltétele – a szó elsődleges értelmében – adott volt. Rendelkezésre állt az a megbízható, nagy mennyiségben előállított írófelület, amely a városkönyvek és napi ügyekről szóló feljegyzések, utasítások és levelek hordozására szolgált.  Ennek jelentőségét aligha lehet túlbe-csülni. A papírra támaszkodva ki-alakulhatott a napi ügyvitel gyakorlata, a bíráskodás ügy-menetének lépé-senkénti rögzítése, az adók és más járandóságok beszedésének rendszeres nyilvántartása, a városi vagy éppen a királyi kincstár bevételeinek és kiadásainak rögzítése, a tisztviselők elszámoltathatósága, munkájuk módszeres ellenőrzése. A hivatali írásbeliség mellett a magánéletben, a levelezésben, üzleti és háztartási számadások készítésében is megjelent az új irathordozó, a társadalom egyre szélesebb körének életvitelét befolyásolva. Ehhez járult a szellemi életben, a vallási, filozófiai vagy éppen irodalmi témájú művek lejegyzésében, másolataik terjedésében, majd utóbb a könyvnyomtatás megjelenésében betöltött szerepe. Habár nem kísérték heves megmozdulások, a papír megjelenése és elterjedése túlzás nélkül a késő középkor egyik legfontosabb forradalma volt.

Szende Katalin

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://www.tti.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3261-lepapirozzuk.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Irodalom
Decker, Viliam: Dejiny ručnej výroby papiera na Slovensku. Martin 1982.
Irsigler, Franz: Papierhandel in Mitteleuropa, 14.–16. Jahrhundert. In: Miscellanea Franz Irsigler, Festgabe zum 65. Geburtstag. Ed. V. Henn, M. Pauly. Trier 2006. 309–348.
Jakó Zsigmond: Az oklevélírások fejlődése Erdélyben a XIV–XV. században. Levéltári Hiradó 8. (1958), 123–162.
Kurlansky, Mark: Paper. Paging through History. London and New York 2016.
Rácz György: Az első megyei papíroklevelek, in: Erősségénél fogva várépítésre való. Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére. Szerk. Juan Cabello és C. Tóth Norbert. Nyíregyháza 2011. 307–313.
Rácz György: Gentilis és Károly. Levélírás Pozsonyban – koronázás Fehérvárott: A papír megjelenése Magyarországon. In: Károly Róbert és Székesfehérvár. Szerk. Kerny Terézia, Smohay András. Székesfehérvár 2011. 32–43.
von Stromer, Wolfgang: Die erste Papiermühle in Mitteleuropa: Ulman Stromeirs ‘Hadermühle’ Nürnberg 1390–1453, an der Wiege der Massenmedien. In: Produzione e commercio della carta e del libro secc. XIII-XVIII. Ed. S. Cavaciocchi. Firenze 1992. 297–311.

Az írás a szerző Trust, Authority, and the Written Word in the Royal Towns of Medieval Hungary (Turnhout: Brepols, 2018) című, megjelenés előtt álló kötetének vonatkozó részén alapul.