A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának decemberi számában kutatócsoportunk tagja, Kolláth Ágnes Mi folyik a városban? Vízellátás a középkori magyar városokban című írását közöljük.

 Mi folyik a városban?
Vízellátás a középkori magyar városokban

A középkori ember, ha tehette, inkább bort ivott víz helyett. Ennek ellenére a háztartások már ekkor is törekedtek arra, hogy maguk számára a lehető legjobb minőségű vizet biztosítsák. Európában, különösen a mediterrán térségben, nagy segítséget nyújtottak a működőképes állapotban megmaradt római vízvezetékek, illetve az, hogy az ókori mérnökök tudása, ha csak részben is, de tovább élt. A Kárpát-medencéből azonban, mire a magyarok megérkeztek, ez a szakértelem már rég kiveszett.

Amint azt a feltárások során talált hatalmas, amorf vízkőtömbökkel borított vízvezeték-pillérek mutatják, Aquincum egyre romosabb aquaeductusaiból a város elhagyása után még akár évszázadokig is zuboghatott a budai hegyek forrásainak vize, őseink azonban már csak igazodási pontokként használták őket határjárások alkalmával.

Az első Árpád-kori vízvezetékrendszerek a kolostorokban jelentek meg, ahol a nyugatról érkezett vagy legalábbis ott tanult szerzetesek csorgókutakat és fürdőházakat építettek, malmaik és halastavaik működtetéséhez pedig komoly vízrendezést végeztek.
A városok, falvak és nemesi birtokok, várak lakói ugyanakkor sokáig kutakból, ciszternákból, vagy élővizekből elégítették ki egyre növekvő szükségleteiket. Azt, hogy egy városon belül hol helyezkedtek el a kutak és mennyi volt belőlük, a természeti adottságok és a helyi jogrend határozta meg. Sopronban például a 17–18. századig viszonylag kevés kút üzemelt, mivel a polgárok az Ikva- és a Rák-patakok vizét felhasználó városárokból szerezték be a vizet. Budán ugyanakkor a Várhegy északi részén szinte minden ház pincéjében található kút vagy vízgyűjtő, ám a szervezett társasággal rendelkező vízhordók, akik a Duna és a Várhegy között rótták az utat naphosszat, ugyancsak fontos szerepet töltöttek be, különösen a városban nem ritka tűzeset alkalmával. Akadtak körükben olyanok is, akik 16 pintes (kb. 24 literes) hordókban árulták a vizet.

A Felvidék bányavárosainak főként német telepesei, akik a vízmentesítés és -emelés terén egyébként is jelentős tapasztalatokkal rendelkeztek, hamar rájöttek, hogyan használhatják ki az előnyös terepet, és főként agyag-, esetenként ólom- vagy szurkozott vörösfenyő-csöveken levezették lakóhelyükre a környező források vizét.

A nem völgybe, hanem hegyre épült, vagy éppen síkvidéki településeken a víz bevezetése bonyolultabb megoldásokat kívánt. Erre még a késő középkorban is leginkább a mindenkori uralkodónak, illetve rajta kívül az esztergomi érseknek volt meg az igénye és az anyagi lehetősége. Luxemburgi Zsigmond királynak egy 1416. évi okleveléből tudjuk, hogy Hartmann nürnbergi csőkovácsot (más értelmezések szerint rézművest) bízta meg azzal, hogy budai palotájába vezesse fel a vizet, aminek az illető eleget is tett. Valószínűleg ennek a szivattyús vízemelő szerkezetnek és a vízmű épületének impozáns maradványait tárták fel a Lánchíd utca 19‒21. sz. alatt, mely vagy a Dunának a parti kavicságyon átszűrődő, megtisztult vizét, vagy egy itt fakadó forrást juttatott fel a hegyre.

Hunyadi Mátyás a mai Svábhegy forrásaitól is vezettetett vizet a közlekedő edények elvét felhasználva a budai palota és a város ellátására. A kiindulópontok ‒ a Városkút és Béla király kútja ‒ itt is ismertek, hiszen az 1930-as években az előbbi forrásfoglalatának, valamint a környéken talált vízvezetékeknek középkori eredete bizonyítást nyert, futásukat azonban pontosan nem ismerjük.

Egy 18. századi leírás szerint II. Ulászló király idejében a polgárok saját használatukra is kaptak egy szivattyús vízművet. Ennek várbeli épülete a mai Színház utcának a nyugati oldalán, csaknem a Dísz tér felőli végén állt, és egészen a 19. századig üzemelt. Erről azonban, bár török kori működése a források alapján elképzelhető, régészeti adatokkal nem rendelkezünk.

Végül némiképp meglepő Székesfehérvár esete, mely sík vidéken fekszik, és a környékén számos kisebb vízfolyás található. Az egykor a város védelmét biztosító Gaja, Aszalvölgyi-árok és Császár-víz azonban lassan csordogálnak, szabályozásuk előtt nagy felületű lápokat, pangó vizeket hoztak létre, melyek ivásra kevéssé alkalmasak. Éppen ezért, bár a belváros területén is tártak fel a régészek ásott kutakat, közmegbecsülésnek örvendtek a falakon kívül található, nagyobb hozamú, jobb minőségű víznyerőhelyek, melyek közül az északi, azaz „Budai” külváros keleti szélén található Király-kút (Mikszáth Kálmán utca 25.) biztosan rendelkezett középkori előzményekkel, míg a nyugati, azaz „Sziget” külváros délnyugati peremén a Jancsár-kút 1601-ben már biztosan működött.

Rendkívül érdekesek azok a leletek, melyek a Jókai u. 2. számú telken (a mai Törökudvar) egykor állt, 16. századi törökfürdő ásatásai során kerültek elő. A jellegzetes, a fürdőépület falába beépítve is fennmaradt török típusú agyag-vízvezetékek mellett ugyanis a törmelékből előkerültek olyan, szürkére égetett cserépcsövek is, melyek osztrák területeken készültek, párhuzamaik pedig az óbudai pálos kolostorból ismertek, tehát nagy valószínűség szerint hódoltság előttiek. Ez arra utalhat, hogy a törökök korábbi előzményekre alapozva építhették éppen erre a helyszínre új gőzfürdőjüket. Ugyanakkor, mivel a fürdő építéséhez jelentős mennyiségű régebbi kőfaragványt is felhasználtak, melyek egy része bizonyosan egyházi épületekből származott, az sem elképzelhetetlen, hogy a város valamely elhagyott kolostorából hozták el a csöveket.

Mindemellett feltűnő, hogy egy, a visszafoglalás után, a 17. század végén készült térképen még egy fürdőt ábrázolnak, innen mintegy ötven méterre délkeletre, a Városház téren. Ebből logikusan az következik, hogy a két épületet egyazon vezetékből láthatták el, lett légyen az középkori vagy török kori, ám ennek régészeti nyomait egyelőre nem ismerjük. Ugyanígy nem tudjuk azt sem, hogy honnan és milyen módszerrel nyerték a vizet akár a fürdők, akár az esetleges korábbi, ismeretlen funkciójú intézmények számára. A Jókai utca 2. számú telek végében a városfal húzódott, az ennek túloldalán álló épület pincéjében az 1980-as évekig két, bővízű kút volt, melyekről azonban további információval nem rendelkezünk. Mivel Székesfehérváron a terepadottságokból adódóan egy egyszerű, gravitációs rendszerű vízvezeték nem működött volna, igen valószínű, hogy valamilyen fejlettebb technikai megoldású vízkiemelő szerkezettel kell számolnunk a környéken. Minden bizonytalanság ellenére ezek az információk új megvilágításba helyezik azt, amit a város középkor végi fejlettségéről és közműveiről tudunk, és az újabb régészeti kutatások még számos más településen szolgálhatnak meglepetésekkel.

Kolláth Ágnes

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4276-mi-folyik-a-varosban (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Felhasznált irodalom
Bertalan Vilmosné: Bélyeges ausztriai edények Óbudáról. Budapest Régiségei 32 (1998) 181‒209.
Fejér László ‒ Filotás Ildikó ‒ Juhász József ‒ Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon. In: Bertók László ‒ Bulkai Pál ‒ Fejér László ‒ Koltay József (szerk.): Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. Budapest 2006. 17‒35.
Fényes Gabriella: Középkori vízmű maradványai Budapest, Lánchíd utca 19‒21. alól. Budapest Régiségei 41 (2007) 193‒227.
Király-kút. In: Entz Géza Antal (szerk.): Magyarország műemlékei. Székesfehérvár. Budapest 2009. 296.
Kővágó Dániel: Aquaeductus és római vízkő. http://www.aquincum.hu/blog/aquincumi-dugo-blog-1/ Megtekintve: 2020.11.27.
Kubinyi András: Városi vízellátási problémák a középkori Magyarországon. Történelmi Szemle 20 (1987) 636‒643.
Magyar Károly: A középkori budai vízművekről. In: Benkő Elek ‒ Kovács Gyöngyi (szerk.): A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon I. Budapest 2010. 189‒206.
Magyar, Károly: Blessing or Curse? Old Archaeological Remains on New Building Sites. In: Stipanits, Ute - Láng, Orsolya (Hrsg.): Vindobona-Aquincum. Herausforderungen und Ergebnisse in der Stadtarchäologie. Aquincum Nostrum II. 6. Budapest 2010. 85-96.
Siklósi Gyula: Székesfehérvár a török korban. Székesfehérvár 2013.
Takács Imre: Egy 13. századi kút töredékei a pilisi ciszterci monostorból. Művészettörténeti Értesítő 41 (1992) 1‒19.
Végh András: Kutak, vízművek. Kiegészítés Buda város helyrajzához. In: Kővári Klára ‒ Miklós Zsuzsa (szerk.): Fél évszázad terepen. Tanulmánykötet Torma István tiszteletére 70. születésnapja alkalmából. Budapest 2011. 327‒332.
Zolnay László: Buda középkori vízművei. Történelmi Szemle 4 (1961) 16‒55.

Linkek:
A Budapest, Lánchíd utcában feltárt vízműhöz:
Középkori vízmű a budai palotában. Digitális rekonstrukció.
https://www.youtube.com/watch?v=7ZSgf3MESz0&app=desktop