2015. december 8-án került sor intézetünk tudományos főmunkatársa, Weisz Boglárka vezetette Lendület-projekt bemutatkozó konferenciájára. A lelkes hallgatóság által nagy figyelemmel követett tudományos ülés legfőbb célja egyrészt az volt, hogy a kutatócsoport tagjai a már elkezdett és az elkövetkező időszakban folytatott kutatási irányokról és azok legfőbb nehézségeiről beszámoljanak, másrészt, hogy ezekkel, így például a forráskiadással kapcsolatban, más területek szakértői is megosszák tapasztalataikat.
A délelőtti szekció első előadójaként intézetünk Középkori témacsoportának vezetője, Zsoldos Attila akadémikus osztotta meg az archontológia készítéssel kapcsolatos, egyéni tapasztalatain alapuló meglátásait (Hogyan írjunk archontológiát?). Példákkal szemléltette ezen, a középkorral foglalkozó történészek körében napjainkra alapvetőnek számító segédlet összeállítása terén végbement fejlődést: miként vált az egyszerű és ellentmondásoktól mentesre egyszerűsített számsorból idővel „minden” adatot felsoroló, nem egyszer ellentmondásokban bővelkedő adattárrá, olykor valóságos prozopográfiává e műfaj. Külön felhívta a figyelmet arra, hogy a nem szűkebb értelemben vett archontológiai, hanem család- és birtoktörténeti vonatkozásokon alapuló azonosítások és értelmezések különösen a korai évszázadok esetében számos veszélyt rejtenek magukban.
Második előadóként Weisz Boglárka a kutatócsoport legnagyobb vállalásainak egyike, a pénzügyigazgatási archontológia készítése kapcsán felmerülő komplex problémarendszert mutatta be a hallgatóságnak úgy, hogy közben a legfőbb tisztségviselőkről felderített legújabb eredményekről (kincstartó) is sok új információt hallhattunk (A pénzügyigazgatás archontológiája). Referátuma végén külön szólt arról, hogy a felgyűjtött adatok közlése miként lehetséges. A készülő adattárral kapcsolatban hangsúlyozta továbbá, hogy az a pénzügyigazgatás adminisztratív, azaz az éves elszámolásokon alapuló jellege miatt más tisztség archontológiájával szemben – elméleti síkon legalábbis – több, „biztosabb” támponttal bírhat. Meglátása szerint a pénzügyigazgatási archontológia összeállításánál a puszta dokumentáláson túl – részben az Árpád-kornál későbbi évszázadok jobb forrásviszonyaival, részben az iménti érvvel megtámogatottan, tehát Zsoldos Attila szigorú álláspontjával szemben némileg megengedőbb koncepciót kialakítva – feltétlenül teret kell engedni a rekonstrukciónak olyanképpen, hogy a hiányosságokat, esetlegességeket és feltételezéseket szigorúan hangsúlyozzuk és feltüntetjük.
Ezután szintén a módszertanhoz kapcsolódva intézetünk tudományos főmunkatársa, Tringli István a középkori gazdaságtörténet egyik alapvető forrástípusának, a számadásoknak kiadási problémáiról tartott előadást (Mohács előtti számadások kiadási problémái). Rövid műfaji meghatározást követően rámutatott: e forrástípust sokkal kevésbé jellemezhette a diktálás, amely jelenséggel például a nagy gonddal megszerkesztett jogbiztosító oklevelek kapcsán gyakorta számolhatunk. E két csoport már csak amiatt is élesen elkülöníthető, mert a számadás esetében – legyen szó különösképpen a nem másolati vagy tisztázati példányokról – a formai szempontrendszer (címbeosztás, stb.) az előre nem tervezettségből fakadóan felborult. Mindez jócskán megnehezíti a forráskiadók dolgát, az egységesítést. Mivel lábjegyzetekkel, ha nem is sokkal, feltétlenül érdemes ellátni az e típusú szövegkiadásokat, joggal merül fel annak igénye, hogy az ilyen, ritkán kiadott forrásokat a nem szokványos nyomdai megoldásokkal érdemes közre adni.
A délelőtti ülést intézetünk tudományos főmunkatársának, Neumann Tibornak előadása zárta, amely szervesen illeszkedett Tringli István referátumához, és egyúttal egy konkrét példán keresztül tárgyalta a kifejezetten gazdaságtörténeti forrásokkal kapcsolatos dilemmákat (Az 1494–1495. évi királyi számadáskönyv kritikai kiadása). A magyar középkori forrásanyagban egyedülálló királyi számadáskönyvről van szó, amelynek Johann Christian Engel 1797. évi kiadásához számos alkalommal nyúltak a kutatók az elmúlt két évszázad során. A számadáskönyv újbóli publikálását kevésbé a 18–19. századihoz képest meglehetősen jó színvonalú átírás hibáinak kijavítása, azaz filológiai, hanem sokkal inkább történettudományi szempontok indokolhatják. A fennmaradt okleveles anyaggal való szembesítés után egyrészt választ kaphatunk ezen egyedi forrással kapcsolatos konkrét kérdéseinkre, másrészt általánosabb érvényű következtetésekre (adószedés, államháztartási hiány kérdése, stb.) is juthatunk, amelyekre – a mélyfúrást lehetővé tevő számadáskönyv híján – sokkal kevésbé lenne mód a középkor más időszakában.
A délutáni ülésszakot az Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet tudományos tanácsadója, Lővei Pál indította (A pénzügyigazgatás szereplőinek szórványos síremlékei a középkori Magyarországon). Szigorú kronológiai rendet tartva sorra vette a középkori Magyar Királyság pénzügyigazgatásában résztvevő, legfontosabb személyek teljes, illetve töredékes formában fennmaradt síremlékeit: a rövid művészettörténeti értékelés mellett magára a sírfeliratra is kitért az előadó, illetve a legtöbbször fényképes dokumentáció mellett az illető pályájának rövid foglalata is elhangzott. Mivel az említett személyek közül nem egy később országos méltóságba emelkedett, így sírkövük feliratán hiába is keressük korábbi, alacsonyabb, adott esetben a pénzügyigazgatásban betöltött tisztségeiket. Ez utóbbi sok esetben csak történeti kutatás révén állapítható meg egy-egy személyről. További fontos észrevétel, hogy pénzügyigazgatásban dolgozók síremlékeik alapján nem alkotnak művészettörténeti módszerekkel elhatárolható, külön csoportot.
Ezt követően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Segédtudományi Tanszékének docense, Körmendi Tamás tartott előadást (Zsigmond király heraldikai reprezentációja pénzein). Referátumában előbb a mind a mai napig hiányzó, a Magyar Királyság középkori uralkodóinak heraldikai reprezentációjáról szóló alapvetés hiányára hívta fel a figyelmet. Majd a Zsigmond-kori pénzeken megjelenő heraldikai elemeket mutatta be, ezután pedig ugyanezen időszak pecsétjein visszaköszönő motívumokat. Fő megállapítása szerint a pénzeken alkalmazott heraldikai fogások nem a kettős-, hanem sokkal inkább a titkos- és középpecséteken feltűnő jegyekkel mutatnak rokonságot: mind a három fajta médiumon le kellett szűkíteni a szerepeltetni kívánt elemek körét – ellentétben a reprezentáció legmagasabb szintjét jelentő kettőspecséttel. Az előadó másik fontos tézise szerint – részben az Árpád-házi és az Anjou-elődök példájára utalva – a Zsigmond király esetében feltűnő kettőskereszt és sávozat csakúgy, mint a brandenburgi oroszlán nem uralkodócsaládhoz kötődő heraldikai elemnek tulajdonítható, hanem sokkal inkább egy-egy tartományt vagy országot jelképezhetett.
A délutáni szekció harmadik előadójaként Draskóczy István, az ELTE BTK egyetemi tanára előadásában (A só és a belkereskedelem) a sókamarák országos szinten igen nagy eltéréseket mutató illetékességi területével kapcsolatos problémákat mutatta be a közönségnek számos, beszédes példa alapján. Általánosságban kijelenthető, hogy a kisebb kamarai körzetek hatótávolsága két mérföldnek, azaz a városok szűkebb piackörzetének felelt meg, azonban az is igaz, hogy Erdélyben, Torda és Vízakna bányáit a tartomány közelebbi, illetve távolabbi helységeiből is felkeresték. Mindez pedig jól érzékelteti, hogy a kamarai körzetek nem voltak egységesek. A soproni sókamara Sopron megyében járhatott el, a pozsonyi végpontjai Nagyszombat, Galgóc, Komárom és Győr volt a 15. század közepén. Debrecen a Tiszántúl jórészét ellátta, miként Szeged is nagyobb tájat foglalt magában. Az előadó szemléletesen bizonyította, hogy a 15. században megjelenő felsőmagyarországi sókamarás illetékességi területe a kassai sókamarának felelt meg, miként a Felső Részek koronavám szedője vagy harmincadosa a kassai harmincadossal azonos. Kassa, Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Vasvár hivatalainak hatásköre a tágabb piackörzetekre, a kisebb fiókok a települések szűkebb piackörzeteire terjedt ki.
Egy rövid kávészünetet követően a MTA–HIM–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa, C. Tóth Norbert (Az ország költségvetése 1522-ben) a Magyar Királyság bevételeivel és kiadásaival foglalkozott az 1522. esztendőből hiányosan fennmaradt országos kincstartói számadások és Thurzó Elek királyi kincstartónak az 1523. évi György-napi országgyűlésre készített költségvetési tervezete – amely valójában az 1522. év tényleges bevételeit és kiadásait tartalmazza – alapján. E számadások a Magyar Királyság történetének rendkívüli időszakában, a nándorfehérvári katasztrófa nyomán elhatározott új adószedési és adózási intézkedéseknek köszönhetik létüket. Az országgyűlés határozata értelmében az országot két adózási kerületre osztották, amelyek élén két báró és két előkelő nemes állt, továbbá a korábbi évektől eltérően ezúttal mindenki a birtokáról beszedték az egy forintos adót, így a bandériumtartó uraktól, sőt a városoktól, mint birtokosoktól is. Az adóalap az évtizedek óta megszokott telek vagy füst volt, de az egy forint negyedét a királyi kincstartó, míg háromnegyedét az országos (vagy rendi) kincstartók adminisztrálták, s az előbbi a királyi udvar, az utóbbiak a katonai kiadásokat finanszírozták belőle. Az előadás új források bekapcsolásával II. Lajos az évi, illetve a Jagelló királyok uralkodási idején behajtott jövedelmére vonatkozóan osztott meg a hallgatósággal új információkat: jóllehet a korábbi kutatók alig 200-250 ezer forintra becsülték az éves jövedelmeket, az előadó számításai szerint azok elérhették a 350-400 ezer forintot is. Az 1522. évi országos kincstartói számadásokban szereplő megyei adóbevételekről szóló összegek azonban korántsem teljesek, amint az Nyitra megye példáján kitűnően bizonyítható. Az előadás kitért egyfelől arra is, hogy az 1494-1495. évi Ernuszt-féle számadásokkal csak óvatosan lehet összevetni a vizsgált év megyei adóbevételeit, másfelől, hogy az 1522. év számadásaiban szereplő összegekből sem az ország porta-, sem lakosság számára semmilyen következtetés nem vonható le, mivel azokban a telek (füst) mint adóalap szerepel.
Az MTA BTK TTI tudományos munkatársa, Skorka Renáta referátumában („A telér mentén...”, avagy a bányajogok és -szabályzatok kérdése) a bányajog különféle vetületeit és az abban rejlő lehetőségeket mutatta be a hallgatóságnak. Mivel a bányászat a középkorban a legmagasabb tőkeigényű és egyúttal legtöbbet is fialó vállalkozási formák egyike volt, amely – ellentétben az iméntiek kapcsán vele rokonítható távolsági kereskedelemmel – a működtetése állandóan magas költségigényű befektetéseket kívánt, összefogásra, társas művelésre sarkallt. Ezért igen hamar felmerült a közösségi szabályozás igénye, ami pedig, ahogy az előadó a radnai bányajogot „átmentő” Zsolna példája kapcsán rámutatott, sajátos módon a (bánya)városiasodással, a városbeli írásbeliséggel kéz a kézben járt. E jogrendszer sok tekintetben független a Magyar Királyságtól: hiszen számos esetben hiába keressük benne az uralkodónak felségjogon járó urburát vagy éppen a kötelező nemesfém-beváltást, helyette nem meglepő módon egyértelmű a délnémet és cseh területek felé mutató elemek dominánsak, miként az Radnán az ún. Grafenlehen és Bürgerlehen előfordulása kapcsán is világosan látszik.
A hivatalos konferencia programjához képest mintegy ráadásként az ELTE BTK doktorandusza, Kádas István a Lendület-projekt által finanszírozott, közelmúltbeli bártfai kutatásairól tartott rövid összefoglalást (Nógrád megyei adóösszeírás 1457-ből). Egy idáig ismeretlen, Nógrád megyei adójegyzéket fedezett fel és mutatott be, amelyben valószínűleg egyaránt szerepelnek a kirótt és végül beszedett adóösszegek is. Ez utóbbi tényező pedig – azon túl, hogy egy ritka és becses forrástípus került elő – még inkább növeli a találat értékét. A forrás feldolgozását és kiadását a fiatal kutató a Lendület-projekt keretében kívánja elvégezni.
Összefoglalva elmondható, hogy a tanácskozás jórészt a szakmai közönség számára is ismeretlen adatokat, vagy nem eléggé hangsúlyozott szempontokat hozott a felszínre. Az előadók tanulmányai, más szerzők tanulmányaival kiegészülve – a Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport finanszírozásában – a jövő év első felében kötetben is napvilágot látnak majd. Az újabb eredményekről pedig – mintegy hagyományteremtő jelleggel – egy év múlva tartandó, következő műhelykonferencián fognak a kutatócsoport tagjai beszámolni.
Péterfi Bence
