Az Osztrák–Magyar Monarchia és azon belül a dualista kori Magyarország koloniális múltjának a feltárása nem csak amiatt jelent kihívást hazánk történészei számára, mert nemzeti történelemről és múltról alkotott képünkbe nehezen illeszthető be ennek a kérdéskörnek a vizsgálata. Gondot okoz az is, hogy kevés vonatkozó ismeretanyagunk van, nem tudjuk sokszor, hogy miről is kellene véleményt formálnunk. Ahogy az is komoly akadályt jelent, hogy hol keressük ennek a bizonyos koloniális múltnak az állami forrásait.
Ausztria-Magyarország esetében ismert, hogy a kínai Tiencsinben kapott koncesszió (1901) mellett, nincs tudomásunk sikerrel zárult tengerentúli gyarmatosítási vállalkozásról. Habár Bosznia-Hercegovina esetében sikerült bebizonyítani e két okkupált, majd annektált tartomány kapcsán a berendezkedő osztrák–magyar hatalom koloniális jellegét, a kormányzói posztot betöltő közös pénzügyminiszterek után nem maradt olyan levéltári egység, amely a „koloniális” címkét viselte volna. Márpedig, ha valóban volt ilyen irányú külpolitika, akkor ennek a birodalom hivatali rendjében is tükröződnie kellett. Intézetünk tudományos főmunkatársának, Csaplár-Degovics Krisztiánnak az Újkor.hu portálon megjelenő írása arra hoz konkrét példát, hogy az osztrák–magyar történelmi múlt levéltári forrásai lehetővé teszik a koloniális múlt kutatását a közös birodalom esetében is. A cikk itt olvasható.
Fotó: Osztrák–magyar haditengerészek Pekingben, 1910 körül (A kép forrása: Wikimedia Commons)
