A Revista Arhivelor némi késéssel, tavaly megjelenő, 2011-re datált számában az 1848–1849-es forradalom erdélyi eseményeire vonatkozó román nyelvű forrásközlést olvashatunk, Maria Vertan sajtó alá rendezésében (Maria Vertan: „Dioariul vieții mele” – însemnările lui Ștefan Moldovan despre revoluția de la 1848–1849 din Transilvania. [Maria Vertan: „Életem naplója” – Ștefan Moldovan feljegyzései az 1848–1849-es forradalom erdélyi eseményeiről]. Revista Arhivelor. 2011. LXXXVIII. évfolyam, 1 sz. 213–251.) A forrásközlést Jakó Klára ismerteti.
Naplóról van szó, amelynek szerzője az 1813-ban görög katolikus családban, Mezőfügeden született Ștefan Moldovan, aki 1838-tól Gerendkeresztúr parókus lelkésze, 1847-től Medgyes görög katolikus papja és esperese lett. Részt vett az 1848-as Medgyes széki és Küküllő vármegyei eseményekben. 1848. november 3-án Medgyes, Segesvárszék és a megszüntetett Alsófehér vármegye 32 falujának alprefektusává nevezték ki, ugyanakkor megbízták a román népfelkelő alakulatokba való toborzással. November 17-től Puchner tábornoknak, az erdélyi császári csapatok vezetőjének javaslatára a Küküllő vármegye adminisztrátora alá kinevezett román adlátusként tevékenykedett Stefan Ludwig Roth mellett, aki a szászokat képviselte hasonló beosztásban. Ebben a minőségében Moldovan részt vett a szebeni Román Nemzeti Komitének a béke megteremtésére, illetve a Magyarország és Erdély közötti unió el nem ismerésére irányuló erőfeszítéseiben. Bem hadi sikerei után 1849 tavaszán Havasalföldre menekült. Később visszatért Medgyesre, ahol 1852-ig szolgált papként és esperesként, majd a lugosi egyházmegye püspöki vikáriusa lett, 1857-ben ugyanott olvasókanonok és 1883-ig a lugosi káptalan prépostja. Lugosi évei alatt publikálta a még a forradalom előtt Kemény József gerendi levéltárából másolt, Erdély történetére vonatkozó okmányait. 1875-ben közölte a George Barițiu által szerkesztett, Brassóban megjelenő Transilvania című folyóirat 7–15. terjedő számaiban az 1848 szeptembere és 1849 márciusa közötti időszakra vonatkozó naplóját. Ebben olyan eseményeket ír le, amelyeknek résztvevője vagy szemtanúja volt, illetve az időszak történéseinek rövid összefoglalását adja. Emlékeit legkésőbb 1874-ig vetette papírra. Maria Vertan, a közreadó, a temesvári levéltárban talált rá az emlékirat 39 oldalas fogalmazványára, melynek publikálását azért látta indokoltnak, mert az nem teljesen egyezik az amúgy is nehezen hozzáférhető, régebben kiadott szöveggel. Mivel annak nyelvezete is nehézkes, ezúttal átírva, legtöbb esetben a jelenlegi helyesíráshoz igazítva, szómagyarázatokkal ellátva tárja az olvasó elé a feljegyzéseket. Kiadása mindenképpen hasznos a korszak erdélyi eseményeit kutatóknak. A közlésben kissé zavaró, hogy Küküllő vármegye mindvégig szó szerinti fordításban Küküllővár (Cetatea de Baltă) megyeként szerepel, illetve a helynevek azonosítása sem mindig pontos. (Például Szentmárton, azaz Dicsőszentmárton mai neve Târnăveni és nem Dumbrăveni – ez utóbbi Erzsébetváros román neve.)
A továbbiakban magát a szöveget mutatom be röviden. Természetesen császárhű beszámolóról van szó, de aprólékossága, pontosságra törekvése miatt hasznos lehet az eseménytörténeti rekonstrukciókban. A feljegyzések 1848 szeptemberével kezdődnek és 1849 márciusában érnek véget. A szerző igyekszik mindvégig hivatalos iratokra (kiadás dátumával idézett leiratokra, parancsokra, rendeletekre stb.) hivatkozni. Feltehetően a birtokában lévő eredetiekről vagy esetleg vázlatos jegyzeteiből merítette a pontosnak tűnő információkat. Az időszak konkrét történéseit itt nem emelem ki, hanem néhány érdekességre hívom fel a figyelmet.
A napló kétségtelen érdeme, hogy sok adatot tartalmaz a román népfelkelő alakulatok medgyesi részlegének a megszervezésével kapcsolatban. Az olvasó ugyanakkor képet kap egyrészt a forradalmárok, másrészt a Habsburg-házhoz hű szászok és románok közötti helyi atrocitásokról, amelyeket a korabeli szóbeszéd alapján, néha pedig szemtanúként ír le. Külön fejezetben foglalkozik Moldovan a Román Nemzeti Békéltetési Bizottmány tevékenységével, pontosabban az ehhez köthető emlékeivel. Részletesen ismerteti az 1848. október 19-én, az említett bizottság által az erdélyi magyarok és székely nemzet részére megfogalmazott kiáltványt, amelyben felszólítják őket, hogy „egyesüljenek a románokkal a császár, a haza, a törvényesség és szabadság érdekében”. Emellett idézi az erdélyi románok kiáltványban megfogalmazott szenvedéstörténetét. Leírásában a görög katolikus pap teret szentel a hadi eseményeknek is, sok esetben feltüntetve a résztvevő felek becsült létszámát. Elkülönülő részként számol be a kissárosi (október 24-ről 25-re virradó) összecsapásról, a marosvásárhelyi (november 3.) ütközetről. Mindeközben érdekes adalékokkal szolgál a görög katolikus papság pártállásáról, hangsúlyozza például, hogy Lemény püspök a magyar forradalom híve volt, részletesen elbeszéli Vasile Turcu, a mezőségi Katona görög katolikus esperese kivégzésének esetét. A naplóíró, miután medgyesi alprefektussá nevezték ki, akit a sorozás megszervezésével bíztak meg, érdekes adalékokat rögzíthetett ennek működésére vonatkozóan. Leírása ettől kezdve válik igazán érdekessé, hiszen az események résztvevőjeként tud azokról beszámolni. Ezek között említésre méltóak a románoknak a szászokkal való kapcsolatáról, az együttműködésükről, a felmerülő ellentétekről szóló részek vagy azon okok elemzése, amelyek a besorozott románokat a katonai tábor elhagyására késztették.
1848. november 17-én, amint erről már szó esett, kinevezték Karl Comendo, Küküllő vármegye katonai adminisztrátora alá a szász Stefan Ludwig Roth mellett a románok részéről adlátusnak. Már e minőségében számol be az agyagfalvi gyűlésről, ahonnan szerinte az erdélyi forradalom lángra lobbant, és megemlíti több mint száz román falu megsemmisítését (név szerint sajnos nem sorolja fel őket, de az adat immár a román történetírás visszatérő motívumává vált), valamint Szászrégen felégetését. A vármegye közigazgatásának vezetőiként a küküllővári Bethlen-kastélyban ütötték fel hadiszállásukat, innen rendelték el egyebek mellett a lakosságnak a papok vezetésével történő felekezeti alapú összeírását. Ugyancsak részletesebben foglalkozik a napló a Küküllő vármegyei katonai adminisztráció megszervezésének kérdésével, beszámol a medgyesi gyűlésről, ahol ő maga is szónoklatot tartott, és a név szerinti felsorolásból megtudjuk, hogy ez alkalommal kiket választottak meg körzeti megbízottaknak, akik egyben vármegyei ülnökök is voltak. Megismerhetjük, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük a medgyesi prefektúra megszervezésekor. Szóba kerülnek a katonai rendtartások, azok részletesen bemutatott intézkedéseivel. Például a december 15-ei körlevél alapján a más körzetekben és vármegyékben elfogott magyarokat attól kezdve nem vihették Balázsfalvára, hanem mindenkit a maga törvényhatósága elé kellett idézni, illetve szigorú rendeletet hoztak a lopások megbüntetésére.
Kiemelésre méltó a beszámoló, amit a Kemény József és Kemény Sámuel gerendi gyűjteményeiben tett pusztításokról ír. „Lelkem nagy szomorúsággal fogadta a Nemzeti Komité megbízását, mivel a román tisztek figyelmetlensége miatt feldúlták gróf Kemény Sámuel gerendi könyvtárát és egyes írott emlékeket összetéptek és lábbal tiportak. Mivel ennek következtében az idegenek szemében barbároknak és vandáloknak tűnhetünk, és minek utána ott van Kemény József még az említettnél is sokkal értékesebb könyvtára is – melyeket magam közelebbről is ismerek – Felszólítottak, hogy késedelem nélkül siessek a helyszínre, hogy ott vizsgálhassam meg a helyzetet, valamint tehessem meg a szükséges intézkedéseket és jelenthessem a tényállást a bizottságnak.” Ezt a „kiszállást” a Maros mentén véghezvitt pusztítások feltérképezése, összeírása, a megfelelő intézkedések foganatosítása céljából tett útjáról készített, naplójába illesztett beszámolóban örökítette meg.
A bejárt helyszínek között volt egyebek mellett Bethlenszentmiklós is, ahol megállapítása szerint szerencsére nem pusztult el semmi. Annál szomorúbb az aranyosgerendi helyzetet bemutató leírás. Kemény József kéziratgyűjteményét épségben találta ugyan, de érem- és régiségtárát feldúlták, kifosztották, s ebben a katonákon kívül a helybéliek és a környékbeli falvak lakói is részt vettek. Moldovan a tribunusokat tartotta felelősnek a történtekért. Összegyűjtötte a gerendieket (a környező falvak lakóit írásban kereste meg a papokon keresztül), és felszólította őket, hogy szolgáltassák vissza a talán gyermekjátéknak elvitt holmikat. Kemény Sámuelnél nagy volt a pusztítás. Hiányoztak az épület ablakai, ajtajai, a földön, sőt még kinn a hóban is szétdobált könyvek, kéziratok, újságok hevertek, az ásványgyűjtemény is szétszórva. Moldovan még aznap háromszekérnyi összeszedett könyvet és egyebeket átvitt Kemény József udvarházába, egy erre a célra kitakarított helyiségbe, következő napon, december 23-án további négyszekérnyi kötetet szállíttatott át. Összességében tízszekérnyi könyvtári, kézirattári anyagot és egy nagy ládányi ásványt vitetett Kemény Józsefhez. További négyszekérnyi levelet és újságot egy olyan helyiségbe helyezett el a helyszínen, amelynek még volt ajtaja. A szerző úgy véli, hogy Kemény Sámuel könyvtárának harmada elpusztult, kiváltképpen a nagyobb méretű és terjedelmesebb kötetek, ezeket három napon és három éjen át égették el, másokat a víz tett tönkre. December 24-én megérkezett Vlăduț prefektus, akit Moldovan megkért, hogy rendelje el őrök felállítását a még meglévő értékek megvédésére. Huszonnégy fiatalembert jelöltek ki erre a célra. A hadrévi papot megbízták, hogy a környező helyiségek elöljáróival együtt járják végig a házakat és gyűjtsék össze az érméket, régiségeket. Egyes értékesebb darabokat, melyekre Moldovan korábbról emlékezett, külön is megnevezett. December 25-én összeírta a bizottság számára a jelentősebb kéziratokat és könyveket. Időközben bizonyos darabok: rézpénzek, könyvek „megkerültek”. Kiderült, hogy a Kemény József kápolnájából eltűnt oltáriszentség a muzsinai Prodanhoz, a prefektúra emberéhez került, Ștefan gerendi pópa Kemény gróf két ezüstkardját és egy puskát Balázsfalvára vitt unokáinak. Ezek után Moldovan Aranyosgyéresen lakó szülei meglátogatása mellett felkereste Kemény Józsefet, aki Tordán, a szakácsánál rejtőzött és beszámolt intézkedéseiről, melyeknek az nagyon örült. (Azt már nem a bemutatott naplóból tudjuk, hogy Kemény József és Kemény Sámuel részben tehát Ștefan Moldovan intézkedéseinek köszönhetően megmaradt értékei a később, 1859-ben megalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményeinek alapjait képezték, melyek ma is megtalálhatók a kommunizmus idején történt államosításuk óta például a Román Nemzet Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságának állagaiban, a Kolozsvári Akadémiai Könyvtárban, a Kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, a Babeș-Bolyai Egyetem geológia tanszékének ásványtani gyűjteményében, a Kolozsvári Történeti Múzeumban stb.)
Naplójának további részében Moldovan beszámol arról, hol milyen károk, pusztítások jutottak a tudomására. Teszi mindezt nemegyszer számszerűsítve, sőt részletes kimutatást is közöl például a Radnóton, Bethlen József özvegyének udvarában fellelt javakról. Saját bevallása szerint ezt az összeírást azért mutatja be részletesen feljegyzéseiben, hogy emlékeztessen azokra a javakra, amelyeket a románok gyűjtöttek össze és amelyeket érintetlenül hagytak. Falvanként közöl adatokat a meggyilkoltakról, kifosztottakról, felégetett portákról stb., beszámol a községi elöljárók megválasztásáról.
Bem közeledtével az események kezdtek összesűrűsödni. A naplóíró megemlékezik Stefan Ludwig Roth később kivégzett szász evangélikus lelkésszel való kapcsolatáról, a Habsburg-pártiak katonai előkészületeiről. Vásárhelynek a forradalmárok által történt elfoglalása után megemlíti a szászoknak a románokkal szembeni bizalmatlanságát, amely különösképpen Nagyenyed feldúlása után erősödött fel. Részletesen értesülhetünk a román népfelkelő alakulatok intézkedéseiről, a katonai eseményekről.
A leírás további részében inkább a személyes elemek dominálnak. A szerző beszámol Medgyesről történő elmeneküléséről (mely alkalommal otthonában készített összeírás bepillantást enged egy 19. század közepi görög katolikus pap háztartásába), családja hányattatásairól. Azt is megjegyzi, hogy Bem bevonulása után a medgyesi parókiát őrizték, így javaiban nem esett kár. Miután Szeben ostromának is tanúja volt, naplójában erről is szól. Végül a vöröstoronyi szoroson keresztül többedmagával Havasalföldére menekült. Érdekes mentalitástörténeti adalék, hogy kezdetben Pitești-en görög katolikus voltuk miatt a lakosság nem akarta befogadni őket.
Mindent összevetve, az 1848-as forradalom erdélyi eseményeinek több szempontból is értékelhető forrásáról van szó, amelyet a magyar szakemberek is hasznosíthatnak.
Jakó Klára
