10. sz. A magyar hadjáratok, 899–970

A magyar törzsszövetség már a Kárpát-medencei honfoglalás és a meghódított területet biztosító pozsonyi győzelem (907) előtt is vezetett hadjáratokat a Keleti Frank Királyság végvidékére (862, 881), ám a Karoling Birodalom utódállamai csak a 890-es évektől váltak olyan célpontokká, amelyeket a magyarok évről-évre felkerestek az elkövetkezendő fél évszázadban. Az első igazi megrázkódtatást a 899–900. évi észak-itáliai hadjárat jelentette, amelynek következtében az itáliai királyok fél évszázadon át a magyarok kényszerű szövetségeseivé váltak. A magyar hadjáratok a Bizánci Császárságot (934, 943, 970) és valószínűleg a szomszédos szláv fejedelemségeket sem kímélték. A kalandozó hadjáratok hátterében lényegében három motiváció húzódott meg. A jelek szerint egységes külpolitikát folytató törzsek legfőbb célja a nyugati szomszéd, az eleinte könnyű prédának bizonyuló, majd egyre hatékonyabban ellenálló Német Királyság megtörése és rendszeres adófizetésre kötelezése volt. A 926. évi nagy hadjáratot követő szerződés kilenc évre biztosította a német adót, ám I. (Madarász) Henrik 933-ban felmondta a járadékfizetést, és sikerrel szállt szembe a Szászországra támadó magyarokkal Merseburgnál. Ha rendszeres adó kikényszerítésére nem volt mód, a magyarok beérték az egyszeri védelmi pénz behajtásával, amint az 947-ben is történt, amikor Ivreai Berengár régens rézzel elkevert hamis ezüstökkel elégítette ki a magyar követelést. Érdekes módon német érmék nem kerültek elő a 10. századi Kárpát-medencei elit sírjaiból, amely arra utalhat, hogy az adót ezüstrudak formájában vették át vagy beolvasztották. Az itáliai eredetű éremleletek alapján a 947. évi hamisítás ténye igazolható. A törzsszövetség katonai elitjének életmódjából következett a második cél, a zsákmányszerzés. Minden bizonnyal a városfalakon kívüli gazdag monostorok csábították a kalandozókat Lotaringiába (917, 919, 926, 954), valamint a Saône és a Rhône folyók völgyébe (924, 935, 937, 951). Az akciók emlékét őrzik a Nyugati Frank Királyságból származó Kárpát-medencei éremleletek. A harmadik tényező, ami miatt egy-egy vállalkozás elindult, az európai államok közötti viszonyokban keresendő: gyakran előfordult ugyanis, hogy a magyarok egyik vagy másik fejedelem oldalán beavatkoztak az európai konfliktusokba. Így a 10. század elejétől I. Berengár itáliai királyt támogatták az ellenfelei által behívott trónkövetelőkkel szemben, 942-ben Hugó itáliai király bérelte fel őket az arabok elleni spanyolországi hadjáratra, 954-ben pedig I. Ottó német király belső ellenségeit segítették meg. A Nyugat-Európába vezetett magyar hadjáratoknak a Német Királyságot hatékonyan megszervező I. Ottó király vetett véget, aki előbb sikeresen verte vissza a törzsi hercegsége ellen vezetett támadást (938), majd ellenőrzése alá vonta a magyarok itáliai felvonulási területét is (951). Az utolsó döfést a 955. évi augsburgi vereség jelentette, amely három magyar vezető kivégzésével végződött. A magyar rablóhadjáratok vélhetően a keleti frank területeken okoztak valóban maradandó veszteségeket (településpusztulás, monostorok elnéptelenedése), ám a forráshiány miatt a károk kimutatása komoly nehézségbe ütközik. A 10. századi magyar hadjáratok felgyorsították a hunok és magyarok közti azonosság tézisének meggyökeresedését is.

Bácsatyai Dániel–Nagy Béla