14. sz. A magyar királyság pénzügyigazgatása

Kezdetben egy kamara működött a Magyar Királyságban, mégpedig Esztergomban, mely a királyság pénzügyei központjának tekinthető. Ezen kamara feladata többrétű volt: ide szállították a megyékből származó jövedelmeket, felügyelte a nemesércbányákat, itt folyt a pénzverés. A 13. század folyamán újabb kamarai központok kialakítására került sor. Az Árpád-kor végére legalább hat kamara működött a királyságban: 1. Esztergom-budai 2. szerémi 3. zágrábi 4. erdélyi 5. szepesi 6. szatmári. A kamarák közül két központban: Esztergom-Buda és Zágráb működött pénzverde, a többi kamara területén azonban nem. A kamarák kialakulásának okai: 1. egy adott terület önálló irányítás alatt állt, és az ott működő kincstár idővel kamaraként működött tovább (Szerém, Zágráb, Erdély) 2. a só- vagy nemesércbányászat miatt létesültek (Szatmár, Szepes).

Miután több mint egy évtizedes küzdelmet követően I. Károly ténylegesen és teljesen birtokba vette a Magyar Királyságot, 1323-ban pénzügyei rendezésre is kísérletet tett. Ebben az évben az uralkodó öt embernek bérbe adta a kamarákat (a zágrábi kamara az 1320-as évek elején a báni tisztség részévé vált, így erre nem vonatkozott az 1323. évi rendelkezés), a király mind a pénzverést, mind az ehhez kapcsolódó adó, a kamara haszna beszedését a bérlőkre bízta, azonban gyorsan kiderült, hogy ehhez nem minden kamarában adottak a feltételek, hisz 1. nincs mindenhol pénzverde 2. nem minden kamara rendelkezik területi hatáskörrel. Ez utóbbi miatt az 1320-as években újabb kamarai központokat alakítottak ki (Körmöcbánya, Szomolnokbánya, Pécs, Lippa) és mindegyik kamara alá meghatározott megyéket soroltak. Az átalakításnak köszönhetően kilenc kamara működött I. Károly korában: 1. Esztergom-budai 2. pécsi 3. szerémi (a pécsi és szerémi kamarát 1332 és 1341 között összevonták) 4. körmöcbányai 5. szomolnoki (később kassai) 6. erdélyi 7. szatmári 8. lippai kamara 9. zágrábi kamara. Így, a kiváltságolt népelemek (szászok, székelyek, jászok, kunok) lakta területek kivételével a kamarák lefedték az egész ország területét, mely lehetőséget teremtett arra, hogy a kamarák adókörzetekként működjenek. Ez volt az az újítás, mely I. Károly nevéhez kötődött a kamarák tekintetében. A helyi kamarák tehát gondoskodtak a pénzverésről és az új pénz forgalomba hozásáról, kivetették és beszedték a kamarahasznát, felügyelték a joghatóságuk alá tartozó nemesfém- és sóbányákat, valamint az utóbbiakhoz kötődő királyi vámokat.

A kamarák élén kamaraispánok (comes camarae) álltak, tevékenységüket a tárnokmester (magister tavarnicorum) felügyelte, aki az esztergomi érsekkel együtt a pénzverést is ellenőrzése alatt tartotta. A kamarákban tevékenykedő officiálisok, szerviensek, pénzverők felett csak a kamaraispán ítélkezhetett, hanyagsága esetén a tárnokmester szolgáltatott igazságot. A kamaraispánnal kapcsolatos vitás és peres ügyeket pedig a király vagy a tárnokmester tárgyalta, míg a kamarai officiálisok ellen elkövetett vétkeket a tárnokmester bírálta el. Egy-egy kamara területén több pénzverde is működhetett.

A kamarai rendszeren az 1350-es években változtatnak először, amikor az erdélyi sóbányákat egységes vezetés alá helyezik, élén az erdélyi sókamaraispánnal, aki egyben a lippai kamarát is irányította. Szintén ugyanezen személy felügyelte az ország harmincadjait is, amit szintén ekkor egyesítettek. Újabb szerkezeti átalakításra az 1370-es évek második felében került sor. Egyrészt szétválasztották és önálló irányítás alá helyezték a főharmincadosi hivatalt és az erdélyi sókamaraispánságot (a lippai kamaraispánság továbbra is ez utóbbihoz tartozott), másrészt létrejöttek a kamarahaszna adó kivetéséért és beszedéséért felelős kamarahaszna-ispánságok, valamint a nemesércbányászatot felügyelő urburaispánságok, így a régi kamarák már csak pénzverőkamaraként működtek a továbbiakban.  A kamara népeit I. Lajos 1376-ban kivette a tárnokmester hatósága alól, és élükre a főkincstartót helyezte.

Weisz Boglárka–Nagy Béla