1541. Török hadjárat, belháború

János király 1540. júl. 22-én bekövetkezett halála új helyzetet teremtett a magyar belpolitikában. Habsburg (I.) Ferdinánd elérkezettnek látta az időt az 1538-ban megkötött váradi béke legfőbb pontjának a megvalósítására, azaz, hogy a Magyar Királyságot a saját jogara alatt egyesítse. A másik oldalon ott állt János király özvegye, Izabella királyné, aki inkább néhány hetes fia érdekeit tartotta szem előtt, illetve a király egykori bizalmasai, Fráter György, Werbőczy István, Petrovics Péter és a többiek, akik jól tudták, hogy Ferdinánd terjeszkedését a Porta sosem fogja engedni. Emiatt támogatták a gyermek János királlyá választását, és bíztak benne, hogy az oszmánok is jóváhagyják az utódlásnak ezt a módját. Nem tudták, hogy Szulejmán úgy döntött 1540 nyarán–őszén, hogy kiiktatva a magyar elitet ő fogja megszállni az országot. Innentől minden lépése az ellenfél megtévesztését szolgálta, Budán állomásozó csapatai pedig visszahúzódtak Kalocsa környékére, hogy biztosítsák a hadműveleti területet, és ott várják ki a fejleményeket.

Ferdinánd a megbízottjai révén több hónapig győzködte Izabellát a trónról való lemondásról, majd végül Buda fegyveres ostroma mellett döntött. A Wilhelm fon Roggendorf vezette Habsburg csapatok azonban három hónapos blokáddal sem tudták megtörni a védők ellenállását, az augusztus végén visszavonuló sereget pedig az egyesült magyar–oszmán hadak súlyosan megverték. A János király idején megerősített védművek jól vizsgáztak, Ferdinánd pedig elszalasztotta a lehetőséget a magyar főváros megszerzésére.

A szultáni hadjárattal egy időben Erdélybe betörtek Péter moldvai fejedelem seregei, valamint Ahmed bég ostrom alá vette a Szapolyaiak ellen fellázadt Maylád István erdélyi vajdát Fogaras várában. A tartományban nagy népszerűségnek örvendő politikust végül csellel elfogták és Török Bálinthoz hasonlóan Isztambulba hurcolták, ahol élete végéig börtönben raboskodott. Ezt követően az erdélyi rendek az augusztusban Tordán megtartott gyűlésükön elfogadták II. Jánost uruknak, így bizonyítva hűségüket a Szapolyai-párt felé.

Szulejmán augusztus 29-én a sátrába invitálta a magyar politikai elitet, és a vacsora alatt katonái ellenállás nélkül megszállták a budai várat. A szultán ekkor még valószínűleg a teljes magyar politikai vezetés kiiktatását fontolgatta, ezt azonban néhány nap alatt megváltoztatta. Az okok nem teljesen ismertek, de valószínűleg belátta, hogy pillanatnyilag nem képes az ország teljes megszállására, és a Ferdinánddal óhatatlanul fellángoló küzdelem miatt nem akart az ország keleti tartományaiban is háborúba keveredni. Ezért II. Jánost, Fráter Györgyöt és Petrovics Pétert egyaránt kinevezte szandzsákbégeknek, utóbbit a stratégiailag fontos Temesköz élére állította, a Barátot pedig a király kiskorúsága idejére helytartónak tette. A királyi családnak el kellett hagynia a budai vilájet központjává alakított fővárost és Lippára majd később Gyulafehérvárra költöztek. Ezzel a budai királyi udvar örökre megszűnt. György barát püspökként Váradon tartotta a rezidenciáját, így ezekben az években ez a város komoly fejlődésnek indult, miként a tartomány szívében álló Kolozsvár. Szulejmán döntése tehát nagy hatással volt az erdélyi városfejlődésre is.

A felső-magyarországi vármegyék nem törődtek bele a kialakult helyzetbe, és a szeptemberi tokaji országgyűlésen kinyilvánították hűségüket Ferdinánd király iránt, Serédy Gáspár pedig a király hadvezéreként megkezdte a régió hódoltatását. Velük szemben a Partium nemessége Fráter György vezetése alatt Debrecenben ülésezett, és természetes belső hatások híján a következő évtizedekben többször is változott a régió hovatartozása a pillanatnyi erőviszonyok alapján.

Buda elvesztésének a sokkja felerősítette a váradi béke betartásának a követelését a magyar nemesség berkein belül. Ennek köszönhetően kötötték meg december 29-én Izabella királyné hívei és Ferdinánd megbízottai a gyalui egyezményt, melynek értelmében a koronáért és a trónról való lemondásért cserében a királyné megkapta volna a Szepességet. Mindez azonban csak akkor valósulhatott meg, ha Ferdinánd fegyverrel is képes megvédeni az országot, és Buda visszavívása után biztosítani tudja a királyság egységét. A következő év katonai kudarcai azonban bebizonyították, hogy a gyalui egyezmény betartásának nincsenek meg a katonai feltételei és így az ország szétszakítottsága tartóssá vált.

Varga Szabolcs–Nagy Béla