1644–1645. Rákóczi György Habsburg-ellenes hadjáratai

I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1630–1648), aki korábban Bethlen Gábor legfontosabb magyarországi híve volt, gyakorlatilag hatalomra kerülése időpontjától kezdve kereste a kapcsolatot a harmincéves háború Habsburg-ellenes oldalának képviselőivel. Az 1630-as években újra- és újrakezdődő tárgyalások nem vezettek eredményre, ám amikor a hadszíntér 1642-ben áthelyeződött a Habsburgok örökös tartományaiba, a fejedelem újra szövetségi ajánlattal kereste meg az ekkorra már a III. Ferdinánddal (1637–1657) szembenálló tábor kulcspozícióit betöltő svéd és francia koronákat. A szövetségi szerződést Rákóczi a svéd követekkel 1643. november 16-án kötötte meg, és a következő évben meg is indította csapatait Magyarországra.

A február elején induló hadműveletek egyik legfontosabb célja az összeköttetés megteremtése volt a Morvaországban állomásozó svéd seregekkel, csakhogy egy időben Rákóczi seregeinek megindulásával Krisztina királynő (1632/1645–1654) régenskormánya döntést hozott Dánia megtámadásáról, így a svéd fősereg gyors tempóban észak felé indult és a csapategyesítés egy teljes évvel elhalasztódott. A fejedelemnek a Vág völgyében előrenyomuló csapatai Galgócnál áprilisban vereséget szenvedtek, és nem sikerült tartósan hódoltatni az alsó-magyarországi bányavárosokat sem. Igaz, az Esterházy Miklós és Johann Götz által vezetett császári seregek ezt követő gyors előrenyomulása hosszabb távon szintén nem járt sikerrel: Kassa ostromával júniusban kudarcot vallottak és vissza kellett vonulniuk. Noha ősszel egyes erdélyi kontingensek még újra eljutottak a Magyar Királyság nyugati felébe, a császári seregeket pedig a Tiszán való átkelés közben kellett megállítani, az első év eredményei úgy foglalhatók össze, hogy I. Rákóczi Györgynek Felső-Magyarország Erdélyhez legközelebbi protestáns részeit (ahol saját birtokainak nagy része is feküdt) sikerült stabilan megtartania, míg az ország északi sávja fölötti ellenőrzést egyik félnek sem sikerült tartósan biztosítania.

A hadi cselekmények 1645-ben viszonylag későn indultak meg. I. Rákóczi György megvárta egyrészt azt, hogy XIV. Lajos francia király (1643/1651–1715) követével Munkácson aláírják a szövetségi szerződést (április 22-én), másrészt azt, hogy Lennart Torstenson svéd generális csapatai Dánia térdre kényszerítése után visszatérjenek a Habsburg örökös tartományok területére. Az 1642-es szőnyi Habsburg-oszmán béke megerősítési procedúrája miatt a Fényes Porta ráadásul nem engedélyezte I. Rákóczi Györgynek a további offenzív háború folytatását, így a fejedelemnek kockázatot kellett vállalnia ahhoz, hogy beválthassa a szövetségi szerződésekben tett ígéreteinek legalább egy részét. Seregeivel ismét nyugat felé vonult és csatlakozott a Brünnt ostromló Torstensonhoz, ám közben a megszakításokkal 1644 óta folyó béketárgyalások újabb körében a császártól nagyon kedvező ajánlatot kapott, így – hivatkozással a portai jóváhagyás hiányára és a szövetségi szerződések erre vonatkozó cikkeire – 1645. augusztus 22-én aláírta a különbéke kötésére vonatkozó okmányokat. A megállapodás, amely a protestáns vallásgyakorlatnak a 17. század során a legszélesebb jogosítványokat biztosította, a császári ratifikáció helyéről (amire decemberben került sor) linzi béke néven lett közismert. Noha I. Rákóczi György kiadott egy nyilatkozatot szövetségeseinek, hogy egyes feltételek teljesülése (így a portai beleegyezés megszerzése) esetén újrakezdi a háborút, erre a harmincéves háborút lezáró, 1648. október 24-én megkötött vesztfáliai békékig már nem került sor.

Kármán Gábor–Nagy Béla