1681. A XXVI. törvénycikkely

Az 1670-es évek második felében a kiterjedt ellenreformáció ellenére a bécsi udvar több kedvezményre is kényszerült a protestánsokkal szemben, így például egyes végvárakban engedélyezték lelkész tartását, hogy a protestáns katonaság nehogy a kurucok mellé pártoljon, de szigorúan tiltották a végvári lelkipásztoroknak a közeli falvakban való igehirdetést. Ez a korlátozott területi elv tükröződött vissza az 1681. évi vallásügyi cikkelyekben is.

Thököly Imre megerősödése és a várható újabb oszmán támadás miatt az 1680-as évek elejére I. Lipót (1657–1705) német-római császár, magyar és cseh király rákényszerült a magyar rendekkel való kiegyezésre, ezért 1681-ben Sopronba országgyűlést hívott össze. Az országgyűlésen közel másfél évtizeddel Wesselényi Ferenc nádor halálát (1667) követően új nádort választottak (Esterházy Pál), és a rendekkel való kiegyezést szimbolizálandó királynévá koronázták I. Lipót harmadik feleségét, Pfalz-Neuburgi Eleonóra Magdolnát. Az országgyűlés legfontosabb kérdése azonban a vallásügy rendezése lett. Két törvény foglalkozott ezzel, a XXV. és a XXVI. törvénycikkely.

A XXV. törvénycikkely a protestánsok vallásgyakorlatát engedélyezte a bécsi béke (1606) által biztosított vallásszabadság és annak az 1608. évi I. törvénycikkelyben történt kimondásának ismételt megerősítésével. Engedélyezték az 1670-es években és különösen a prédikátorperek (1674) által elűzött református és evangélikus lelkészek, iskolamesterek újbóli működését. Fontos kitétel volt azonban, hogy mindezekben fenntartották a földesurak jogait, ami nyitva hagyott egy kiskaput a protestáns vallásgyakorlat helyi szintű korlátozására.

A XXVI. törvénycikkely ugyancsak a szabad protestáns vallásgyakorlatot korlátozta területi elv alapján. A térképen is jól látható, hogy három nagyobb rész különíthető el. Az ország nyugati részén, az ún. alsó-magyarországi részeken megyénként egy-egy községben engedték a református, illetve az evangélikus lelkész tartását. Ezek a falvak lettek, az úgynevezett artikuláris helyek. Az ország keleti részén, az ún. felső-magyarországi részeken, illetve a Dunántúl egyes, részben oszmán hódoltság alá eső vármegyéiben (Zala, Veszprém, Győr, Komárom) a protestánsok továbbra is az addig kezükön lévő templomokat bírhatták. A törvény nem terjedt ki az oszmán Hódoltság és az Erdélyi Fejedelemség területeire.

A szabad királyi városokban és bányavárosokban, ahol megszűnt a vallásgyakorlatuk, újra tarthattak lelkészt, iskolamestert és istentiszteleteket, de templomaikat nem kapták vissza, hanem erre kirendelt királyi bizottság jelölt ki a külvárosokban telkeket új templom építésére. Továbbá egyes végvárakban is engedélyezték a protestáns vallásgyakorlatot.

Thököly felső-magyarországi fejedelemsége (1682–1685) és Bécs török ostroma (1683) miatt a rendelkezések nem mentek át a gyakorlatba, így az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen ismét megerősítették azokat. A templomok vizsgálatára, szabad királyi városokban telkek kijelölésére kiküldött bizottságok működése, illetve I. Lipót rendelete (Explanatio Leopoldina, 1691) azonban még tovább korlátozta a törvényi szabályozást. Az artikuláris helyek protestáns lelkészei nem hirdethettek igét más falvakban, az ott élő lakosoknak kellett az artikuláris helyre eljutni. Keresztelni, esketi, temetni protestáns lelkipásztornál csak azután lehetett, ha az ezért járó illetéket megfizették a helyileg illetékes katolikus plébánosnak. Szigorúan szabályozták a nyilvános- és magánvallásgyakorlat kereteit.

A törvény korlátozott értelmezése, illetve az oszmán uralom alól felszabadult területek vallásügyének rendezetlensége számos konfliktushoz vezetett. Ezért III. Károly 1731-ben újabb rendeletet adott ki (Carolina Resolutio). Az 1681. évi soproni vallásügyi törvények és az azt magyarázó későbbi uralkodói rendeletek által biztosított, területileg is korlátozott protestáns vallásgyakorlat a II. József-féle Türelmi Rendeletig (1781) maradt érvényben, amely már kiterjedt vallásszabadságot biztosított.

Mihalik Béla–Nagy Béla