1846. Felső- és középfokú oktatás Magyarországon

A reformkori közgondolkodás kiemelt feladatnak tartotta a nemzet műveltségének emelését. A gazdasági élet fejlődése magasabb igényeket támasztott a munkaerővel szemben, ami az iskoláztatás körének szélesítését és a képzés tartalmának megváltoztatását kívánta. A politikai jogkiterjesztés fő előfeltételének is a műveltség emelését tartották: csak művelt polgárok képesek a kiterjesztett jogokat a közösség érdekében használni. E célok megvalósításának elsődleges területe a közoktatás volt.

Az iskolarendszert és működési rendjét, valamint a tananyagot az 1806-ban kiadott második Ratio Educationis szabályozta. A rendelet az 1777. évi Ratio alapelvét, miszerint mindenkinek a feudális társadalomszerkezetben elfoglalt helye szerint szükséges ismeretet kell közvetíteni, érvényben hagyta, ugyanakkor lemondott minden németesítő és katolizáló szándékról. Az elemi iskolákban az anyanyelvi oktatást írta elő. Az iskolakötelezettség a 6 és 12 év közötti gyerekekre vonatkozott. Kisebb településeken két osztályból állt az elemi iskola, egy vagy két tanítóval. A városokban három osztályt és három tanítót követelt meg a rendelet. A Ratio Educationis csak a katolikus elemi iskolákra vonatkozott, a protestánsok saját szabályzataik alapján rendezték oktatásukat.

Határozottan különbséget kell azonban tennünk a rendeletekben megfogalmazott igények és a tényleges állapotok között. Egybehangzó az egykorú kritika a falusi elemi oktatás silányságáról. Az iskolákat a helység lakossága tartotta el. A szegénység miatt az iskolaépületek rossz állapotúak voltak, a tanszerek hiányoztak, a tanítók csekély képzettséggel és még csekélyebb fizetéssel rendelkeztek, általában gazdálkodással egészítették ki jövedelmüket. A tanítás rendje nem volt meghatározva, többnyire csak a télre szorítkozott.

Korabeli becslés szerint az 1840-es években az iskolaköteles korúaknak csak 40%-a látogatta az elemi iskolát legalább egy-két évig, kb. feleannyi lány, mint fiú. A görög katolikus és görög-keleti egyház kebelébe tartozó nemzetiségeknél nagyságrendekkel rosszabb volt az iskolába járás aránya, mint a katolikusoknál és a protestánsoknál. Alacsony volt az írni-olvasni tudók aránya: a hatvanas években sorozott katonák közül csak 22% (Erdélyben és Horvátországban 9-10%) tudott írni.

A középfokú oktatás intézményei a kis- és nagygimnáziumok voltak. Az előbbiek 4, az utóbbiak 6 osztályból álltak. Számuk 1846-ban 102, Erdéllyel együtt 122 volt. Különösen a protestáns mezővárosi parasztság polgárosodási igényeit kielégítő kisgimnáziumok száma növekedett erőteljesen az előző évtizedekben. A katolikus gimnáziumokban túlnyomórészt szerzetes tanárok oktattak: legnagyobb számban piaristák, de az 1802-ben visszaállított, korábban tanítással nem foglalkozott rendeket is gimnáziumok fenntartására kötelezték. A protestánsoknál világi professzorok oktattak.

A harmincas évek közepén a Magyar Királyság gimnáziumait kb. 20-22 ezer tanuló látogatta. Az oktatás középpontjában a latin nyelv elsajátítása állt, amely a negyvenes évekig a tanítás nyelvéül is szolgált. 1844-ben királyi rendelet és törvény vezette be a magyar tanítási nyelvet az iskolák többségében. A tananyag túlnyomóan humán tárgyakból állt. A polgárosodást ösztönözni akaró reformellenzék kezdte el sürgetni a modern természettudományos ismereteket oktató reálgimnáziumok, illetve a középosztály kialakításában nagy szerepet játszó polgári iskolák, valamint az ipariskolák felállítását. A kormány azonban szinte semmilyen lépést nem tett ezirányba. A gazdaság és társadalom új igényeinek kielégítésére magánkezdeményezésből jött létre néhány intézmény.

A felsőoktatás intézményei a pesti egyetem, a jogakadémiák, illetve a protestánsok kollégiumai voltak. A pesti egyetem négy karának (bölcsészeti, jogi, orvosi, teológiai) 1840 körül kb. 1500 hallgatója volt. A tanítás nyilvános volt és ingyenes. A társadalom fejlődése által teremtett értelmiségi-igénynek az egyetem csak részben tudott megfelelni. Műszaki értelmiséget mindössze az 1782 óta működő mérnöki intézet képzett (földmérőket és vízmérnököket). Leginkább az orvosképzés fejlődött: 5 évre emelkedett a képzés ideje, és megindult a szakosodás.

Az 5 királyi akadémia (pozsonyi, kassai, győri, nagyváradi, zágrábi), valamint 3 katolikus líceum (az egri, pécsi temesvári) és a 7 protestáns kollégium az egyetemmel azonos szintű jogi végzettséget adott. Az egyházi utánpótlást a teológiai kar mellett a püspöki székhelyek papi szemináriumai biztosították, a protestánsok számára pedig a kollégiumok.

A felsőfokú szakképzés egyetlen állami intézménye a selmecbányai bányászati akadémia volt. A mezőgazdaság számára két magánintézmény, a Festetics György gróf által 1797-ben alapított keszthelyi Georgicon és 1818 óta Albert főherceg magyaróvári gazdasági iskolája képzett szakembereket. Az egyetem keretében szervezték meg és 1846-ban kezdte meg működését egy új műszaki iskola, a József Ipartanoda, amelyet 1856-ban politechnikum néven főiskolai, majd 1871-ben egyetemi rangra emeltek.

Fónagy Zoltán–Nagy Béla