1849–1860. Magyar Királyság

A Habsburg Birodalom 1849 utáni rendszerének a fő célja egy egységes, nemzetek feletti, centralizált birodalom létrehozása volt, hogy az megnövekedett súlyával vezető szerepet játszhasson a német egységfolyamatban. A centralizált abszolutizmust az 1851. december 31-én kiadott császári nyílt parancs, az ún. szilveszteri pátens vezette be kendőzetlen formában. A császár a törvényhozó és végrehajtó hatalom egyedüli birtokosává nyilvánította magát, aki egyedül saját tetszésétől függő rendeletekkel kormányozza a birodalmat. A polgári államszervezetre jellemző miniszteriális kormányzást ugyan megtartotta, ám a miniszterek kizárólag őfelségének tartoztak felelősséggel.

Az egységes összbirodalom létrehozásának legnagyobb akadályát Magyarország külön jogai és eltérő berendezkedése képezte. Az orosz segítséggel kivívott katonai győzelem után azonban a császári kormányzat úgy érezte, végre olyan szabad kezet nyert a magyar államrendszer átalakításához, mintha egy frissen meghódított tartománnyal rendelkezne. Nemcsak az 1848-as áprilisi törvények által kialakított alkotmányos-parlamentáris kereteket rombolták le, de az ország elveszítette még a forradalom előtti korlátozott különállását is. Bécsben az ún. jogeljátszási elméletet találták ki magyarázatul. Eszerint „Magyarország alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztette”, s a király, mint egy fegyverrel meghódított tartománnyal, szabadon rendelkezhet vele.

A különállás felszámolását szolgálta Magyarország közigazgatásának új rendszere is, amelyet a birodalmi belügyminiszter, Bach neve fémjelzett mind a kortársak, mind az utókor számára. A közigazgatás új rendszerének megszervezését Bach bizalmi embere, az erdélyi szász Geringer Károly báró hajtotta végre Haynau leváltása után, a Helytartóság ideiglenes vezetőjeként.

A rendezéskor több szempontot igyekeztek összeegyeztetni. A veszélyesnek tartott magyar elem súlyát gyengíteni akarták, a nemzetiségi igényekből is igyekeztek valamennyit kielégíteni, az ésszerűbb szervezeti keretek kialakításával pedig törekedtek a hatékonyabb igazgatásra. A legfőbb szempont azonban az uralkodói akarat akadálytalan, gyors érvényesítése volt.

A magyar korona országait öt tartományra osztva olvasztották be a birodalomba. Az 1848-ban szentesített uniót semmibe véve, újra elszakították Erdélyt, a Partiummal együtt. Az anyaországról leválasztották Horvátországot. A déli határőrvidéken visszaállították az 1848 előtti állapotokat, azaz a közvetlen bécsi katonai igazgatást. Dél-Magyarország öt megyéjéből (Temes, Torontál, Krassó, Bács-Bodrog, illetve Szerém megye egy részéből) kialakították a korábban sosem létezett „Temesi Bánság és Szerb Vajdaság” nevű tartományt.

A koronatartományok minden önállóságot nélkülöző közigazgatási egységek voltak. Sem egymással, sem az anyaországgal nem álltak semmilyen közjogi kapcsolatban, közvetlenül a birodalmi kormány igazgatása alá tartoztak. A bécsi kormány a feldarabolással csökkenteni akarta a magyar korona országainak súlyát az összbirodalmon belül.

A megmaradt Magyarországot öt kerületre osztották, melyeknek központja Budán, Pozsonyban, Sopronban, Kassán és Nagyváradon volt. A kerületek határait úgy húzták meg, hogy a magyar lakosság lehetőleg kisebbségbe kerüljön a nemzetiségekkel szemben. A végrehajtó hatalom legfelső szerve a Helytartóság lett. Hatáskörébe tartozott az egész polgári közigazgatás: a rendészet, a vallás- és közoktatásügy, a gazdasági igazgatás és az építésügy. 1851 őszén a császári ház egyik legtekintélyesebb tagja, Ferenc József unokabátyja, Albrecht főherceg vette át a magyar koronatartományok kormányzását, s egyben az itt állomásozó haderő főparancsnoki tisztét.

Az öt kerület élén alelnökök (kerületi főispánok) álltak. Egy-egy kerülethez 7-10 megye tartozott, amelyeket a megyefőnökök igazgattak, belügyi, igazságügyi és adóügyi hivatalnokok, valamint a járási szolgabírák segítségével. A megyék részben új, ésszerűbb határokat kaptak: a legnagyobbakat feldarabolták, a kisebbeket összevonták és járásokat csatoltak át. Ennél jóval nagyobb változást jelentett, hogy önkormányzati jellegük teljesen megszűnt, kizárólag a központi hatalom rendeleteit végrehajtó közigazgatási egységgé fokozódtak le. Önkormányzatról a közigazgatás alsó fokán sem lehetett szó: a városok és községek a szigorúan központosított bürokratikus rendszer utolsó láncszemei voltak.

Az igazgatás szakszerűsödése terén történtek előrelépések is az 1848 előtti nemesi vármegyéhez képest, különösen az adóigazgatás és az igazságszolgáltatás területén. A bírói funkciót megyei szinten is elválasztották a közigazgatástól, az adóügy, illetve a földtulajdon nyilvántartásának intézményrendszerét pedig teljesen a Bach-rendszer építette fel. A táblabíró világ patriarchális igazgatását egy szigorú hierarchia szerint felépített bürokratikus szervezet váltotta fel. A hivatalviselés úri passzióból pénzkereső foglalkozás lett.

Ma is él az a kép a történelmi tudatban, hogy a közfunkciókat 1848 előtt birtokló nemesség nem vállalt hivatalt az önkényuralom rendszerében, azt átengedte a polgári, gyakran nemzetiségi vagy külföldi származású hivatalnokoknak. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy a megyei és járási szintű közigazgatásban a személyi változások lényegesen kisebbek voltak az eddig feltételezettnél, főleg az első években. Az idegenek alkalmazása csak 1853 után vált gyakoribbá, s megjelenésük tovább fokozta a rendszerrel szembeni ellenszenvet. Nem kedveltebbé, hanem inkább köznevetség tárgyává tette őket az az intézkedés, amely a „Bach-huszárokat” kétfejű sasos gombokkal ékesített magyar díszruhába öltöztette.

Fónagy Zoltán–Nagy Béla