1918–1919. Demarkációs vonalak, határvonalak

A térkép az első világháború utáni magyar–csehszlovák területmegosztás folyamatának néhány fontos állomását mutatja. Az antanthatalmak által független országként elismert Csehszlovákia 1918 novemberében látott hozzá államrendszerének kiépítéséhez. November 11-étől cseh katonák nyomultak be a Magyar Királyság területére, hogy birtokba vegyék annak szlováklakta részeit, s megkezdődött a közigazgatás, a közoktatás, a közellátás intézményeinek fokozatosan átvétele. Kétséges volt azonban az intézkedések jogszerűsége – hiszen ilyen horderejű kérdések eldöntésére a békekonferencia lett volna hivatott, amely még össze sem ült –, valamint a csehszlovák állam területi kiterjedése.

Az antant 1918. december 3-i jegyzékében felszólította a magyar kormányt, hogy „haladéktalanul vonja ki csapatait és a szlovák vidékekről”, ezeket azonban nem nevezte meg pontosan. Időközben – november végén – Budapesten tárgyalt Milan Hodža szlovák delegátus és Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter, de csupán elvi megállapodás született közöttük arról, hogy a „tót impérium” területén „szlovák fennhatóság alá kerül a közigazgatás, az igazságügy és a közoktatásügy”. A tárgyalások rövid időre megszakadtak, majd Bartha Albert honvédelmi államtitkár részvételével folytatódtak.

December 6-án Hodža arról értesítette a prágai kormányt, valamint Ferdinand Vix alezredest, a budapesti antantmisszió parancsnokát, hogy megállapodást kötött Barthával, amelyben ideiglenes demarkációs vonalat jelöltek ki (zöld vonal) a szlovák–magyar nyelvhatárnál, amely Dévény, Bazin, Pered, Érsekújvár, Verebély, Bát, Losonc, Szomolnok, Gölnicbánya, Gálszécs, Tőketerebes, Nagymihály, Szobránc és Homonna települést érintve onnan a Laborc folyó mentén folytatódik a Kárpátok vonaláig – ez az osztóvonal azonban csak a Párizsból érkező újabb rendelkezésekig marad érvényben. A „tót impériumot” magyar részről egyelőre csupán autonóm területnek szánták, Hodža azonban már a Csehszlovák állam integráns részének tekintette.

December 23-án Vix alezredes arról értesítette a Károlyi-kormányt, hogy a nagyhatalmak a nyelvhatártól jóval délebbre új demarkációs vonalat állapítottak meg (lila vonal) a Duna–Ipoly–Losonc–Rimaszombat–Tornalja–Perkupa–Hidasnémeti–Lasztóc–Ungvár–Laborc vonalon, s az ettől északra fekvő területekről a magyar hadseregnek és hatóságoknak távozniuk kell.

Ez azonban még mindig messze állt Csehszlovákia tényleges területi igényeitől, amelyek oly nagyszabásúak voltak, hogy azokat nem is terjesztették a békekonferencia elé. A csehszlovák békedelegáció 1919. január–február fordulóján ismertette írásban és szóban a magyar–szlovák határszakaszra vonatkozó hivatalos követeléseit (fekete szaggatott vonal), amely egyes helyeken a Dunától délre húzódott, Váctól keletre pedig a Börzsöny, a Mátra, a Bükk és a Zemplén hegyvidékein kanyargott, Záhonynál elérve a Tiszát. Csehszlovákia ugyanekkor Kárpátalja egészére – lényegében a Tisza és az Északkeleti-Kárpátok közötti területre is bejelentette igényét.

A békekonferencia e területigények nagy részét elfogadta, az államhatárt azonban valamivel északabbra jelölte ki, s ezt az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés 27. cikkelynek 4. pontjában rögzítette. (Árva és Szepes vármegye északi részén összesen 25 település Lengyelországhoz került.) A határok végleges megállapítására és kitűzésére (rózsaszín vonal) 1921–1925 között került sor. A brit–francia–olasz–japán–csehszlovák–magyar összetétel határmegállapító bizottság, valamint a Nemzetek Szövetségének Tanácsa által hozott döntések értelmében a trianoni határvonal csak minimális mértékben módosult: a Nógrád megyei Somoskő és Somoskőújfalu lakott részei visszakerültek Magyarországhoz, a külterületeken fekvő magaslatok és bányák Csehszlovákiánál maradtak.

Zeidler Miklós–Nagy Béla