1918–1924. Az Osztrák–Magyar Monarchia felosztása

Az Osztrák–Magyar Monarchia felosztása

Az első világháború központi hatalmai 1918 őszén kértek fegyverszünetet: az Osztrák–Magyar Monarchia november 3-án, utolsóként Németország november 11-én. A háborút lezáró békekonferencia 1919. január 18-án nyílt meg a Párizs melletti Versailles-palotában. Az idealisták igazságos, a nemzeti(ségi) önrendelkezés elvén alapuló békét reméltek. E reményeket táplálta a Thomas Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke által még a háború idején (1918. január 8-án) közzétett 14 pontból álló békejavaslata. Ebben olyan idealista irányelvek fogalmazódtak meg, mint a titkos diplomácia megszüntetése, a szabad kereskedelem, a fegyverkezés visszaszorítása, a gyarmati igények rendezése a gyarmattartók és a gyarmatokon élők érdekeinek együttes figyelembevételével, az orosz-kérdés rendezése, a központi hatalmak által megszállt területek (Belgium, balkáni államok) kiürítése, Elzász-Lotaringia visszaadása Franciaországnak, az olasz határok kiigazítása a nemzetiségi elv szerint, az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom népeinek a legnagyobb szuverenitás biztosítása saját nemzeti életük kialakítására, a független Lengyelország újjáalakítása, a béke garantálására nemzetközi szervezet felállítása. A Wilson elnök által a Monarchia népeinek ígért önrendelkezés elvével állt összhangban Habsburg-Lotaringiai IV. Károlynak a fegyverszünet megkötése után, 1918. november 13-án tett eckartsaui nyilatkozata, melyben magyar királyként visszavonult az ország ügyeinek intézésétől, s előre elismerte Magyarország jövendő államformáját. Három nappal később Magyarországon kikiáltották a köztársaságot. Ezzel lényegében egyidejűleg különböző nemzeti(ségi) tanácsok szerveződtek, melyek a Monarchia, illetve Magyarország egyes nemzet(iség)ei képviselőinek tekintették magukat.

Az amerikai külpolitika idealizmusával szemben a realisták azt várhatták, hogy a békekonferencián a győztesek érvényesítik majd hatalmi elképzeléseiket. Végül utóbbiaknak lett igazuk. A békekonferencián a nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, valamint az európai ügyekbe bele nem szóló Japán) egymás között állapodtak meg a béke főbb rendelkezéseiről. A győztesek közül Franciaország szenvedte el a legnagyobb arányú háborús veszteséget, ezért meghatározó szerepe megkérdőjelezhetetlen volt. Célja saját nagyhatalmi státuszának megerősítése és Németország minél nagyobb mértékű meggyengítése és megalázása volt. Az európai határok megállapításakor Franciaország és szövetségesei megerősödését tartotta szem előtt. Nagy-Britannia ezzel szemben a kontinentális egyensúly kialakítására törekedett, s ezért szembeszegült Franciaország túlzó megerősödését eredményező törekvésekkel. A gyarmati területek újraosztása érdekében azonban engedte Franciaországnak, hogy Közép-Európában befolyást szerezzen. Olaszország Dél-Tirolt és az Adriai-tenger északi partvidékét szerette volna megkapni. Az Egyesült Államok a wilsoni elvek szerint igazságos békét szeretett volna, hogy megelőzzék a jövőbeli konfliktusokat. Az európai kérdésekben a nemzetiségi elv érvényesülését támogatták, de miután látták, hogy a békekonferencián az európai nagyhatalmak a rövidtávú érdekeiket nézik, visszavonultak és csak megfigyelőként vettek részt a békekonferencián.

Az említett nagyhatalmi törekvések, valamint a győztes kisállamok érdekeinek eredőjeként születtek meg a békék a vesztes államokkal, melyek véleményezhették ugyan a győztesek által kialakított elképzeléseket, de érdemi hatást azokra nem tudtak gyakorolni. A vesztes országokkal kötött békeszerződéseket különböző Párizs-környéki kastélyokban írták alá: Németország 1919. június 28-án a Versailles-palotában, Ausztria szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ben, Bulgária november 27-én Neuilly-ben, Magyarország 1920. június 4-én a Nagy-Trianon kastélyban, Törökország augusztus 10-én Sèvres-ben. Az Osztrák–Magyar Monarchia sorsáról a német, az osztrák és a magyar állammal kötött béke rendelkezett. Ennek lényegesebb pontjai:

• a vesztes államok elismerték felelősségüket a háborúért, ezért jóvátételt fizetnek a győzteseknek;
• a vesztes államok elveszítették gyarmataikat;
• az Osztrák–Magyar Monarchia területén nemzetállamokat hoztak létre: Ausztriát, Csehországot, Magyarországot, Lengyelországot, továbbá az egykori Monarchia területeiből kapott Olaszország, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, valamint Románia;
• Ausztriának megtiltották Németországgal és Magyarországgal való egyesülését (Anschluss-tilalom), ugyancsak megtiltották a királyság visszaállítását Ausztriában, sőt azt is, hogy az állam nevében a „német” szó szerepeljen (1918-ban hivatalosan Deutschösterreich, vagyis magyarul Németausztria néven jött létre az új állam);
• maximálták a vesztes államok haderejét.

A Monarchia végleges határait helyi háborús konfliktusok (például Magyarország megszállása 1919-ben) és népszavazások (Sopron és környéke) nyomán véglegesült. A regionális nagyhatalmi pozícióból kisállammá összezuhant Ausztria látványosan szakított a múltjával, a magyar politikai vezetés és a társadalom viszont a békeszerződés revízióját és az elvett területek visszaadását követelte. Ezzel szemben a nyertes pozícióba került utódállamok (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) együttműködtek a béke rendelkezéseinek fenntartása érdekében. Ezt az 1921 és 1938 közt működő utódállami szövetséget nevezzük kisantantnak.

Paksa Rudolf–Nagy Béla