1919. 08–09. Katonai helyzet Magyarországon

1919 augusztusára Magyarország területének jelentős része katonai megszállás alá került, leszámítva az Észak-Dunántúlon a Győr–Veszprém vonaltól nyugatra fekvő területeket, valamint a Dél-Dunántúlon a Barcs–Szigetvár–Baja vonaltól északra fekvő régiót. A szerbek még 1918 november 13-át, vagyis a belgrádi katonai konvenció aláírását követően benyomultak a Szeged–Baja–Pécs–Varasd vonaltól délre fekvő területekig, vagyis a mezőgazdasági szempontból kulcsfontosságú Bácska és Drávaköz is a fennhatóságuk alá került. Alig fél évvel később, 1919. május 1-jére a román hadsereg két hétig tartó harcokban a teljes Tiszántúlt elfoglalta, s az ország keleti fele ettől kezdve román katonai közigazgatás alatt állt.

Ez alól csupán Makó és Nagylak jelentett kivételt, mivel ezeket a helyeket a Szegeden berendezkedett francia antant csapatok szállták meg. A románok rendre kíméletlen brutalitással léptek fel a magyar lakossággal szemben, internálótáborokat állítottak fel, emellett százakat deportáltak Romániába, a helyi vezetők egy részét pedig kivégezték. Az áprilisi román támadások idején a magyar haderő mintegy 60 000 főre rúgott, amelyet a román csapatok létszáma többszörösen felülmúlt.

Mindeközben április 26-án a csehszlovák alakulatok is átlépték a demarkációs vonalat, s néhány nap alatt megszállták Munkácsot, Sátoraljaújhelyt, a miskolci iparvidék jelentős részét Ózddal és Miskolccal, valamint Tokajt és a tokaji szőlőtermelő vidék jelentős részét – amint az a térképen is látható. Az ellenséges csehszlovák és román hadseregek Csap és Munkács között találkoztak.

A román hadsereg a békekonferencia ígérete ellenére július folyamán sem vonult ki a Tiszántúlról, sőt július 30-án Szolnok térségében átkelt a Tiszán. Mindez azt jelentette, hogy megnyílt előttük az út Budapest felé, amelyet augusztus 4-én el is értek. (Mindeközben a román előrenyomulás miatt a Tanácsköztársaság augusztus 1-jén megbukott, s az országban anarchikus állapot alakult ki.) Amint a térképen megfigyelhető, a román csapatok augusztus 18-áig a Győr–Veszprém vonalig nyomultak előre, vagyis jelentős területeket szálltak meg az Észak-Dunántúlon is. A román hadsereg a fennhatósága alatt álló területeken ellenőrzése alá vonta a helyi közigazgatást, a postaforgalmat és a sajtót, miközben vagonok százaiban szállították az állatokat és a mezőgazdasági terményeket Romániába.

Az anarchikus országban a hatalmat puccsal magához ragadó Friedrich István lett a miniszterelnök, de tényleges hatalmi tényezőt Horthy Miklós és az általa vezetett Nemzeti Hadsereg jelentett, amely Szegedről a megszállás alatt nem lévő közép-dunántúli területre vonult át, ahol Siófok lett a központjuk. A Nemzeti Hadsereg különítményei – a megszálló román hadsereghez hasonlóan, de eltérő indokkal – ugyancsak atrocitásokat követtek el a helyi lakosság ellen. A román csapatok végül 1919 november közepén kezdték meg az Észak-Dunántúl, a főváros és a Duna–Tisza-közének kiürítését – a Tiszántúlról csupán 1920 áprilisában vonultak ki.

Czeferner Dóra–Nagy Béla