1919. A szomszéd országok területi követelései

Magyarország területén az első világháború után hat idegen állam osztozott. A legnagyobb területeket a győztesként elismert három szomszéd államként – Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – kebelezte be. Kisebb területekhez jutott Ausztria, Lengyelország és Olaszország.

A csehszlovák, a román és a jugoszláv békedelegáció 1919. január–február fordulóján terjesztette javaslatait a békekonferencia elé. (Ezeket később kisebb-nagyobb mértékben még módosították. A délszláv állam például még 1919 decemberében is újabb követeléseket jelentett be, amelyeket el is fogadtak.) Mindhárom ország a magyar nemzetiségi elnyomásra és a történelmi igazságtételre alapozta igényeit, ezek azonban az etnikai érveken túl a történelmi jogra, valamint a gazdasági és katonai érdekekre is hivatkoztak. (Ez tette volna lehetővé pl. a pécsi szénmedence, valamint a nógrád­i és gömöri iparvidékek egészének elcsatolását.)

A csehszlovák és a jugoszláv kormány közös terve volt egy Ausztria és Magyarország határrégiójában kialakítandó területi „folyosó”, amely összekötötte volna a két szláv államot, kijáratot biztosítva Csehszlovákiának az Adriához, s így kapcsolódási lehetőséget a tengeri kereskedelemhez. (Ezen extrém tervek végeredményben oda vezettek, hogy a Csehszlovákia által követelt összes területen élő magyarok és cseh/szlovákok aránya megegyezett, míg a jugoszláv igények teljesülése esetén az elcsatolt területen a magyarok aránya 60%-kal meghaladta volna a délszlávokét).

Románia elsősorban az 1916 augusztusában a hármas antanttal megkötött bukaresti szerződésre alapozta igényét, amelynek értelmében a háború győzelmes végigharcolása esetén jogot formálhatott Magyarország erdélyi, partiumi bánsági és egyes tiszántúli területeire. Mivel azonban Románia 1918-ban különbékét kötött a központi hatalmakkal, követeléseit a magyarországi bolsevizmus elleni küzdelemben szerzett érdemeivel is igyekezett alátámasztani.

A békekonferencia rövid úton elvetette a „nyugat-magyarországi korridor” ötletét, a többi területi követelés java részét azonban jóváhagyta. Ahol a követelések átfedték egymást – pl. a Bánság területén – ott megosztotta a területet az igénylők között. Csehszlovákia így végül 62 ezer, Románia 103 ezer, az SZHSZ állam pedig – Horvátországot nem számítva – 21 ezer km2-rel gyarapodott Magyarország rovására.

Ausztria csak 1919 májusában kapott meghívást a békekonferenciára, Magyarországgal szembeni területi követeléseit pedig június 16-án nyújtotta be. Azt a területet kívánta megszerezni, ahol az 1910. évi magyar népszámlálás német többséget mutatott ki – ezt azonban népszavazás útján kívánta elérni. A bécsi kormány hasonló igénnyel lépett fel a túlnyomóan németlakta területekre vonatkozó olasz, délszláv és csehszlovák követelésekkel szemben is.

Lengyelország Trencsén, Árva, Szepes és Sáros vármegye északi járásait kívánta megszerezni, részben történelmi, részben – nem mindig meggyőző – etnikai érvekre hivatkozva. A magyarokkal jó viszonyra törekvő lengyelek hangsúlyozták, hogy igényeik voltaképpen nem is Magyarországgal szemben, hanem a hasonló tartalmú csehszlovák követelések ellenében fogalmazták meg. Hosszas egyeztetések után Lengyelország végül 550 km2-t (25 falut) kapott meg Magyarország egykori területéből.

Olaszország egyedül a Magyar Királyság területétől különálló (corpus separatum), 50 ezer lakosú Fiuméra tartott igényt. A békekonferencia ezt előbb a délszláv államnak ígérte, Olaszország azonban – fegyveres erő alkalmazásával, majd tárgyalásos úton – végül (1924-ben) hivatalosan is birtokba vehette a már 1919 őszén megszállt kikötővárost.

Magyarország végleges határait az 1921–1925 között működő határmegállapító bizottságok tűzték ki, s e folyamat során kisebb korrekciókra is sor került. Ezekről a legmagasabb szinten a Nemzetek Szövetsége Tanácsa hozott döntést, de volt példa az érintett országok kétoldalú megállapodására is.

Hornyák Árpád–Nagy Béla