1944. Észak-Erdély elvesztése

A második világháború utolsó évében, 1944. augusztus 23-án Románia kiugrott a tengelyhatalmak szövetségéből és az ekkor már román területen előrenyomuló szovjet csapatokkal a korábbi német szövetségesek ellen fordult. Innentől fogva idő kérdése volt, hogy az 1940-ben visszacsatolt Észak-Erdély mikor lesz hadszíntér. Miközben a magyar hadvezetés megkezdte a felkészülést a Románia elleni támadásra, amelyek távlati célként a Déli-Kárpátok hágóinak elérését és azok szovjet és román csapatok előtti lezárását jelölték meg, a politikai vezetés majdnem két hétig hezitált. Politikai következménye annyi lett az átállásnak, hogy Horthy kormányzó menesztette a feltétlenül németbarát Sztójay Döme miniszterelnököt és helyére a hozzá hű katonatisztet, Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki.

Az első szovjet előőrsök az Úz völgyében és az Ojtozi szorosban léptek magyar területre a román átállást követő napokban, ahol kemény harcokban őrölték fel az Árpád-vonal erődítéseit védő Székely Határvédelmi Erőket.  A német és a magyar hadvezetés szeptember 7-től több lépcsőben parancsot adott a nyugati oldalról nehezen védhető Székelyföld kiürítésére. Ezer párhuzamosan, szeptember 5-től zajlott Kolozsvártól délre a magyar 2. hadsereg Dél-Erdély ellen intézett támadása, amely ugyan messze volt attól, hogy elérje az annyira vágyott hágókat, de Tordát és Marosludast a magyar csapatok elfoglalták. Ezen települések magyar lakossága kitörő örömmel fogadta a bevonuló honvédcsapatokat. A szovjet alakulatok azonban ekkor már akadálytalanul özönlöttek be a Déli-Kárpátok hágóin és a román hadsereg is aktív támadó hadműveletekbe kezdett az első napok szórványos határcsatái után. A honvédség déli irányú előrenyomulása közben Nagyenyedet már nem érte el, majd néhány nappal később, Torda környékén védelembe kellett átmennie. A város övező magaslatokon, az Aranyos mentén súlyos harcok alakultak ki, amelyekben a fő terhet a II. hadtest alakulatai, így a 25. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály viselte. Az ütközet célja Kolozsvár előterének védelme és a Székelyföldről visszavonuló magyar és német alakulatok fedezése volt. Október 4-én a magyar csapatoknak fel kellett adniuk Tordát és bár a város környékén még néhány napig szívós elhárító harcokat folytattak, egy héttel később a szovjetek bevonultak Kolozsvárra. A három-ötszörös túlerővel szemben folytatott csata volt egyúttal a magyar honvédség utolsó nagyobb, saját parancsnokság alatt vezetett akciója. Érdekesség, hogy a legtöbb tiszti arany vitézségi érmet a háborúban az itteni haditettekért osztották ki. Az ütközetben, magyar oldalon mintegy 10 ezer fő esett el, sebesült meg, került fogságba vagy tűnt el.  

A bekerítés veszélye később is fenyegette az összes, Észak-Erdélyben harcoló magyar és német erőt, amikor a Maros völgyéből kijutott szovjet páncélos ékek elérték szeptember 21-én az alig egy hétig újra magyar uralom alá került Aradot. Ezután észak felé fordultak és Nagyvárad-Debrecen irányában megkísérelték elérni a Tiszát, hogy elvágják az erdélyi erők, így a magyar 2. és a német 6. hadsereg visszavonulását. E törekvésükben ugyan nem jártak sikerrel (részben ezt hiúsította meg a Debrecen melletti hatalmas páncélos csata), de a román és a szovjet erők 1944. október végén visszafoglalták az összes észak-erdélyi területet: Nagykároly volt az utolsó a nagyobb települések közül, amely román kézre jutott 1944. október 25-én. A magyar 2. hadsereg és a német 8. hadsereg zöme, együtt a Kárpátalján védekező 1. magyar hadsereg csapataival azonban ki tudott menekülni a bekerítésből.        

Ablonczy Balázs–Nagy Béla