Ezúton kívánunk Áldott Karácsonyt mindazoknak, akik munkánkat figyelemmel kísérték! Az ünnep alkalmával egy 1842. december 24-én kelt naplórészletet osztunk meg honlapunk olvasóival. A részlet szerzője Szekrényessy Józsefné Slachta Etelka (1821–1876), akiről (és „erotikus” naplójáról) itt tudható meg több. Hogy a Magyarországon még épp csak elterjedő szokásra, a karácsonyfa állítására nézve mennyire egyedi vagy általános a leírás, nem tudni.

Feltűnő lehet azonban, hogy a karácsonyfák (hiszen kettőről is szó esik) személyes ajándékok, s egyúttal meglepetések: az egyik a naplóíró unokatestvéréé, a menyasszonyi sorban levő báró Baumgarten Máriáé (akinek dédunokája aztán Mályusz Elemér történész felesége lett), a másik pedig a férjé, Szekrényessy Józsefé. Kívánunk mindenkinek Áldott Karácsonyt, 174 évvel Slachta Etelka és Szekrényessy József pesti karácsonya után. A napló eredetijét a Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megyei Soproni Levéltára őrzi.

A szöveg és a képek megjelenési helye: „… kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrilány naplója, 1838–1843. A naplót közreadja, a bevezetőt és a lábjegyzeteket írta és a mutatókat készítette: Katona Csaba. I–IV. kötet.  I. Győr, 2004–2007. Az idézett rész: IV. kötet. 98–101. 

Részlet Szekrényessy Józsefné Slachta Etelka naplójából (1842. december 24).

Dolga távoztával nekiestem a két karácsonyfának és azokat bonbon és gyertyácskákkal ékesítém, Józsiméra két narancsot is kötvén. Közben gróf Niczkyné is jött, de lehetlen vala őt elfogadnom, mert különben nem készültem volna el. A vásznat is hozattam és egy szép darabot 21 pengőforintért kiszemeltem. Marinak szánt holmikat mind rendbeszedvén és kartonba rakván, alighogy készen valék, jött Józsim. Hogy semmi sejtése legyen afelől, hogy ő is Krisztusfát kap, persze azt mondám, hogy Mari számára többeket a kis falnyílásból kikeresvén annyira kimelegedtem, hogy éppen átöltözni valék kénytelen, midőn Niczkyné is itt volt. […] Midőn beléptünk, az asztal közepén felállított fa narancs és cukrokkal ékítve, már teljes fénnyel ragyoga, kis gyertyácskáitól körözve: a két Zuber, kis Bémer papnevelőjével és örömömre Kammerer Pipszi valának itt. Később Kelle is jött. Csakhamar az asztal körül uzsonnához ültünk. Még torta is vala, de semmit sem ettem. Nemsokára az inas megsúgá nékem, hogy cselédeink itt vannak kisuhantam s velük át a leányok szobájába. Itt az asztalra minden kirakék. 1 Vég vászon lepedőkre. 2. Valis hat corsette-ra. 3. Hímzett kék thibet főkötőcske. 4 . Három hímzett batisztzsebkendő. 5. Ama szép főkötő cerice francia szalag s virágokkal, egy félékű vörös s zöld bársony szalagocskákkal, egy neglizsé rózsaszínnel, s ezenkívül két, ugyan régibb divatú anyámtól, de igen szép blonde csipkékkel. 6. Kis packfond tintatartó mint katonatáska. Ezek elrakva lévén, meggyújtám a fát, melyre manőver alatt Lovászné jött, ki hívé, hogy tán rosszul lettem. Most az asztalt a nő hálószobájába vivék, épp az üvegajtó elejében: én pedig ismét retour az előszobából léptem a terembe, s helyemre ülék vissza. Mari s Pighetti épp átellenben ültek az ajtónak, de nem tudom: nem akartak, vagy valóban nem láttak-e? Józsik, ki mindenről semmit tudott, történetesen hátrapillantva, egész ártatlanságában figyelmeztetett a fára. Ekkor Lovászné mondá, hogy az a menyasszonyt illeti. A leányok befutottak, Pighetti meg se moccant. Józsim is befutott, s mint később hallám, Mari kérdezgetésire mindig, mint ki semmiről sem tudott, felelt, Mari hívé: tréfából, én világosítám utóbb fel. Józsim maga vala meglepve. A kis pap s a fiatalabb Zuber is bémentek. Buttlerné jött s vállamat simogatva mondá: „Der Christbaum gereicht Ihnen wirklich zur Ehre. De Haubele sind Wirklich sehr herzig.” […] Vacsora után a leány bevivé a fát az ajtó elébe, s ezt aztán becsukván, távozott. Hallván ezt, Józsimat kérém, feküdne le, úgyis kissé bágyadt és álmos, s emellett késő is lévén még. Egyedül hagyám menni, s midőn az ajtót kinyitá, majd visszapattant. Befuték. „Ugyan, mi ez?” „Mivel mondád, hogy hogy még soha kaptál Krisztusfát, s mivel jó gyerek vagy: íme jutalmul egy.” Kíváncsian nézdelé a fát: „S mi ez?”. „Aranyozott diók. S tán a cukorterkecseket sem ösmered?” – kérdém nevetve. Most az asztalon levő tárgyakat nézé: „S mi ez?” „Finom hat vászonzsebkendők, hogyha náthája van, ne rontsa szép kis orrát! Itt egy pár hímzett papucs, melyek helyett a cím végett jobban szerettem volna cipőket készíteni, de hisz te csak azt viseled! Itt meg hat pár harisnya reggel hozzá, hogy meg ne hűtse magát!” „Majd bizony! Én még harisnyát húzgálok!”. „Ó, maga lusta! itt meg csizmakapca, eddig hát pár, többet nem késztheték el, de a többi öt párt is nemsokára kapod.” Nevetett s félig álmosan tréfált ki, midőn az inasnak csengetett, félvén, hogy a gyertyák meggyújtják a fát. Midőn az belép: „Was ist denn das?” – kérdé. „Ein Christbaum!” „Ja, aber wer hat ihn denn herein gebracht?” „Das Christkindl.” – felfelé mosolyogva a legény. „Geh!” – mondá vontatva s gúnyosan Józsim. Az inas kioltá az ebédlőben, Józsim a papucsokat mindjárt az ágy végéhez raká, az inas pedig a többit eltevé.”