Néhány gondolat a történettudományról

Az MTA Történettudományi Intézete méreténél, eddigi tudományos és tudományszervezői teljesítményénél fogva a magyarországi és a magyar nyelvű történettudomány egyik vezető, központi intézménye. Hitem szerint az, aki egy ilyen rendkívüli fontosságú intézmény vezetésére pályázik, akkor jár el becsületesen, akkor segíti legjobban a döntéshozókat, ha mindjárt az elején kertelés nélkül elmondja, mit gondol a történettudományról és az ennek legmagasabb szintű művelésére hivatott Intézet közfeladatairól és közhasznáról. Ezt annál inkább szükségesnek látom, mert az előző évszázadban a történettudományt is elkapta az a betegség, amely az egész nyugati kultúrát emészti: a relativizmus.

A 19. századi vagy a 20. század eleji történészek még nem kételkedtek abban, hogy amit művelnek, az valóban tudomány és az egész nemzeti közösség épülését szolgálja. A közismert megfogalmazás szerint a történettudomány a „nemzeti önismeret” tudománya volt, amely a maga eszközeivel képes a múlt, a közösség hagyományának hiteles feltárására, megőrzésére és továbbadására, amivel a jövő alakításához is hozzájárul. Másképpen kifejezve: a történettudomány a múlt rekonstruálásával és az ismeretek széles körű terjesztésével képes a történelem emlékezéssé alakítására, s mint ilyen egyik legfőbb letéteményese az őt eltartó közösség vagy csoport kollektív emlékezetének.

Az első világháborút követően a diadalútjára induló relativizmus hamarosan a történettudományban is éreztette hatását. A nyugati országok történészei lassan hátat fordítottak közösségeiknek, és a nemzet helyett a társadalmat, a gazdaságot stb. állították vizsgálataik középpontjába. Ezzel a fordulattal a történelem részben elveszítette koherens jelentését, már nem számított az értékek legfőbb átadójának, és identitásképző ereje is egyre csökkent. A történészek egyre professzionálisabbak lettek, mind több, a csoportjuk számára felfoghatatlan és követhetetlen ismeretanyagot termeltek, a közösség szükségletei egyre kevésbé érdekelték őket, ehelyett mindinkább a nemzetközivé váló szakma elvárásainak kívántak megfelelni, így aztán lassanként elvesztették hagyományteremtő és -továbbadó képességüket. Ezt a változást csak tovább mélyítette az 1970–1980-as évek modernista és posztmodern fordulata, amelynek során sok szakember tette magáévá azt a felfogást, hogy amit a történészek művelnek, az nem tudomány, hanem talán leginkább irodalom. A „korszerű” történetírásban eluralkodott az önreflexió, magyarán az, hogy a szakma túl sokat foglalkozik módszertannal és önmagával. Ahogy egy francia történész megfogalmazta: a nemzeti miliőből elérkeztünk a historiográfia korszakába.

Időközben más nyugtalanító fejlemények is hozzájárultak a történettudomány pozícióinak romlásához (az itt következő megjegyzések jobbára már a hazai helyzetre vonatkoznak). Az egyik a történettudomány olvasótáborának ijesztő csökkenése mind a régebben „művelt középosztály”-nak nevezett rétegben, mind a számában irtózatosan megugrott, de igencsak visszafogott érdeklődésű egyetemisták körében, hogy a történelemtanárokról már ne is beszéljünk (riasztó jel, hogy a Magyar Történelmi Társulatban szinte csak az idősebb korosztály képviselteti magát). S történik mindez akkor, amikor – különösen 1990 óta – a magyar társadalom elemi erejű kíváncsisággal fordul a múlt, az emlékezés és az identitás kérdései felé. A nagy politikai változásokkal az egész posztkommunista világban – de másutt is – a nemzet ismét megkerülhetetlen vonatkoztatási ponttá vált. Időnként a politika is erőteljesen beleszól – főleg a közeli – múlt értelmezéseibe, mert ahogy Kundera mondja: „az emberek azért akarnak a jövő urai lenni, hogy megváltoztassák a múltat. Harcolnak azért, hogy bejussanak a laboratóriumokba, amelyekben a fényképeket retusálják és átírják az életrajzokat és a történelmet.” Ilyen körülmények között a történészszakma által elhanyagolt vagy rosszul művelt területekre benyomult egy tudományos „alvilág”, és hihetetlen találékonysággal kohol és kínál olyan világmagyarázó és identitásképző mítoszokat, amelyekkel tömegek tudnak azonosulni. Ezek az (U. Eco kifejezésével) „ördöngösök” a szakmabeliekkel szemben egyszerű, könnyen befogadható igazságokat kínálnak, amivel – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – képesek önbizalmat, tartást adni a kapaszkodókat kereső embereknek. Nem hallgatható el a történészek egy részének felelőssége sem, akik a rosszul értelmezett „népszerűsítést”, a dilettáns üzleti tömegáru-termelést kiszolgálva engedtek a színvonalból, s ezzel sokat ártottak a történettudomány tekintélyének. S akkor még nem szóltam a szépirodalom által támasztott versenyről: a kilencvenes évektől a történelmi regény reneszánszát éli Magyarországon, és sokszor jóval nagyobb példányszámban és hatásosabban szól azokról a kérdésekről, amelyekkel a történészek foglalkoznak. Ráadásul a történészek „vetélytársai” számos esetben sokkal ügyesebben és hatékonyabban használják ki az új technikai lehetőségeket (internet, webkettő felületek stb.) nézeteik terjesztésére.

A vázlatos körkép után itt az ideje, hogy a történettudományra vonatkozó személyes felfogásomat (ha úgy tetszik: „hitvallásomat”) is ismertessem. Ez röviden a következő: sem episztemológiai, sem gyakorlati okokból nem fogadhatom el, hogy a szakszerű történetírás nem tudomány, hanem valami irodalomféle. Sokakkal egyetértve vallom, hogy a történész jobban teszi, ha keveset elmélkedik a történelemről, és inkább igyekszik mesterségként felfogni és művelni. Mivel – legalábbis a legújabb korok előtti – múlt kutatói jobbára – G. Duby szavait kölcsönvéve – romokból, törmelékekből dolgoznak, és egyfajta restaurátori munkát végeznek, a siker érdekében érteniük kell a régi emberek szavát, nyelvét és munkamódszereit. Ennek legfontosabb eszköze a filológia, amely a történész számára megkerülhetetlen. A filológia ikertestvére pedig az etika: jóllehet a történész élhet feltevésekkel, nem állíthat többet, mint amit forrásai és azok kulturális környezete megenged. Vagyis a történésznek mindenekelőtt nem objektívnek, hanem szakszerűnek kell lennie. Ha röviden kellene jellemeznem a számomra ideális történészi munkát, akkor legjobb, ha R. Várkonyi Ágnes akadémikus csodálatos meghatározását veszem át: ennek „nagyon világosan elkülönülő három szakasza van. Az első a mesterség. Ez a források formális kritikája, megértése. … A második fázis a tudomány, a források ellenőrzése, tartalmi kritikája [és kontextusba helyezése]. … A harmadik fázis a művészet, a megformálás, a megírás.” Az volna jó, ha a történettudomány vezető műhelyeiben, így az Intézetben is minél többen jutnának el a harmadik fokra is, és megfelelő „menedzseléssel” növelni tudnák a szakszerű történettudomány hatékonyságát és befolyását.

Meggyőződésem ugyanis, hogy az így értelmezett történettudománynak mértékadó szerepet kell játszania a nemzeti közösség kollektív emlékezetének, identitásának megőrzésében és formálásában. Nem értek egyet azzal, hogy a nemzet tisztán újkori jelenség, konstrukció vagy „elképzelt közösség” volna (hiszen a modern nemzetállamokat megelőzően létezett „rendi nemzet” is meghatározó, sőt identitásformáló politikai közösség volt), de az kétségtelen: egy nemzet fennmaradása értelmiségi konszenzus nélkül nem képzelhető el. Ha pedig egy ország és nemzeti közösség komoly áldozatokkal az Intézethez hasonló intézményeket tart fenn, akkor azoknak kötelességük a közösség (nem a napi politika!) javára munkálkodniuk. Azonkívül P. Johnsonnal egyetértve makacsul „hiszek abban, hogy a történelem valóban a tanítómesterünk”, hiszen „mindenkinek el kell tudnia igazodni a világ dolgaiban, tudnia kell, mit választ, mire szavaz”. Tudom ugyanakkor, a történettudomány nemzeti hivatásának hangoztatása sokak fülének atavisztikusan hangzik. Főleg annak fényében, hogy a történettudományban is élenjáró atlanti világban a politikai és kulturális elitek – mint S. Huntington mondja – nagymértékben „elnemzetietlenedtek”. A közéleti beszédmódot meghatározó politikai korrektség megfelelői megvannak a történettudományban is (pl. a transznacionális szemlélet állandó számon kérése). A baj csak az, hogy épp azokban a – jobbára szomszédos, jóval nagyobb történettudományi „üzemszervezettel” bíró – országokban, amelyekhez minket tárgyunk és szakmai érdekeink leginkább kötnek, s amelyekkel már a magyar történelem „birtoklásáért” (értelmezéséért) is egyre keményebb versenyben állunk, ez messzemenően nincs így, még ha ezt a magatartást a nemzetközi porondon ügyesen rejtegetik is. Aztán épp napjainkban derül ki, hogy a közösségi (nemzeti) érzés és értékek pusztulása a legerősebbnek hitt nyugati társadalmakat is képes megrázni. Az egyik angol történész a legújabb angliai zavargásokat egyenesen arra a háborúra vezeti vissza, amelyet a hangadó elit folytat az angol nemzeti identitás és jelképek, sőt az Anglia fogalom ellen, s amely lassan teljesen szétroncsolja a társadalom kötőszöveteit. Magam is azt hiszem, hogy egy minőségi és hatékony történetírás a társadalmi kohézió fontos eszköze lehet.

Mindezek alapján úgy látom, hogy a magyar történettudománynak és kivált az Intézetnek három egymást kiegészítő feladatot kell ellátnia egyidejűleg. Mivel hagyományaink, személyi és infrastrukturális feltételeink kevéssé alkalmasak arra, hogy elsősorban egyetemes történeti témákkal törjünk be a nemzetközi piacra, legalább azt el kellene érni, hogy a magyar nemzet, a történeti magyar állam, illetve a magyar szállásterületek (mondhatni tágabban Közép-Európa) történetét végre európai történetként tudjuk művelni és eladni a nagyvilágnak. (Úgy, mint például a románok, akik történetük különböző szakaszait a bizánci nemzetközösség, az oszmán világ, a Fekete-tenger és a Balkán történetének részeként viszik be a nemzetközi diskurzusokba.) Ehhez – mint erre később még visszatérek – nagyságrendekkel kellene növelni a magyar történésztársadalom nemzetközi beágyazottságát. Ennek része, de mégis önálló feladat, hogy határozottan védeni kell a magyar történelmet azoktól a kisajátító törekvésektől, amelyek egyre erőteljesebben és hatékonyabban nyilvánulnak meg azokban az országokban, amelyek népeivel a magyarság ezer éven át állam- és sorsközösségben élt. Végül, a magyar történetírásnak meg kell változtatnia hozzáállását a „nyilvános történelem”-hez (public history); fel kell vennie a kesztyűt, hogy visszaszerezze egykori olvasótáborának legalább egy részét és hogy elszívja a levegőt a mítoszgyártók és a „felejtés ügynökei” elől. (Ha ez nem önellentmondás, úgy is fogalmazhatok: van elég valódi mítosz a magyar történelemben ahhoz, hogy inkább a szakszerű történelmet művelők gyártsák le őket újra.) Összegezve: az Intézet legfőbb hivatását abban látom, hogy nemzetközi porondon és itthon irányadó és megkerülhetetlen legyen mindenki számára, aki a magyar nemzet, a mindenkori Magyarország és Közép-Európa történetével foglalkozik.

 

Az MTA Történettudományi Intézetéről

 

A kiindulási helyzet

 

Az imént megfogalmazott célok megvalósításához megvannak a szilárd alapok, hiszen az Intézet az elmúlt időszakban nagyrészt hasonló elvek szerint működött. Az itt dolgozó kutatókkal szemben mindig alapvető elvárás volt a részvétel a szakma nemzetközi vérkeringésében, a nemzetközi szakmai-módszertani eljárások ismerete és hazai meghonosítása, továbbá a kutatott témák egyetemes vagy regionális összefüggésekben való tárgyalása.

Az Intézet az 1990 utáni, alaposan megváltozott helyzetben – amikor már húszhoz közeli történetkutató intézet „verseng” egymással – sem adta fel az igényét arra, hogy a magyar nyelvű történeti kutatások koordinátora, ha úgy tetszik: tudományos és szervezési értelemben egyaránt vezető intézménye legyen. Tudományos profiljában ennek megfelelően kiemelt helyet kapott a magyar történelem egészére vonatkozó alapkutatások végzése, a nagy szakmai hozzáértést követelő, alapvető kézikönyvek (monográfiák, forráskiadványok, adattárak, kronológiák, lexikonok, archontológiák) készítése, a kutatási eredmények szakszerű közlése és a magyar történeti közgondolkodás alakítása. Emellett mindig fontosnak tartotta, hogy áttekintéssel rendelkezzék a magyar történetkutatás egészéről, hogy elősegítse a különböző műhelyek közötti eszmecserét, hogy infrastruktúrájával és teljes szellemi kapacitásával támogassa a szakma országos szervezetei: az MTA Történettudományi Bizottsága, a Magyar Történelmi Társulat és az akadémiai történész vegyes bizottságok munkáját, és hogy összefogja és szervezze a történész világkongresszusok magyar részvételét. Az Intézet munkatársai szakmai bírálókként, szerkesztőbizottsági, zsűri- és kuratóriumi tagokként, akadémiai köztestületi képviselőkként és a felsőoktatásban való aktív közreműködésükkel a lehető legtöbbet teszik a hazai történettudomány intézményrendszerének fenntartásáért és a minőségi követelmények érvényesítéséért.

A fenti célok megvalósítását szolgáló, jelenleg rendelkezésre álló eszközök – bizonyos átalakításokkal és kiegészítésekkel – továbbra is alkalmasak a nekik szánt szerep betöltésére. Így például az Intézet az egyik legátfogóbb hazai publikációs rendszerrel rendelkezik, amely ma már digitális kiadványokat is magában foglal. Az Intézet kiadja Történelmi Szemle című saját folyóiratát, a Világtörténet című lapot, a História Alapítvánnyal közösen a több alsorozatból (monográfiák, kronológiák, adattárak, okmánytárak) álló História könyvtárat, a Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok című sorozatot, és meghatározó részt vállal a Történelmi Társulat folyóirata, a Századok folyamatos kiadásában. A történelmi közgondolkodás formálása érdekében komoly szellemi és anyagi erőkkel járul hozzá a História című folyóirat működtetéséhez. Honlapján megindította a Történelmi Tár című, szintén több alrészből álló digitális adattárat, amely magyar történelmi kronológiát, atlaszt, képtárat, archontológiát és elektronikus könyvtárat tartalmaz. A legújabb hazai és külföldi kutatási eredmények bemutatására és megvitatására szolgál az Intézet országos ismertségű szakmai rendezvénysorozata, az Előadások a Történettudományi Intézetben, amely vezető kutatók mellett az ígéretes fiatal tehetségeknek is fórumot biztosít.

Az utóbbi években az igazgató kezdeményezésére az Intézet tudományos tevékenységében nagy hangsúlyt kaptak a Kárpát-medence egészére, sőt a Balkánra kiterjedő vizsgálatok és együttműködési programok, amelyek szoros összefüggésben állnak az Európai Unió keleti-délkeleti irányú kibővítésével és azzal az igénnyel, hogy erősödjék a magyar történelmet a szomszédos népek és régiók történelmével együtt bemutató kutatás. Ezt kívánják elősegíteni a „Történelmi megbékélés a Kárpát-medencében”, a „Délkelet-Európa összehasonlító története” és a „Vízgazdálkodás és a Duna-völgy történelme a Kárpát-medencében” című kutatási irányok, amelyek jól szolgálják a hazai tudományosság „nemzetköziesítését” is. Az Intézet közéleti szerepének fontosságát jelzi, hogy magyar részről az Intézet fogja össze a szerb és a magyar államfő közös kérésére a második világháború végén elkövetett jugoszláviai atrocitások kivizsgálására létrehozott szerb–magyar akadémiai vegyes bizottság munkáját, vagy hogy a készülő szlovák–magyar tanári kézikönyv munkálataiban is számos intézeti munkatárs vesz részt. A tematikai korszerűsítés további jele, hogy az utóbbi időben az Intézetben fellendültek a természet-, technika- és életmódtörténeti kutatások is.

Mindezek alapján kijelenthető, hogy a következő időszak vezetésének egyik legfontosabb kötelessége az elmúlt évtizedekben felhalmozott szellemi hagyaték megőrzése és a folyamatosság biztosítása. A kiindulási helyzet olyan, amelyre bátran lehet építeni.

 

Teendők 1: A kutatási rendszer és profil átgondolása

 

Gyakorló kutatóként mindig nagyra értékeltem a „kutatói szabadság”-ot. Vagyis azt az önál­lóságot, amellyel mind az Intézetben, mind korábbi munkahelyemen rendelkeztem, amikor kitalálhattam és megvalósíthattam kutatási ötleteimet. Sokakkal együtt meggyőződésem, hogy ez a szabadság rendkívül nagy érték, és az igazán jelentős, szuverén személyiségek az esetek jelentős részében sokkal jobban meg tudják határozni, mit kell és érdemes vizsgálat tárgyává tenni, mint a témájához és korszakához részleteiben kevéssé értő vezetők. Ezért vezetői koncepcióm egyik alapelve, hogy a jó értelemben vett kutatói szabadságot továbbra is biztosítani kívánom.

Ugyanakkor nemcsak nekem, de sok intézeti és azon kívüli kollégának is határozott véleménye, hogy az Intézet szellemi kapacitását sokkal összefogottabban lehetne és kellene hasznosítani. Világosan kifejezve: nézetem szerint az egyéni és a csoportos munka arányát az utóbbi javára kell módosítani. A projekt (régebben „tervmunka”) formájában végzett kutatásokat több szinten kell kibontakoztatni. Az első: az egyes osztályok tagjainak együttműködése a korszakhatáraik közé eső témákban. A második: osztályok közötti együttműködés. A harmadik: az Intézet és egyéb hazai és külföldi magyar intézmények és személyek közös vállalkozása. Végül a negyedik: az e programokból és egyéb ötletekből kinöveszthető nemzetközi, végső soron európai finanszírozásban megvalósítandó projektek. A projektek tartalmi meghatározásakor törekedni kell arra, hogy azok minél inkább illeszkedjenek a történettudomány nagy nemzetközi témáihoz. Csak egy példa: a kora újkori magyar történelem kérdéseit egyre inkább a (Habsburg, oszmán, spanyol) birodalomépítés, birodalmi expanzió, hatalmi elit és udvari kultúra kontextusában kell megfogalmazni.

Egyébként a kutatói szabadság a közös munkák esetén is biztosított, hiszen a témák kiválasztása és a szervezés nagyrészt a legkiválóbb (vezető) kutatókra és az osztályvezetőkre hárul majd. De mindezek megvalósítását azzal kell kezdeni, hogy le kell zárni az évek (olykor évtized) óta húzódó, sok energiát felemésztő régi projekteket.

Ehhez a munkarendhez elengedhetetlen, hogy az Intézet nagymértékben növelje pályázati aktivitását és eredményességét. Reménybeli vezetőként bizonyos alapszűrés fenntartása mellett mindenkit bátorítani fogok az OTKA- és egyéb pályázatokon való indulásra. Kiemelt célnak tekintem, hogy részben a meglévő állomány képzésével, részben – ha az anyagiak ezt megengedik – speciális szakember alkalmazásával a lehető legrövidebb időn belül alkalmassá tegyem az Intézetet az európai pályázatokon vagy éppen az akadémiai Lendület programban való elindulásra is.

 

Teendők 2: Az intézet nemzetközi beágyazottságának növelése

 

Az Intézet nemzetközi elismertségének és tekintélyének kétségtelen bizonyítékai vannak. Csak egy-két példát véve: a jelenlegi igazgató és első helyettese a legismertebb magyar történészek Európában, egyben nemzetközi projektek irányítói és kurátorai; a 2015. évi világkongresszust előkészítő közgyűlést 2012-ben Budapesten, az Intézetben tartja a világkongresszusokat szervező Comité International des Sciences Historiques; több kutató nemcsak személyes kapcsolatépítési képességei folytán integrálódott a nemzetközi közösségbe, hanem idegen nyelvű munkái és a rájuk vonatkozó idézetek révén tartalmilag is részévé vált a nemzetközi történettudománynak. Az is igaz, hogy ha nem csupán a nyugati világra vetjük tekintetünket, hanem az intézeti kollégáknak (kivált a középkorászoknak) a szomszédos országokban kifejtett tevékenységét és hatását is figyelembe vesszük, az összkép még kedvezőbb. Mindezzel együtt nem sokan kétlik, és magam is úgy látom, hogy az Intézet nemzetközi reputációját sok szempontból erősíteni, növelni lehet, bizonyos területeken pedig még ki kell vívni (a kelet- és délkelet-európai kutatások átalakulása Európában erre különösen jó lehetőségeket kínál). Ennek érdekében számos, egymással is összefüggő és egymást erősítő lépést kell tenni, amelyek mind arra hivatottak, hogy intézményes hátteret biztosítsanak a kapcsolódásnak, és a magyar történészek ne magukra hagyatva kényszerüljenek, gyakran csak szerencsés véletlenek és személyes ügyesség folytán, nemzetközi jelenlétet kiharcolni maguknak.

1. Az Intézetet olyan vonzó hellyé kell tenni, ahová ezután is szívesen jönnek a szakma nagyjai előadásokat tartani és a magyar kutatókkal találkozni.

2. Az Intézet új vezetésének intenzívebb személyes kapcsolatot kell kiépítenie és közös programokat kell kezdeményeznie a szomszédos országok történettudományi intézeteinek vezetőivel. Ennek magában kell foglalnia azt is, hogy a magyar múltat érintő publikációik javát folyamatosan közzéteszik egymás nyelvén és egymás fórumain, hogy az eredmények és a vitatott pontok kölcsönösen és jobban ismertté váljanak.

3. Ki kell alakítani a magyar történelem „baráti körét” olyan külföldi kutatókból, akik hivatásszerűen vagy érdeklődésből magyar történelemmel foglalkoznak (ilyenek vannak az Egyesült Államoktól és Angliától Párizson és Moszkván át Ankaráig és Tokióig). Meg kell hívni őket, támogatni kell őket és tanítványaikat itteni kutatásaikban és eredményeik közzétételében, és segítségüket kell kérni a magyar történelem saját közegükben történő „eladásához” (ideértve a szorosan vett szaktudományi munkák mellett a mi fogalmaink szerinti ismeretterjesztő tevékenységet is).

4. A legfontosabb: ki kell munkálni az Intézet idegen nyelvű publikációs stratégiáját. Ezt a magam részéről – az anyagiak függvényében – a következő sarokpontokra építeném.

a) Minden követ meg kell mozgatni azért, hogy az Intézet kutatói mind nagyobb számban publikálhassanak rangos külföldi folyóiratokban vagy a szomszédos országok meghatározó (akár világnyelven, akár hazai nyelven működő) folyóirataiban.

b) Legalább ilyen fontos, hogy a kiváló, nemzetközileg eladható, de észrevétlen maradt magyar nyelvű tanulmányokból – ha lehet, külföldi kollégák írásaival kiegészített – angol nyelvű tematikus köteteket hozzunk létre és adassunk ki nagy nemzetközi kiadókkal (hogy ez lehetséges, arról személyes tapasztalataim is vannak).

c) Kollégáinkat hozzá kell segíteni ahhoz, hogy valamely világnyelven (lehetőleg angolul) és szintén rangos kiadóknál adhassák ki „piacképes” könyveiket. Elfogadhatatlan az a helyzet, hogy a magyar történelemről világnyelven születő könyvek, összefoglalók döntő hányadát (nem mindig jóindulatú) külföldiek írják. Az elmondottak azonban csak komoly szervezettséggel és anyagi ráfordítással valósíthatók meg (nem spórolható meg pl. az anyanyelvi lektor költsége).

d) A lehetőségek függvényében, kitartó – és valószínűleg hosszan tartó – munkával saját angol nyelvű publikációs rendszert kell felépíteni. Ennek első és legfontosabb lépése egy angol nyelvű hazai folyóirat elindítása, mert egy magát kulturáltnak tartó ország számára szegénységi bizonyítvány ennek hiánya (nincs európai ország, ahol ne működne világnyelven közlő történeti folyóirat). Nézetem szerint ezt a feladatot az Intézet egymagában nem tudja megoldani, de az összes komoly hazai történetkutató műhellyel együtt már igen. Eleinte ritkább, majd végül évi négy megjelenéssel ez a folyóirat jelentősen növelhetné nemcsak az Intézet, hanem az egész magyar történettudomány nemzetközi jelenlétét.

e) Idővel angol nyelvű könyvsorozatot kell indítani és bevezetni a nemzetközi piacra, s ebben főleg olyan témájú könyveket kell közölni, amelyek szakszerűen és határozottan képviselik történelmünk magyar értelmezését.

f) Mint alább az intézeti honlap kapcsán szó lesz róla, a nemzetközi szakma eléréséhez az internet adta lehetőségeket is sokkal jobban ki kell használni; a szakmai vagy egyéb szempontból fontos (például vitás kérdéseket érintő) tanulmányokat az intézeti honlapon is közzé lehet és kell tenni.

 

Teendők 3: Az intézet társadalmi súlyának növelése, imázsának javítása, a tudományos „propaganda” erősítése és a nyilvános történelem befolyásolása az internet segítségével

 

1. Intézeti honlap

Az ún. információs társadalom „kihívásaival” az Intézetnek is szembe kell néznie, és meg kell tanulnia azoknak az eszközöknek a használatát, amelyek nélkül senki sem képes többé társadalmilag értékelhető hatást elérni. Tudomásul kell venni azt a keserű tényt is, hogy a lakosság internet révén tájékozódó, lassan többségbe kerülő részének kevés fogalma van az Intézet létezésének indokairól és működésének mikéntjéről. S ami még rosszabb: az intézeti honlap a szakmabelieket is inkább csak hiányérzettel, mintsem nélkülözhetetlen információkkal látja el. Ebből következik, hogy az intézmény előtt álló fő kérdések egyike az, hogy miként tudja létét megismertetni a társadalom minél nagyobb hányadával, és hogyan tud egyszerre megfelelni a tudományos és a közgondolkodást érintő elvárásoknak. Az erre hivatott intézeti honlap jelenlegi formájában kevéssé alkalmas e kulcsfontosságú feladatok megoldására. Az, hogy kizárólag magyarul olvasható, eleve kizárja az Intézetet a nemzetközi tudományos közösségből. Ezért a legsürgetőbb teendők egyike a honlap gyökeres nyelvi, formai és tartalmi megújítása – és ezért szentelek a következőkben kissé nagyobb teret ennek a kérdésnek.

Külsőségekben (forma, szín, szerkezet) a honlapnak tükröznie kell az intézmény jellegét, felépítését, feladatait stb. A tartalmi résznél lényeges: nem fordulhat elő, mint a jelenlegi gyakorlatban, hogy a honlap egyes részei nélkülözik az aktualitást (több héttel, sőt hónappal korábbi hírek vannak a kezdőlapon, amelyeknek az archívumban lenne a helyük), míg más események puszta hírként sem lelhetők fel. A honlapot állandó frissítés nélkül nincs értelme fenntartani, a „döglött” honlap rossz benyomást kelt és eleve bizalmatlanságot szül. További gyakorlati kérdés, hogy a legnépszerűbb keresőrendszer, a Google méri, hogy milyen sűrűn frissül egy honlap és minél gyakoribb a változás mértéke, annál magasabbra kerül azon rangsorban, amely alapján a kereső találatként „kidobja” az adott honlapot. Többszörösen is elemi érdek tehát a rendszeres tartalmi megújulás és az, hogy angolul is olvasható legyen.

Az Intézet honlapjának meghatározó véleményformálónak kell lennie akár a szűkebb szakmát, akár a közvéleményt érintő történeti kérdésekben. Ezen azt értem, hogy lehetőség szerint megkerülhetetlen legyen az Intézet (szak)véleménye. Ilyen vélemények közzététele főleg olyan témákban fontos, amelyek erősen foglalkoztatják a közvéleményt. El kell érni, hogy ha valaki (újságíró, érdeklődő stb.) akár egy évforduló, akár egy vitatott kérdés kapcsán valóban hitelt érdemlő információkhoz akar jutni, akkor elsőként az Intézet honlapja jusson eszébe. Ennek érdekében hasznos lenne együttműködni a történelmet különböző szinten művelő és népszerűsítő, eddig már sikeresnek nevezhető honlapok, intézmények és szervezetek munkatársaival.

Legalább ilyen lényeges a tudományos diskurzus behozatala a honlapra. Kifejezetten üdvös volna, ha egy-egy érzékenynek tartott témát körbejárva több történész (akár magyar és külföldi) ütköztetné álláspontját a honlapon. Ez újabb hozzászólásokat hozhatna magával, vitát gerjeszthetne, amivel a szakmai vitakultúra is teret nyerhetne. Ebben a keretben volna helye a már említett megoldásnak: a vitapartnerek nyelvén (elsősorban várhatóan szlovákul, románul, szerbül-horvátul stb.) történő publikálásnak is, mint ahogy az ő álláspontjuk magyarra fordításának és közreadásának is.

Hetente szükség volna egy rövid vezércikkre, amely – lehetőség szerint – aktuális témát, analóg példákat, mítoszokat, tévhiteket, évfordulós kérdéseket taglalna, mindig más és más kolléga tollából. Ezt lehetne webkettes felületen közzétenni, azaz módot adni a kommentálásokra és ezzel állandósítani vagy növelni az intézeti honlap olvasótáborát.

Szükségesnek látom az intézeti események (előadások, kinevezések, kitüntetések stb.) folyamatos közzétételét (lehetőleg másnap reggel), ezenfelül az Intézet profilját érintő, frissen megjelenő kiadványok ismertetését.

Fontosnak tartom megújítani a kollégák életrajzait egységes szempontok alapján, s ma már egy fénykép is elvárható az életrajz mellé (ahogy pl. a blognál is a szerzőről). Az Intézet által kiválasztott konferenciák, egyéb rendezvények képi és hangi rögzítése többkamerás módszerrel már-már szintén alapkövetelmény. Az elkészült felvételeket aztán speciális célrendszer szerint további feldolgozásnak kell alávetni: lehet készíteni belőlük tudományos (pl. az egész előadást tartalmazó, vágott vagy vágatlan) hanganyagot, ismeretterjesztő és promóciós (televíziós, rádiós és online közlésre felhasználható) hang- és képfelvételt,valamint archiválásra szánt változatot. A közlésre szánt rövidebb és hosszabb anyagokat aztán a célközönség igényei szerint lehet elhelyezni a honlap videó-rovatának egy-egy fiókjába.

Ezenfelül együttműködő partnereket kell keresni az Intézet tevékenysége iránt nyitott sajtótermékek körében, amelyek szemezgethetnének az Intézet híreiből, vagy linkként kínálnák fel a honlapját.

Végezetül nagyon fontosnak tűnik időről időre – a bevett gyakorlat szerint havonta egyszer – körlevél küldése az Intézet iránt érdeklődő partnereknek. Ez azok figyelmét is felkelti, akik a honlapot nem látogatják rendszeresen. Hasonló funkciót tölthetnek be az informatív és reprezentációs intézeti tájékoztató kiadványok.

2. Logó, névjegy

Az Intézet egészének megjelenése szempontjából rendkívül fontos a következetesség, az intézményt megjelenítő különféle jelképek, „ikonok” egységesítése mind a kiadványokon, plakátokon és reklámanyagon, mind az Intézeti kutatók névjegyein, az intézeti levélpapírokon és borítékokon.

 

Teendők 4: Az intézet személyi állománya és szervezeti rendje

 

Az eddigiekben ismertetett elképzelések – az Intézet munkarendjének és profiljának módosítása, pályázati tevékenységének erősítése, nemzetközi szerepének növelése, honlapjának megújítása – megkövetelik a személyi állomány és az eddigi szervezeti keretek áttekintését és módosítását.

1. A személyi állományban egyébként enélkül is komoly változások történtek és történnek majd a következő évtől. Egyrészt idén a külföldi tudományos és kulturális intézetek több igazi húzóemberétől „fosztották meg” az Intézetet (ami persze egyben elismerés is), az ő pótlásuk igen nehéznek ígérkezik. Másfelől a küszöbönálló kötelező nyugdíjazások miatt számos nagy névtől lesz kénytelen megválni az Intézet (akiknek társaságára és szellemi hozzájárulására persze a továbbiakban is számítunk). Mindezek folytán egyes osztályok – különösen a 19. századi – elég nehéz helyzetbe kerülnek, még ha időközben komoly erőfeszítések történtek is – a minőségi követelmények szem előtt tartásával – a létszám legalább részleges feltöltésére. Nem odázható el a 20. századi osztály revíziója sem, ahol mind a létszámot, mind a kutatási profilt újra kell gondolni, hiszen az Intézetnek kötelessége figyelembe venni és kielégíteni azt az elementáris érdeklődést, amely a nagyközönség körében a 20. század története iránt nyilvánul meg. Egészében véve, már amennyire a mai szűkös viszonyok és kínálat mellett lehetséges, fel kell frissíteni az Intézet tudományos garnitúráját. Különösen az említett két osztályra kellene olyan jó nevű munkatársakat megnyerni, akik önmagukban is erősen növelnék az Intézet iránti érdeklődést.

2. Az eddigi osztálystruktúra alapvetően bevált, ezért véleményem szerint – már csak vezetési, irányítási és programszervezési okokból is – meg kell tartani. (A Balkán- vagy Délkelet-Európa-történeti munkacsoport továbbra is osztályközi vagy „projekt-közösség” formájában működne, mindig egy-egy kiemelt témára vagy nemzetközi megjelenésre szervezve össze a tagokat.) Az osztályok lennének azok a szintek, ahol a tudományos projekteket a vezetéssel egyeztetve kigondolnák és végrehajtanák (kivéve az intézetközieket). Ennélfogva az osztályvezetők az intézeti irányításban folyamatosan és operatív módon vennének részt. Az osztályvezetőket segítenék az általuk kijelölt „nemzetközi felelősök”, akik a következő feladatokat látnák el: 1) kapcsolatépítés a korszak külföldi szakembereivel; 2) angol nyelvű tanulmánykötetek és könyvek nyugati kiadásának szervezése, 3) konferenciák és közös programok szervezése külföldi intézményekkel, személyekkel.

3. A honlap vázolt megújítása külön szervezeti egységet igényel. Az új struktúra kialakításához és üzemeltetéséhez több főből álló, az igazgatónak közvetlenül alárendelt önálló osztályra lesz szükség vezetővel, világosan meghatározott hierarchiával és feladatkörökkel. Ez az osztály a mostani állományból nehézség nélkül kialakítható.

4. Elengedhetetlennek tartom az Intézet bibliográfiai osztályának újjászervezését. Amennyiben az Intézet komolyan veszi küldetésének azt a részét, hogy minden tekintetben a hazai történettudomány központi szervezete kíván lenni, akkor a magyar nyelvű és a magyar történelemmel foglalkozó idegen nyelvű történelmi irodalom folyamatos figyelemmel kísérését és a címek feldolgozott formában történő közreadását alapfeladatának kell tekintenie. Ezzel összefüggésben – az Intézet irányadó jellegének erősítése céljából is – a Történelmi Szemlét fokozatosan referáló folyóirattá kell fejleszteni, amelynek legalább felét – rangos külföldi folyóiratoknál megszokott módon – a legfrissebb irodalom szemlézésének és kritikájának kell kitöltenie.

A bibliográfiai osztály elkészítené és folyamatosan frissítené az intézeti kiadványok internetes és nyomtatott katalógusát is. Emellett gondoskodnia kell az intézeti publikációk MTMT-be történő felviteléről és az ottani adatok karbantartásáról.

4. Ahogy a bevezetőben már utaltam rá, a magyar történelmet saját nemzeti történelmükként vagy annak részeként is művelő szomszédos országok történetírásának napi szintű ismerete és az arra történő gyors reagálás elengedhetetlen ahhoz, hogy megőrizhessük méltó helyünket az európai történelemben. Ehhez igen fontos segítséget adhat a bibliográfiai osztályon belül felállítandó „szomszédsági alosztály”. Itt néhány olyan történész végzettségű, némi kutatói vénával is rendelkező kollégát alkalmaznánk, aki felsőfokon ismeri egy-egy szomszédos ország nyelvét (románt, szerbet-horvátot, szlovákot). Feladatkörük abban állna, hogy folyamatosan szemléznék a rájuk bízott ország legfontosabb történeti folyóiratait és könyvtermését, és a minket leginkább érdeklő írásokból magyar nyelvű összefoglalókat készítenének, amelyeket – például a honlapon, ingyenesen vagy térítésért – más magyar történeti műhelyek és történészek számára is elérhetővé tennénk. (Voltaképpen az Akadémia 19. század végi kiváló kezdeményezésének folytatására gondolok – az ún. horvát és szerb történeti repertóriumok készítésének fonalát vennénk fel újra kibővített formában.) Az alosztály alkalmazottainak dolga lenne az is, hogy az Intézet erre a célra kiválasztott publikációit a felelősségi körükbe tartozó nyelvre lefordítsák.

Záró megjegyzés

Ez a koncepció egy tudományos önállósággal rendelkező Intézetet feltételez. Megírásakor azonban már jelentősen előrehaladt az a folyamat, amelynek végén az Intézet egy bölcsészettudományi központ része lesz. Reménykedem, hogy az itt előadottak – a központon belüli tartalmi együttműködési lehetőségeket is kihasználva – az akkori Intézetre is alkalmazhatók lesznek.

 

Szentendre, 2011. szeptember 20.                   

Fodor Pál