A Történelmi Szemle ez évi 2. száma 2017. augusztus 22-étől kapható a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetben. A helyben megvásárolt, illetve az Intézettől közvetlenül megrendelt lapszám ára 1000 Ft. Postai csomagküldés esetén a postaköltség a vásárlót terheli. Az egyes számok megvásárolhatóak, illetve megrendelhetőek a Történettudományi Intézetben (Humán Tudományok Kutatóháza, Bp. 1097 Tóth Kálmán u. 4., tel.: 06 1 224 67 00/4624, 4626-os mellékek, e-mail: ; ), valamint a Penna Bölcsész Könyvesboltban hétköznaponként 13:00 és 17:00 óra között (Bp. 1053 Magyar u. 40. tel.: 06 30 203 1769, e-mail: ). A folyóirat teljes évfolyama előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál. Az új szám tartalomjegyzéke itt tekinthető meg.
Ízelítő a tanulmányokból:
„Ha nem létezne már régóta, semmi szükség nem lenne rá, hogy kitalálják – Zbigniew Brzeziński ezekkel a szavakkal foglalta össze röviden a diplomácia lényegét. A washingtoni Johns Hopkins University School of Advanced International Studiesjának elismert munkatársa, 1977 és 1981 között Jimmy Carter nemzetbiztonsági tanácsadója és mind a mai napig az Egyesült Államok külpolitikájának nagy öregje úgy vélte, hogy a diplomaták feleslegesek, politikai funkciójuk egyáltalán nincs. Azt jelentené mindez, hogy ez a cikk egy tökéletesen értelmetlen szakmáról szól? Épp ellenkezőleg. A diplomaták igen fontos személyek, tanulmányozásukon keresztül rengeteget tanulhatunk – nem csak a külpolitikáról. Ezzel a kora újkori emberek is egyetértettek volna. A diplomáciai kapcsolatok ebben a korszakban egyre intenzívebbek lettek. Európát behálózták az állandóan helyben tartózkodó követségek, és a diplomatahivatás professzionalizálódott. A diplomácia a jelenlegi történeti kutatások számára sem érdektelen jelenség – sőt az elmúlt években fokozott érdeklődésnek örvendett.” (Arno Strohmeyer: Trendek és perspektívák a kora újkori diplomáciatörténetben)
„A korabeli hivatali akták mindemellett Pap előéletének sötétebb zugaiba is bepillantást engednek. Eszerint a görögkatolikus pap-tanár Belényesen, majd a Bánátban Nagyszentmiklóson a rábízott pénzekkel nem tudott elszámolni, sikkasztással vádolták, s a felelősségre vonás elől menekülve tért át ortodox hitre. Egy másik verzió szerint Belényesen egy férjezett nővel, későbbi feleségével botrányos életet élt, ezért távolította el a váradi püspök. (Sőt állítólag a nő akkor ment férjhez egy községi jegyzőhöz, amikor a Pappal folytatott viszony nyomán terhes lett.) Pap ekkor tért át, majd kinevezték aradi görögkeleti püspöki helynökké. Már ilyen minőségében vonták felelősségre egyházi pénzek hűtlen kezelése miatt, s ezért sietett Pestre. A „forradalmi cultusministernél” menedéket talált, később pedig sikerült egyházi szertartás szerint összeházasodnia a szintén görögkeleti hitre áttért férjezett asszonnyal. Azt a tényt mindkét életrajzi variáció tartalmazza, hogy házassága egyházjogilag érvénytelen, mivel a feleség korábbi férje még életben volt.” (Deák Ágnes: Hivatali visszaélések nemzetiségi küzdelmek erőterében)
„Bajcsy-Zsilinszkyt általában a szellemtörténet és mindenekelőtt Szekfű Gyula ádáz ellenfelének szokás tartani, elsősorban a kisgazdapárti politikus 1942-es vitairatára
hivatkozva. Ez a megállapítás pontosításra szorul. Bár Bajcsy-Zsilinszky valóban előszeretettel élcelődött a szellemtörténet kifejezéssel, egyrészt kritikája általánosabb volt, másrészt korai kormánytámogató korszakában elismerően nyilatkozott nemcsak a Három nemzedékről, de a botránykönyvnek számító A száműzött Rákócziról is. Ez a pozitív attitűd az 1920-as évek második felében változott meg, az ellenzékivé lett politikus németellenes fordulatával. Ekkor már ügyes törtetőnek tartotta Szekfűt, aki éppen Bethlent szolgálja ki. Az 1930-as évek közepén aztán egyetértően írt a Három nemzedék társadalombírálatban bővelkedő utóiratáról, noha pesszimistának ítélt hangvételével nem értett egyet (s választott kontextusa is zavarba ejtő helyenként).” (Bartha Ákos: Bajcsy-Zsilinszky Endre mandátum nélküli korszaka)
„Noha a magyar nyelv ismerete és a magyar anyanyelvként való bevallása két külön kategória, valójában elég nagy homogenitás jellemezte a külföldi honosok (és ezen
belül a migránsok) magyarnyelv-tudását. A külföldi állampolgárok 86%-a tudott magyarul, bár voltak különbségek az állampolgárságuktól függően: legnagyobb az aránya a magyarul tudóknak a román állampolgárok között (97,4%), valamint a csehszlovák állampolgároknál; alacsonyabb az arányuk az osztrák állampolgároknál és az egyéb külföldiek csoportjában. Voltak nemek szerinti különbségek is: a nőknél – olykor kevéssel (kb.1%-kal), de – alacsonyabb a magyarul tudók aránya, mint a férfiaknál.” (Penka Pejkovszka–Demeter Gábor: A bevándorlók és munkaerőpiaci beilleszkedésük a két világháború közötti Magyarországon)
