Intézetünk Magyarország és Lengyelország a két világháború között: recepciók – összehasonlítások – kapcsolatok címmel tudományos konferenciát rendezett 2016. június 3-án. A rendezvényt Pók Attila köszöntötte az MTA BTK TTI részéről, hangsúlyozva, hogy 1910 óta folyamatos a magyar–lengyel tudományos kapcsolat, és minden generációban megvannak azok a szakemberek, ma is, akik ezt a kapcsolatot tovább éltetik. Petneki Áron, a Magyar–Lengyel Vegyes Bizottság elnöke nyitotta meg a konferenciát, kiemelve, hogy a jelen eseménnyel többéves szünet után újabb ciklus kezdődik a tematikus konferenciák sorozatában: az első világháború és az utána következő húsz év történetét dolgozzák fel a tervezett konferenciák. Köszönetet mondott Mitrovits Miklósnak, a Magyar–Lengyel Vegyes Bizottság titkárának szervezőmunkájáért.
Andrzej Chwalba (Jagelló Egyetem): Lengyel–magyar kapcsolatok a Nagy Háború idején. Az első világháború idején Lengyelország nem létezett, területén az Osztrák–Magyar Monarchia, a Német és az Orosz Birodalom osztozott, így a háború kitörésétől harctérré vált. Igazából egyik hatalomnak sem volt konkrét terve a lengyelek háború utáni sorsára vonatkozóan, a tervek a háború menetében jöttek létre és változtak. A központi hatalmak előrenyomulásával, a keleti fronton tett hódításaikkal együtt megjelent a német vezetésű kelet-európai unió ötlete. Egy 1917. novemberi dokumentum megfogalmazta a német uralkodó alá tartozó független kelet-európai államok létrejöttének lehetőségét, ebben a lengyel királyság is helyet kapott volna, csakúgy, mint a litván, finn, ukrán, belorusz, balti hercegségek. Az osztrák–magyar politikusok tisztában voltak azzal, hogy a németek által kívánt lengyel állam létrehozása Galícia elvesztésével járhat.Az Osztrák–Magyar Monarchia ebben az elképzelésben visszaszorult volna, így a Monarchia inkább egy osztrák–magyar–lengyel kapcsolat erősítésében látta volna a német fölény ellensúlyozásának lehetőségét. Ezt főképpen Andrássy képviselte, Tisza azonban erős németbarátsága révén ellenezte a komolyabb lengyel szövetséget. Az Orosz Birodalomhoz tartozó lengyel területeket Ausztria–Magyarország a saját területéhez tartozó Galíciához akarta csatolni. A világháború alatt több tízezer lengyel katona harcolt az ellenséges vonalak minkét oldalán, így a Monarchia hadseregében is, többek között Máramarossziget védelménél. Józef Piłsudski, a lengyel függetlenség egyik vezéralakja az osztrák–magyar hadsereg kötelékében alakította meg első lövészezredét, amely a későbbi önálló lengyel hadsereg alapja lett. A lengyel légiók szerepe a Monarchia hadseregében nem nagy, de létező részét képezi a történelmi emlékezetnek, a magyar–lengyel barátság egyik megnyilvánulásának.
Tefner Zoltán (Corvinus Egyetem): A lengyelkérdés az Osztrák–Magyar Monarchia vezető politikusai szemével (1914–1918). Az első világháború idején a lengyel területek jövőjéről különbözőképpen gondolkodtak a német, az orosz és az osztrák–magyar oldalon. 1915-ben a német elképzelés egy határsávmegoldást javasolt, egy „pufferstadt” létrehozását a német és az orosz területek között. A Monarchia azonban igényt tartott Lengyelországra, vagy egy trialista elképzelés értelmében, vagy a horvát jogi állás mintájára tervezték a lengyel területek Monarchiába integrálását. Magyar részről (főként Tisza részéről) azonban ehhez némi aggodalom társult, hiszen a lengyelek a szlávok túlsúlyát növelhetnék a Monarchián belül, és éppen a Monarchia szlávokkal való trialista átalakítását ellenezték. Andrássy viszont hajlott volna egy ilyen megoldásra, azzal, hogy a lengyel határt észak felé kellene kitolni, és ilyen módon létrehozni egy ütközőzónát Oroszországgal. Mindez tulajdonképpen Lengyelország újabb felosztását jelentette volna. Burián István mindenképpen a lengyel területek megszerzését tekintette célnak, de a háború vége felé a lengyel területek felértékelődtek a németek számára, így nyilvánvalóvá vált, hogy azok nem lehetnek a Monarchiáé. 1916 októberében a német és az osztrák–magyar vezetés megegyezett, és november 5-én a két uralkodó proklamációt adott ki, amelyben egy lengyel állam, a Lengyel Királyság létrehozására tettek ígéretet.
Dariusz Jeziorny (Łódzi Egyetem): Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai a lengyel diplomaták szemével (1918–1920). Lengyelország az utódállamokat fontos területnek tartotta külpolitikájában, de legfontosabb szempontja a két erős szomszédjával folytatott viszony volt, és ez határozta meg külkapcsolatait. A kisantanthoz való viszonyulása nem volt egyértelmű. Ausztriát veszélyesnek tartotta, Csehszlovákiával kifejezetten konfliktusokkal terhelt viszonyban állt (területi viták, szlovákkérdés, csehek elítélő véleménye az „elöregedett lengyel társadalomról”). Különösen nehezményezte Csehszlovákia osztrák forrásokból történő felfegyverzését. A kisantant működésével kapcsolatban is voltak lengyel fenntartások: a csehszlovák–jugoszláv együttműködést még elfogadták, de a csehszlovák–román szövetséget veszélyesnek találták. Románia mint erős állam fontos szövetséges volt lengyel szempontból a Szovjetunió és Ukrajna ellenében, és még mint szállítási útvonal (tengeri kikötő) is jelentősnek számított. Magyarországnak a háború után a forradalmak miatt nem volt jó sajtója Lengyelországban, de Horthy hatalomátvétele után ez megváltozott, és Magyarország természetes szövetségessé vált részben a Szovjetunió, de részben még Csehszlovákia ellenében is.
Debreceni Péter (Debreceni Egyetem): A legfelsőbb szintű lengyel–magyar politikai kapcsolatok a harmincas években. Párhuzamok és eltérések a lengyel és a magyar külpolitikában a két világháború közti időszakban. A korszak során mindkét országot gazdasági és társadalmi nehézségek jellemezték, valamint kötött külpolitika és rossz geopolitikai státusz. A határok megszilárdítása után a lengyelek a szomszédjaikkal való jó viszony megtartására törekedtek, míg a magyar külügy kilépett az elszigeteltségéből és az 1920-as évekre a (végig remélt) nyílt (és teljes) revíziót hangoztatta. A magyar külügyi passzivitás éveiben az 1920-as évek elején a magyar diplomácia fontos szerepet szánt a varsói kapcsolatoknak. Lengyelország neve több, esetleges konföderációban is felmerült, így többek között egy lengyel–magyar–román hármas blokkban (ezt a magyar–román ellentét akadályozta, noha a lengyel fél mindent megtett a román–magyar kapcsolatok javításáért), valamint Berthelot francia külügyminiszter elgondolásai alapján felvetették csatlakozását a kisantanthoz, ami nagyobbrészt a cseh–lengyel ellentétek miatt sohasem valósult meg. Az 1930-as évek derekán önálló konföderációs terveket is kidolgoztak, mint pl. a „międzymorza” [tengerek között] tervet, amelyben Beck semleges államok laza szövetségét képzelte el, és ebben Magyarországnak is szerepet szánt. Az 1937 elején felvetett olasz–magyar–lengyel–jugoszláv államok együttműködése Magyarországon pozitív fogadtatásra talált, de ez is kivitelezhetetlennek bizonyult. A két ország kapcsolatai 1934 nyarától kezdtek erősödni, amikor Lepkowski, a Lengyel Köztársaság budapesti követe október első felére meghívta Gömböst egy varsói látogatásra. A látogatás a kulturális és gazdasági eredményeken túlmutató következményekkel járt. A marseille-i merénylet napjaiban súlyos nemzetközi sajtótámadás érte Magyarországot. A lengyel lapok Magyarország mellett foglaltak állást, többször idézve Gömböst, aki kijelentette, hogy a magyaroknak nincs közük az eseményekhez és nincs konkrét bizonyíték, ill. alap a támadásokra. A marseille-i merényletet követő lengyel kiállást egyértelműen jelezte Beck külügyminiszter kijelentése, miszerint nem hajlandó a magyar kormány esetleges elítélésében részt venni. A magyar miniszterelnök lengyelországi látogatását Marian Zyndram Kościałkowski lengyel miniszterelnök 1936 tavaszán viszonozta, a lengyel politika azonban komolyabb súlyt nem helyezett erre a látogatásra. Horthy látogatása volt a találkozók csúcspontja, a lengyel elnöki viszontlátogatás is szóba került, de itt is csak azt hangsúlyozták, hogy a magyar–lengyel barátság szorosabbra fűzését szolgálták a megbeszélések. Jogosan feltételezhetjük, hogy tárgyalások érintették a németkérdést és fő témájuk a régió politikája és az esetleges együttműködési tervek lehettek. A közös magyar–lengyel határ más tárgyalásokon is szóba került Csehszlovákia kérdése mellett. A második világháborút megelőző utolsó évben a magyar–lengyel kapcsolatok nem voltak feszültségmentesnek nevezhetők. A lengyelek – nem alaptalan – kritikáját az okozta, hogy a magyar külpolitikát már Berlintől függőnek ítélték, mely kontrasztba kerülhet a lengyel barátsággal és a varsói célokkal. Az 1939. március 15-i kárpátaljai bevonulás jelentősen javított a romlásnak indult magyar–lengyel viszonyon, általános örömöt és ünnepségeket váltva ki, de ez év tavaszától már Lengyelország háborús hangulatáról kaphatott a Dísz tér leginkább jelentéseket.
Egry Gábor (Politikatörténeti Intézet): A trianoni béke következményei és a versailles-i rendszer különböző percepciói Közép-Európában. Az előadás által felvetett problémák közül az első a szuverenitás kérdése: a nemzeti és nemzetállami szuverenitás elve újdonság volt, de nem kizárólagos rendezőelve lett a versailles-i rendszernek. Alapelve lett, hiszen csak részletekben döntöttek ellene (gazdasági, stratégiai megfontolásokból, nemzetköziesítés miatt pl. a folyók esetében), viszont csak részletekben érvényesült a maga teljességében. A lépték is más volt, mint azelőtt: ekkor három nagy birodalom bomlott fel, egy pedig kiszorult a térségből. Ez nem ugyanaz a lépték volt, mint az Oszmán Birodalom eróziója vagy az olasz és német egység megvalósítása, amikor szintén a nemzeti szuverenitás kapott szerepet. Ismét a kongresszusi típusú döntéshozatal került előtérbe, a nagyhatalmi perspektíva érvényesült, a vesztesek kiszolgáltatottak voltak. A nemzeti önrendelkezés lett az új norma, a nemzetállam viszont egyelőre még kétséges volt, részben mert a kisebbségek léte megkérdőjelezte, részben mert a belső imperializmus jelensége a régi rendet idézte fel (román, cseh, lengyel). A fő kérdés minden új nemzetállamban nem az egység, hanem az egységesítés volt, amely azonban nem csak etnikai homogenizációt jelentett, hiszen mindegyik állam eltérő közjogi, politikai és társadalmi hagyományokat próbált egybeolvasztani.
A szimbolikus értelmezések terén a legitimáció és az identitáspolitika is változott: a Monarchia lett a bűnös múlt, a cári Oroszország és a vilmosi Németország. Idővel aztán ez a múlt is többértelművé vált, és már nemcsak az egyes államokat osztotta meg, hanem belül a nemzeti többséget is törésvonalak szabdalták. A magyar oligarcha, feudalizmus és a német militarizmus azonban állandó hivatkozási alap maradt, amely a jogos, sőt szükségszerű békeszerződéshez vezetett a narratíva szerint. Magyarország számára a vereség összetett hatással járt. Egyfelől elmosta az egész első világháború társadalmi jelentőségét, hatalmas átalakítását és pusztán a vereségre/bukásra koncentrált. Ebből az előző korszak antitézisét felrajzoló társadalmi programok születtek, amelyek azonban antiliberális és korlátozottan demokratikus programok voltak. Trianon nagyon komoly pozícióvesztést jelentett, az ország lényegében legalulra kerül az európai hierarchiában, sőt, a magyar közvélemény által sokkal „civilizálatlanabbnak látott” országok is megelőzték (Románia, délszlávok). Ugyanakkor az ország nagyon is gyakorlati célokat fogalmazott meg, hosszú távon a területi revíziót, rövid távon pedig a Magyarországgal kompatibilis önazonosság megőrzésének és felmutatásának a programját a kisebbségi magyarok körében, mint a revízió szükségszerű alapját. Ez egyúttal a kisebbségi jogokért való fellépést is jelentette, viszont ennek ellenhatásként jelentkezett az etnicitás és lojalitás összekapcsolása az utódállamok részéről. Trianon közvetlen hatásai közé tartozott a Magyarországra menekültek problémája is.
Versailles után Európára a régi és új jelenségek együttes léte jellemző. Kiderült, hogy nem sikerült tartós nemzetállami rendezést megvalósítani, csak valamilyen integrációban. Az 1918 előtti elitek is inkább csak megoldásokat kerestek a kihívásokra (nacionalizmus, tömegpolitika, a Monarchia súlyvesztése) és 1914–1918 között rontottak a helyzeten a győzelem reményében. Ami biztosan új jelenség: a térség nemcsak a békerendszerből született, hanem 1918–1923 polgárháborújából.
Andrzej Nowak (Jagelló Egyetem): Lengyelország és Oroszország: a lengyel keleti politika elképzelései (1920–1939). Lengyelország keleti politikájára nem is annyira a kommunizmus-ellenesség, mint inkább az oroszellenesség volt jellemző. Piłsudski politikája egyértelműen Oroszország gyengítését célozta, a lengyel határ keletebbre tolásával. Piłsudski meg akarta dönteni az orosz vezetést, és lengyel vezetésű államot akart felállítani a független, más birodalmaktól elszakadt területekből, mint Litvánia, Ukrajna és más közép-kelet-európai országok. Az új föderáció neve Międzymorze Föderáció lett volna. Ennek az újonnan létrehozandó uniónak az lett volna a legfőbb célja, hogy ellensúlyt biztosítson a lehetséges agresszióval szemben, amelyre Németország és Oroszország felől lehetett számítani.
Az orosz–lengyel háború végén azonban Lengyelország nem tudta teljességgel biztosítani keleti határait. Az a lengyel törekvés, hogy elismertessék valamilyen orosz hatalommal Kelet-Európa nagyszabású átalakítását (a lengyel–orosz határ jelentős módosítását), nem járt sikerrel. Az 1930-as években pedig már a német függőség kialakulásától is tartottak Lengyelországban. A két világháború között a lengyel vezetésnek nem sikerült megoldani az „orosz problémát”, nem tudtak az oroszokkal megegyezni lengyel területi nyereségről, és nem sikerült egy oroszellenes koalíciót sem létrehozni. Külpolitikailag ezek után egy olyan közép-európai blokkot próbáltak kialakítani, amely az orosz és német fenyegetésnek egyaránt gátat tudott volna szabni, de ez a kísérlet sem járt sikerrel.
Lagzi Gábor (Pannon Egyetem, Veszprém): A kisebbségi Lengyelország – ukránok a II. Köztársaságban. A II. Köztársaság – hasonlóan más közép-európai államokhoz – soknemzetiségű és sokvallású ország volt: a lakosság több mint egyharmadát alkották a kisebbségek. A becslések szerint a nem lengyel polgárok közül az ukránok voltak a legtöbben (4–5 millió fő, a lakosság 15–16%-a), utánuk következtek a zsidók (kb. 3 millió fő) és a fehéroroszok (kb. 1 millió fő). A lengyelországi ukránok voltak a korabeli Európa legnépesebb kisebbségi közössége. Egyik fontos és megoldatlan kérdés Lengyelországban a két világháború között a kisebbségek problematikája volt. Egyetlen hatalmon lévő kormány sem próbálkozott komolyan megvalósítani az ukránok lakta területeken az autonómiát, sőt az iskolatörvénnyel még azt is elvették az ukránoktól, amijük létezett – az iskolahálózat kétnyelvűsítését a lengyel kormányzat az ukrán iskolák fokozatos felszámolására használta fel. Korabeli lengyel közgondolkodás számára Ukrajna a lengyel–szovjet határtól keletre helyezkedett el; az ukránkérdés mintha nem is létezett volna Lengyelországon belül. A be nem tartott ígéretekkel párhuzamosan az 1930-as évek végére a már nem leplezett, sőt időnként brutális eszközöket felhasználó asszimilációs politika volt jellemző, amely azonban több kárt okozott, mint hasznot. A varsói kormányzat az 1930-as évek legvégén tett egy sikertelen – és átgondolatlan – kísérletet arra, hogy az ukrán nemzeti etnikai közösség peremén élő csoportokat (pl. a chełm-vidéki, vagy volhíniai ukránok egy része) adminisztratív eszközök segítségével polonizálják. Ez a fajta asszimiláció és polonizáció kétségtelenül gyengítette a lengyel államot, s egyúttal megnövelte Lengyelország, de lehet, hogy egyben a lengyel nemzet ellenségeinek létszámát az ukrán társadalomban.
Ukrán részről az elégedetlenség abból táplálkozott, hogy a kelet-galíciai ukrán közösség akarata ellenére lett a lengyel államba inkorporálva. Emiatt „lengyel megszállásról”, és a függetlenségi törekvések életben tartásáról beszéljenek az ukránok. Az erőteljesebb vagy lanyhább kormányzati nyomás ellenére – vagy éppenséggel amiatt – az ukrán társadalom aktívabb részének önszerveződő képessége ebben a korszakban felerősödött. A korabeli kisebbségi „civil társadalom” impozáns eredményeket tudhatott maga mögött, mind gazdasági (szövetkezeti mozgalom), mind kulturális-oktatási (Proszvita, Sevcsenkó Társaság) területen, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezeket a szervezeteket, társaságokat az ukránok saját magukra támaszkodva hozták létre és tartották fenn. A lengyel–ukrán „kényszerházasság” egyértelműen végül válással végződött. 1939-ben a lengyel állam gyengének bizonyult, és nem tudta megvédeni magát expanzív szomszédaival szemben.
Marek Kornat (LTA Történeti Intézet): Magyarország Józef Beck Tengerköz-rendszerében. A két világháború közötti lengyel külpolitikai elképzelések egyik fontos eleme volt egy közép-európai szövetség létrehozása, Tengerköz néven. Ennek tengelye a magyar–lengyel szövetség lett volna, Románia csatlakozásával. Ennek a tervnek egyik eleme Csehszlovákia „kiiktatása” lett volna, helyén magyar és lengyel területek lettek volna, így kapcsolódtak volna össze a Tengerköz területei a lengyel, magyar és román területekből. Ez a szövetségi rendszer mind a Szovjetunió, mind Németország ellen biztosítékot jelenthetett volna. Lengyelország törekvése az volt, hogy közvetítsen Budapest és Bukarest között, és létrehozza a Varsó–Budapest–Bukarest tengelyt, amelyhez esetleg csatlakoztatni lehetne Jugoszláviát, illetve Skandináviát is. 1938-ban kézzelfogható közelségbe került a terv megvalósítása (Anschluss, majd első bécsi döntés), akadályt jelentett azonban, hogy Románia és Magyarország nem tudott megegyezni Erdély kérdésében, Románia semmilyen engedményre nem volt hajlandó Magyarország irányában.
Gerencsér Tibor (ELTE BTK): A lengyel–magyar kulturális kapcsolatok a két világháború között. A két világháború közötti lengyel–magyar kulturális kapcsolatok történetét három korszakra lehet osztani. 1918–1929 között hűvös távolságtartásról beszélhetünk, 1929–1934 között útkeresés jelleggel erősödő kapcsolatokat láthatunk, amikor még nincs állami szerepvállalás a kapcsolatok szervezésében, és 1934–1939 között, a kulturális egyezmény hatására megélénkülő kapcsolatok jellemzőek. Az állami kapcsolatok hiányában fontos szerep jutott a civil társadalmi mozgalmaknak, szervezeteknek és egyéni kezdeményezéseknek. A lengyel–magyar kapcsolatok esetében kiemelendő Divéky Adorján, Korompay Manó és Tomcsányi Lajos szerepe, akik fordításokkal, szótárírással, lengyel egyetemen magyar nyelvi lektori működésükkel járultak hozzá a lengyel és magyar nép közötti kulturális érintkezés fejlődéséhez. Emellett a baráti társaságok működése is jelentős volt, Magyarországon 1912-től létezett Magyar–Lengyel Egyesület, és Lengyelországban is működött magyarbarát társaság, több városban is. Mindezekkel együtt is 1927-ig nem volt jelentős esemény a kapcsolatok történetében, ekkor járt Bartók Lengyelországban. 1929-ben Bem hamvainak hazaszállítását Magyarországon keresztül nagy érdeklődés kísérte mindkét országban. 1933-ban Esztergomban Sobieski-emlékművet avattak. 1934-ben megkötötték a magyar–lengyel kulturális egyezményt, és egy évvel ezután Varsóban megnyitották a Magyar Intézetet. 1935 novemberében Divéky Adorján professzor, a debreceni és varsói egyetem magántanára irányította az 1931-től létező Magyar Történeti Könyvtárat. A magyar–lengyel történelmi kapcsolatok avatott kutatójaként, az ő vezetésével kezdte meg működését a Magyar Intézet.
Turbucz Dávid (MTA BTK TTI): Józef Piłsudski magyarországi recepciója a két világháború között. Az 1919 és 1945 közötti időszakban Európában szinte nem volt olyan ország, amelyben nem jelent meg valamilyen formában a vezérkultusz jelensége. Piłsudski is azon katonai és politikai vezetők közé tartozott, akik személye körül kialakult ilyen kultusz. A 20. század első felének megnevezett időszaka nyugodtan jellemezhető – az első világháború egyik következményeként – az ’erőskezű’ vezérek koraként. Elterjedt volt ugyanis, hogy a politikai és katonai vezéreket olyan személyiségekként ábrázolták, akik rendkívülinek beállított tehetségük miatt képesek egy adott válságos, kilátástalannak tűnő helyzetet kezelni, megoldani. Ez az ábrázolás csak akkor lehetett hihető, ha képességeiket, tulajdonságaikat eltúlozták, egyoldalúan és szelektíven mutatták be. Így jött létre a vezérkép. A korabeli vezérkultuszokat eredetük szerint két kategóriába lehet sorolni: a politikai és a katonai vezérek csoportjába. Józef Piłsudski vezérkultusza a katonai eredetű kultuszok közé sorolható, mert annak megjelenése mindenekelőtt a hadsereghez és a világháború alatti, illetve a lengyel–orosz háború idején elért katonai sikereihez köthető. Így lett ’nemzetmentő’ vezér, akinek személyéhez az első világháború után Lengyelország megteremtését és a nemzeti nagyság helyreállításának ígéretét társították kultuszának építői. Piłsudski személyével a kortársai nemcsak a hazájában, hanem külföldön, így Magyarországon is foglalkoztak. Ez természetesen még nem jelenti törvényszerűen azt, hogy kultusza külföldön is volt. Magyarországról mindenesetre elmondható, hogy a két világháború között volt Piłsudski-kultusz. Piłsudski tettei és érdemei a világháború alatti tevékenységéhez és az 1920-as lengyel–orosz háború alatti szerepéhez kapcsolódtak. A korai magyarországi recepciójának alapvető eleme az antibolsevizmus. Ismertsége 1926-ban még tovább nőtt, mivel a magyar sajtó a hatalomátvétellel az 1920-as háborúnál jóval részletesebben foglalkozott. Az 1926. májusi eseményeket követően Josef Piłsudskiról rendszeresen olvasni lehetett a magyar sajtóban. Közöttük találhatók a fontosabb lengyel bel- és külpolitikai események (ideértve a magyar–lengyel diplomáciai kapcsolatok eltérő jelentőségű történéseit). Piłsudski temetését követően is megmaradt a magyar sajtó érdeklődése az emléke iránt.
1939. szeptember 1-je után a magyar napilapokban jelentősen csökkent a Piłsudskival kapcsolatos cikkek száma. A lengyelországi Piłsudski-kultusz, abban a formában, amelyben addig létezett, 1939 után megszűnt, illetve csak az illegalitásban lévők és az emigránsok tudták ápolni. Összegzésként megállapítható, hogy Piłsudski alakja azért vált fontossá Magyarországon, mert egy olyan katonai és politikai vezérként volt bemutatható, aki rendületlenül hitt abban, hogy a lengyel állam visszanyeri önállóságát, és ezzel összefüggésben majd meghatározó európai hatalommá válik. A korabeli értékelések szerint a magyaroknak példát kell venni a lengyelekről, akik nem adták fel, bíztak, hittek és elérték céljukat. A fentieket kiegészítették a lengyel–magyar barátságra vonatkozó rendszeresen utalások.
Petneki Áron (Budapest): A Belvedere múzeummá vált. A Piłsudski-kultusz néhány eleme és a magyarok. A Piłsudski-kultusz sajátos formája a politikai kultuszoknak, és sokban különbözik a Hitler- és Sztálin-kultusztól. Valójában ez a személyi kultusz helyettesíti (vagy testesíti meg) az egész lengyel „szanációs rendszer” ideológiáját, szemben a többi autoriter rendszertől, ahol külön van állami/hatalmi ideológia és külön a vezér kultusza. Piłsudski mítoszának öt alapvető aspektusa van. Először is ő a lengyel hadsereg létrehozója, a nemzet diadalmas vezére (szerepe a világháborúban a légiók élén, valamint a bolsevikok elleni harcban, a Varsó alatti „visztulai csoda”). Ennek folyományaként ő a feltámasztott Lengyelország újjáépítője, a függetlenség megteremtője és Lengyelország dicsőségének őrzője (nemcsak a függetlenség védelme a németek, az ukránok, litvánok, illetőleg a bolsevikok ellen, hanem a Köztársaság „morális egészségé”-nek helyreállítása, a szanáció, amely elsősorban a „májusi fordulat”-ban testesül meg.) E kultusz kiteljesedésében ő a lengyel történelem legnagyobb alakja, aki egyesíti magában a nagy hősök és uralkodók erényeit, szerepe túlnő az ország határán, világtörténeti jelentőségre emelkedik. A kultusz kialakulása és terjedése időben több periódusra osztható, a világháború éveitől kezdve a bolsevikok elleni harcokon át az 1926-os államcsínyig, majd haláláig (1935) és az utána következő időszakig. Piłsudski kultusza már életében kialakult, hiszen őt tekintették a független lengyel állam megteremtőjének, és – különösen a lengyel–szovjet háború győztes varsói csatája, a „visztulai csoda” után – Lengyelország megmentőjének. Olyan személyi kultusz alakult ki körülötte Lengyelországban, amelyhez hasonló mértékűt sem nálunk, sem a kelet-közép-európai térségben nem lehetett megfigyelni. Minderre pedig az egykorúak tudatosan alkalmazták a kult (kultusz) kifejezést.
Kultusza az 1926-os államcsíny után hivatalos színezetet öltött, arcképe nemcsak az állami hivatalokban, hanem valamennyi iskolában ott függött. Merészségét, akaraterejét számos író és költő ünnepelte publicisztikájában és költészetében. A térhasználat során azok a helyek, ahol Piłsudski megfordult, szinte mindenütt emlékjelet kaptak, s főként halála után, majd hosszabb szünet után, a Szolidaritás idejét kivéve, 1990-től kezdődően részeseivé váltak a kultusznak. A kultusz szempontjából centrális helyzetű „nemzeti szentély”-nek a varsói Belveder-palota számított, ahol Piłsudski hivatalosan lakott, s ahol a halál is érte. A Belvedere múzeummá vált, mindent érintetlenül hagytak a marsall környezetéből.
Barta Tamás (ELTE BTK): Népi mozgalom Lengyelországban és Magyarországon a két világháború között. A népi mozgalom a parasztság emancipációjáért és politikai aktivitásáért tevékenykedett Magyarországon és Lengyelországban is, ideológiai hasonlósággal, de eltérő körülmények között. Az első világháború után Magyarország nagy veszteségekkel, de etnikailag majdnem homogén nemzetállamként alakult meg, míg Lengyelország soknemzetiségű győztes államként. Magyarországon jellemző volt a nagybirtok túlsúlya (hatalmas területek kevés kézben), sok földtelen (bérmunkás) paraszt és kicsi paraszti középréteg, míg Lengyelországban a nagybirtokok mellett erős paraszti középréteg létezett. Mindkét országban az autokrata politikai rendszer ellenzékét jelentette a népi mozgalom. A különböző lengyel parasztpártokból az 1930-as években egységes mozgalom lett, a Népi Párt vezetésével, ahhoz csatlakozó ifjúsági mozgalommal, zászlóval, indulóval, ünnepekkel, ideológiájában egy antikapitalista (de nem kommunista) radikalizmussal. 1937-ben nagy parasztsztrájk zajlott, amelyet a kormányzat erőteljes hatósági fellépéssel vert le. A magyar népi írói mozgalom az 1920–1930-as években jelent meg és erősödött meg, a parasztság politikai szerveződése lassan haladt előre. 1939-re két paraszti párt alakult meg, a Független Kisgazdapárt országos befolyású, de elég eklektikus összetételű párt, illetve a Nemzeti Parasztpárt, amely radikálisabb volt, de kevés ideje marad a szervezetet építeni. Ifjúsági mozgalom pártoktól függetlenül szerveződött, a népfőiskolák és a népi kollégiumi mozgalom keretében. A lengyel és a magyar népi mozgalom céljai között jelentős hasonlóságok láthatóak: földreform, szövetkezetek létrehozása, helyi önkormányzatok erősítése decentralizációval, népművelés és társadalmi mobilitás segítése, és általában a társadalmi különbségek csökkentése. A második világháború után eltérően alakult a népi mozgalmak sorsa, Magyarországon úgy tűnt, 1945 után pozícióba kerül a népi mozgalom, a Magyar Kommunista Párt is készséges szövetségesnek mutatkozott, és kiépült a népi mozgalom országos intézményrendszere. Az 1949-es kommunista hatalomátvétel után azonban megszűnt a népi mozgalom, és nem is lett folytatása. Lengyelországban ezzel ellentétes folyamat játszódott le: 1945 után a népi mozgalom fokozatos térvesztése zajlott a lengyel Kommunista Párt nyílt hatalomra törése miatt, viszont 1949 után jobban ügyeltek a látszat fenntartására, ami egy formális többpártrendszer fennmaradását jelentette. Így maradt egy paraszti/népi párt is, az Egyesült Népi Párt, amely 1989-től újjáalakulva ma is létezik.
A magyar és a lengyel népi mozgalom általános összehasonlításakor elmondható, hogy a magyar inkább irodalmi-művészeti mozgalom volt, hosszú távon inkább kulturális hatással (pl. hagyományőrzés), míg a lengyel inkább politikai mozgalom volt, hosszú távon inkább politikai-társadalmi hatással (pl.: regionális decentralizáció, önkormányzatiság). A magyar mozgalomban soha nem volt intézményi egység, míg a lengyelben az 1930-as években létezett. A magyar kicsi, inkább értelmiségi mozgalom volt, míg a lengyel nagy, paraszti szervezkedést jelentett erős mozgalmi öntudattal. A kommunistákhoz való viszony is különbözött, a magyar mozgalom általában pozitívan, nyitottan viszonyult a kommunistákhoz (sőt átfedések is voltak népiek és kommunisták között), míg a lengyel mozgalom általában negatív és elutasító volt a kommunisták felé, és inkább a szociáldemokratákkal kereste a kapcsolatot. Közös pontok láthatóak a magyar és lengyel mozgalomban a földreform kérdésében, a szövetkezetek kiemelt szerepében, és abban a törekvésben, hogy paraszti jellegű mozgalomból általános civil társadalmi mozgalommá próbáltak válni.
Farkas Ildikó
