Arijana Kolak Bošnjak, a Horvát Történettudományi Intézet munkatársa, a magyar történelem horvát szakértője 2016. április 15-én A horvát–magyar párt a reformkorban (Horvatsko–vugerska stranka u predožujskoj dobi) címmel tartott előadást intézetünkben.
A Horvát–Magyar Párt az Illír Párthoz hasonlóan nem tekinthető modern értelemben vett pártnak, nem volt formális tagsága és szervezete, s nem írott program szerint működött. Mégis azonos nézeteket valló tagokból állt, akik politikai céljaik elérésére, a politikai hatalom megszerzésére összefogtak, s ilyen értelemben a párt valójában a horvátországi pártszerveződés kezdeteit jelentette. A Horvát–Magyar Párt tagjai és hívei a Zágrábi Kaszinóban gyülekeztek, amelyet 1841-ben alapítottak az Illír Olvasókör ellensúlyozására, a pesti Nemzeti Kaszinó mintájára. Eredetileg Horvát–Magyar Kaszinónak nevezték volna el, de Bécs és a zágrá
bi városi tanács ezt nem fogadta el. A kaszinó alapítói közül ki kell emelnünk Draskovich Sándor nevét, aki 1841-ig, sőt talán 1845-ig (haláláig) a pesti Nemzeti Kaszinónak is tagja volt. Draskovich a Zágrábi Kaszinóban a magyar nyelv tanítását is tervezte, erről azonban a horvát és bécsi intézmények ellenkezése miatt le kellett mondania. A Zágrábi Kaszinó mégis hozzájárult a magyar nyelv és ezzel a magyar nemzeteszme terjesztéséhez, mégpedig azzal, hogy kilenc magyar lap olvasását tette lehetővé, amihez a vendégeknek magyar–német szótárt is biztosított. A kaszinót kulturális egyesületként alapították, alapszabálya szerint falai között tiltott volt bármiféle politikai vita rendezése, ennek ellenére alapvető célja nagyon is politikai volt: a Zágrábi Kaszinóból nőtt ki Horvátország első politikai pártja, a Horvát–Magyar Párt. A párt megalakulásában a legaktívabb Draskovich Sándor volt, aki maga köré gyűjtötte mindazokat, akik támogatták a magyarokkal meglévő alkotmányos kapcsolat fenntartását. A párt tagsága és támogatói különböző társadalmi csoportokból (főnemesek, kisnemesek, polgárok, katonák) és nemzetiségek tagjaiból
(horvátok, magyarok, németek, zsidók, sőt volt egy szlovén is) kerültek ki, akik elfogadták a magyar politikai nemzeteszményt és a reformokat. melyeket a magyar liberálisok mintájára fokozatosan kívántak megvalósítani. A magyar nemzeteszme híveinek horvát területen való megjelenésének okai különféle társadalmi és politikai folyamatokra vezethetők vissza. Ezek között található a horvát–magyar közösség hagyománya és az illír ideológia által keltett zavar, amely legfőképpen a Monarchián belül és annak határain kívül élő többi délszláv nemzettel való kapcsolatot érintette. Különösen fenyegetőnek tűnt az illír mozgalom minden délszláv közös nyelvének megteremtésére vonatkozó törekvése és a horvát és a szerb nyelv közelítésére irányuló szándéka. A Horvát–Magyar Párt tagjai attól tartottak, az illírek a Szerbiával való egyesülés mellett agitálnak, és a horvát dialektust a szerb nyelvhez akarják igazítani. Így az illír eszme győzelmével a horvátok elveszthetik identitásukat, mely feloldódhat a délszláv (illír), illetve szerb identitásban. A párt tagjai ezért hangsúlyozták szűkebb, regionális horvátságukat. Másfelől a magyar nemzeteszme képviselői éppen azt kínálták nekik, amiért maguk is küzdöttek, azaz a három horvát vármegye (Zágráb, Varasd és Körös) autonómiáját, ami elegendő lett volna a regionális identitás megőrzéséhez. Semmiképpen sem kívánták tehát elhagyni a magyar állami kereteket, mivel a közösség fenntartásában a bécsi abszolutizmus és a külső pretendensek elleni védelmet, a gazdasági és társadalmi haladás lehetőségét látták. Az illír mozgalom politikai programjának formálásában a legnagyobb szerepe Ljudevit Gajnak volt, akinek titkos, ámde hamar köztudottá vált oroszországi és szerbiai látogatásai világossá tették, hogy az illír eszmének politikai konnotációja is van. Az illír eszme hívei a szláv kulturális egységet hangsúlyozták, sőt, már szláv politikai közösségről, a magyarok elleni harcról is szó volt, amit a Horvát–Magyar Párt tagjai teljességgel elfogadhatatlannak tartottak. A párt tagjai a Magyar Királyságra a magyar rendi alkotmány hordozójaként tekintettek, és elfogadták a Magyar Királyság és Magyarország (Ugarska és Mađarska) fogalmak azonosságát.
Horvátországban ebben az időszakban a fontos kérdések egyike volt a nyelvkérdés, mely szoros összefüggésben állt a nemzeti kérdéssel. A vita arról folyt, hogy mi is 
valójában a horvát népnyelv. A magyar politikusok elismerték a horvátok jogát a belső autonómiára, s ennek megfelelően a népnyelv használatára a belső közigazgatásban, ám a központi szervekkel és bíróságokkal való kommunikáció esetében ragaszkodtak a magyar nyelv használatához. A Magyar–Horvát Párt tagjai elfogadták, hogy a magyar nyelvet a teljes királyságban, így a horvát területeken is hivatalossá tegyék, mert nem tartották veszélyesnek az identitásuk megőrzése szempontjából, és úgy vélték, ezáltal a Magyarországgal folytatott kommunikáció könnyebbé válhat. A párt tagjai a Magyarországgal meglévő szoros szövetség megőrzése mellett érveltek, ellenezték az attól való akár csak közigazgatási elkülönülést is, mivel meglátásuk szerint ebben az esetben könnyen a bécsi udvar manipulációinak áldozatává válhatnának. A Horvát–Magyar Párt 1848 májusáig működött, mikor Jelačić bán bezáratta a Kaszinót. Ezt követően számos tag magyarországi vagy ausztriai emigrációba vonult, a maradást választók pedig többnyire felhagytak a politikával, ám sokan titokban folytatták tevékenységüket.
Farkas Ildikó
