2013. június 14-én az MTA BTK Történettudományi Intézetben került sor a BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport rendezvénysorozatának 10. előadására, amelyet Ivanics Mária turkológus professzor asszony, a Szegedi Tudományegyetem Altajisztika Tanszékének vezetője tartott meg „A nomád fejedelmi tükör a steppei forrásokban” címmel.
Az előadó bevezetésképpen elmondta, hogy a letelepedett társadalmakban a fejedelmi tükör műfaja közel ezeréves. A muszlim világban a 11. század volt ezek virágkora, a perzsa és arab nyelvű munkák mellett ekkor jelentek meg a török nyelvű alkotások is. A steppei nomád kultúra is létrehozta a maga fejedelmi tükrét, amely egy-egy ténylegesen élt történelmi személyiség, vagy egy legendás ős személyével kapcsolatos történeteket tartalmazott. A szájhagyomány útján terjedő és folyamatosan csiszolódó történetek a 15. század második felére érték el végső formájukat, de csak a 17. század végén jegyezték le és fűzték egybe őket. Perzsa szóval náméknak nevezik ezeket a műfajilag nagyon különböző gyűjteményeket. Az előadás témája egy 1681 körül a Volga-vidék keleti török irodalmi nyelvén lejegyzett Dzsingisz-náme, mely hat önálló, különböző időben keletkezett fejezetből áll. Ezek az eurázsiai steppe történetének néhány eseményét mesélik el a 13. századtól a 18. századig, az első fejezet pedig „Dzsingisz kán nemzetségének története” címmel 
maga a fejedelmi tükör. Ivanics Mária hangsúlyozta, hogy a történet nem a Mongol Birodalmat megalapító történeti Dzsingisz kánról szól, hanem az ideális uralkodó típusának és a nemzetségfőkhöz való viszonyának képét vázolja, azt a folyamatot, ahogy a nemzetségek összhangba próbálták hozni saját eredetmítoszukat a „Mongolok titkos történeté”-ben fennmaradt mongol dinasztikus hagyománnyal. Ezzel létrejött egy olyan szintézis, amely alkalmas volt a nemzetségi társadalom vezetőinek legitimálására.
Ahhoz, hogy Dzsingisz legitimálni tudja a nemzetségfőket, saját legitimitását is bizonyítania kellett. Az uralkodó hatalmát általában vagy a legitimitas (amikor a hatalom a mindenkori szokás- vagy írott jog szerinti öröklésből, leszármazásból eredeztethető) vagy az idoneitas elve (amely származástól függetlenül az uralkodó rátermettségére és igazságosságára helyezi a hangsúlyt) alapján bizonyíthatta. A nomád társadalmakban például a természetfeletti születés volt alkalmas erre. A steppei „Dzsingisz kán” legitimációja több részből állt össze: egyik eleme egy 4. századi kínai forrásban fennmaradt török eredetmítosz, amelyből a steppe átvett egy bizonyos motívumot, a másik pedig a „Mongolok titkos történeté”-ben fennmaradt hagyomány. A legendabeli Dzsingisz legitimációja kettős: mind ő, mind az apja természetfeletti származást mondhat magáénak. A nomád uralkodó inszigniáival ábrázolták már kánná választása előtt: fehér ruhája, aranyöve, prémmel szegélyezett aranycsúcsos süvege, aranytegze és a korbács jelzi, hogy birtokában van a nomád fejedelem hatalmi jelvényeinek. A fehér mint az előkelőség, az arany mint az uralkodó számára fenntartott fém már előrevetíti, hogy Dzsingisz méltó a hatalomra. A tegez, az öv és a süveg különféle jelentőséggel bír a török népeknél. A tegez a férfierő és méltóság jelképe, ugyanakkor a benne levő nyílköteggel a nemzetség egységét is képviselte, megszerzése a hatalom birtoklását jelképezte. Az öv a stabilitásra utalt, ezért ha valakitől erőszakkal elvették az övét és süvegét, akkor valójában megfosztották emberi méltóságától, szabadságától. A korbács az uralkodó bírói funkciójának a jelvénye volt a dél-szibériai népeknél.
A fejedelmi tükör tartalmazta a nomád fejedelem fontos és nélkülözhetetlen tulajdonságait: legyen szép (a belső kiválóság tükröződése), igazságos, jó hírnevű, bölcs, szavát megtartó, kegyes és gondoskodó, bőkezű. Mindezek nem pusztán elvek voltak, hanem a fejedelem hatalmának pillérei. Ha a nomád fejedelem nem gondoskodott a népéről (pl. megfelelő zsákmánnyal), vagy ha nem tudta megvédeni őket az ellenségtől, elvándorolhattak tőle egy másik vezetőhöz, sőt felelősségre is vonhatták. A bőkezűség a fejedelem 
legfontosabb tulajdonsága volt, mert a nomád birodalmak vezetői csak konszenzusra épülő, tekintélyelvű hatalommal bírtak, hatalmuk azon nyugodott, képesek voltak-e megszerezni és megtartani az elit (azaz a nemzetségfők) támogatását.
A megválasztott fejedelem azáltal legitimálta a nemzetségfők hatalmát, hogy mindegyiknek szállásterületet jelölt ki (legtöbbször csak megerősítette a korábbit), a nemzetségeket szétosztotta közöttük és nemzetségi jegyeket adott. Négy ilyen jegy tartozik minden nemzetséghez, a nemzetség tulajdonjegye (azaz tamgája), jelszava, fája és madara. (A Dzsingisz-náme az egyetlen, ma ismert forrás, amely mind a négy markert tartalmazza.) A Dzsingisz-történet keletkezésének okaként Ivanics Mária már előadásának elején a nemzetségek hatalmának legitimációs bizonyítását nevezte meg, melyet jól mutat, hogy még nemzetségi jegyeiknek létrejöttét is Dzsingisz kánhoz kötötték. Valójában persze e jegyek belső fejlődés eredményeként alakultak ki, s a nemzetség gentilis-tudatának szerves és nagyon stabil részét képezték, hiszen az egyes csoportok ezek révén különböztették meg magukat a többiektől.
A Dzsingisz-történet egy 14. század végi többszörösen összetett fejedelemség képét őrizte meg, amelyben a társadalmi hierarchia többlépcsős volt. A nemzetségek nevei etnikai hovatartozásukról is árulkodnak, listájuk indoeurópai–mongol–török keveredést mutat.
Farkas Ildikó
