Az Előadások a Történettudományi Intézetben sorozat keretében 2012. április 3-án Péter Katalin tartott elődást Werbőczy az egyszerű embernek a 16. században címmel. Tripartitum (azaz Hármaskönyv) néven ismerjük azt a szokásjogi gyűjteményt, amelyet az országbírói ítélőmesterből nádorrá lett Werbőczy István 10 éves munkával 1514-re állított össze a korabeli Magyarország jogi szabályainak és szokásjogainak összegyűjtésével, rendszerezésével és írásba foglalásával.
Péter Katalin előadásában azzal foglalkozott, hogy vajon a korszak „egyszerű embere” számára hogyan jelent meg ez a mindennapi életben. Ehhez kapcsolódik a korszakban az anyanyelvi írásbeliség terjedése, amit pedig a reformációval szoktak összefüggésbe hozni. Ennek megfelelően az előadás három részre tagolódott: az első a Tripartitum nyomtatásban megjelent anyanyelvű fordításairól szólt, a második röviden a lutheri reformációról, a harmadik – ugyancsak röviden – a Tripartitum és a nők, illetve a reformáció és a nők kapcsolatáról. Werbőczy anyanyelvi fordításai közül időben első a magyar verzió volt, 1565-ben jelent meg először Debrecenben. Másodikként készült el a horvát fordítás (1574), a harmadikként pedig a német (1599, Bécs). A fordítókban nem sok közös tulajdonság mutatkozik azon kívül, hogy protestánsok voltak. Nyilván nem közös elhatározásból, de egy kulturális programot tettek magukévá és valósítottak meg: az „egyszerű embernek” szánták a könyvet, hogy azok is ismerjék a törvényeket. Mintha Erasmus állna a szavak mögött: a három Werbőczy-fordító célközönségként – egymástól függetlenül – azokat nevezte meg, akikhez az erasmusi program szerint az anyanyelvű Bibliát kellett eljuttatni. A gondolat, hogy az általánosan érvényes szokásjogot széles körök számára hozzáférhetővé tegyék, koruk hangulatának megfelelő gesztus volt, hisz a „jó rend” megszervezésére irányuló szándékot a 16. századi Európában mindenütt megtaláljuk. A fordításokkal a nép kezébe adták azt a lehetőséget, hogy közvetlenül tájékozódjék arról, milyen szabályok szerint kell élnie, illetve hogyan védheti meg magát. A Werbőczy-fordítások tehát a rend megteremtésére vagy megszilárdítására irányuló társadalmi igény termékei voltak.
Az előadó által szekularizált erasmusi programnak nevezett politika a világi életben hasznos tudás, valamint a megfelelő világi készségek terjesztése volt. Vita folyik arról a nemzetközi fórumokon és szakirodalomban, hogy az európai gondolkodás általánosan megfigyelhető elvilágiasodása a 16. században a protestáns reformáció következménye-e vagy nem (ez a törés vagy folytonosság elmélete). Péter Katalin a folytonosságot feltételezi, noha kétségtelen, hogy a világi tudást terjesztő 16. századi értelmiség protestáns volt, és a reformáció nyelvét használta. Így kerül szóba a lutheri reformáció kérdése. A fordításokban szereplő „egyszerű ember”, a „gemeiner Mann” fogalmát Luther alkalmazta igen sok munkájában: a reformációban ő volt az, akihez az új tanításokat el kellett juttatni. A nagy kérdés a lutheri reformációról az 1970-es évek óta folyó nagy vitában az, hogy ki volt a „gemeiner Mann”, akihez a lutheri tanítások szóltak. A „gemeiner Mann”-nak bizonyos társadalmi ismérvei vannak, a legtágabb értelmezés szerint olyan ember, akinek lakhelyén, falun vagy városon háza és tisztes méretű gazdasága van. Péter Katalin azonban úgy véli, egyházi tanítások érvényességét a kereszténységen belül nem lehet társadalmi feltételekhez kötni. A reformáció mindenkihez szólt; nem volt társadalmilag meghatározott célközönsége.
A „gemeiner Mann” egy igen széles körben elfogadott válasz szerint csak férfi lehetett, vagyis a nők a reformációból kimaradtak. Ugyanakkor Magyarországon bizonyosan célközönsége voltak a Werbőczy-fordításoknak, mert itt – nem úgy, mint Európában rendszerint – a nők házasságkötésük után megtartották önálló jogalany-státusukat (pl. pert is indíthattak, ismerték és használták a jogot). 16–17. századi úriszéki periratok is azt mutatják, hogy a jobbágyok – köztük nők is – képesek és alkalmasak voltak arra, hogy a jogot használják. Mindezek után kérdés természetesen, hogy a Werbőczy által írásba foglalt szokásjogot eredményesen használó jobbágyok, köztük nők is, honnan ismerték a lehetőségeiket. Péter Katalin ezzel felvetette azt a dilemmát is: valóban kimaradtak-e a nők a lutheri reformációból. Az utókor által az egyetemes papság elvének nevezett tanítást Luther eredetileg nem a „gemeiner Mann”-nak hirdette meg, hanem mindenkinek. Ettől az álláspontjától Luther 1528 után a laikusokat kizárva távolodott el. A laikusok kizárása a papi szolgálatból érintette azokat a férfiakat, akik elkezdtek lelkészekként viselkedni, valamint azokat a nőket, akik ugyanezt tették. Péter Katalin szerint tehát az egyházi tanítások érvényességét a mi kultúrkörünkben éppúgy nem lehet a „genderhez” kötni, mint a hívek társadalmi adottságaihoz.
Az előadás után több hozzászólás érkezett a népes hallgatóság köréből. Kiemelték, hogy az anyanyelvi fordítások megjelenése összefügghet az írásbeliség szerepének növekedésével, a könyvnyomtatás terjedésével. A Werbőczy-fordításokkal szerzett anyanyelvi jogismeret lehetett az alapja annak a népi jogtudatnak, amely még a polgári korszakban is jellemző volt Magyarországon. A „jó rend” iránti igény hozta létre azt a szándékot, hogy az országban létező törvények, szokások és jogok összességét rendszerezzék, ami a reformációtól függetlenül is létező törekvés volt.
Farkas Ildikó
