Fónagy Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa Gyarmatosítás vagy kultúrmisszió? Bosznia-Hercegovina integrációja az okkupáció után címmel tartott intézeti előadást az MTA BTK TTI-ben 2014. április 8-án. (Az előadás témájához kapcsolódó tanulmány a Történelmi Szemle következő számában jelenik meg.)
Az előadás Bosznia és Hercegovina 1878-as osztrák–magyar megszállásának a következményeként a két civilizáció (az európai és a keleti, mohamedán) között megvalósult találkozás mozzanatára összpontosított. Mivel forrásai a modern nyugati világlátást és értékrendet képviselő birodalom politikai és közigazgatási szervei által előállított levéltári és nyomtatott dokumentumok (főként a Monarchia közös minisztertanácsának jegyzőkönyvei az okkupációt követő évekből) voltak, így azt mutatta be, miként érzékelte és értelmezte és hogyan kezelte ezt a találkozás az egyik résztvevő, a Monarchia.
Bosznia és Hercegovina megszállását Európa humanisztikus beavatkozásként ábrázolta, elsősorban a keresztény alattvalók védelme 
érdekében, az évek óta tomboló erőszak felszámolására, a társadalmi rend helyreállítására. A Délkelet-Európából kiszoruló oszmán birodalom nyugat-balkáni tartományainak megszerzését valójában elsősorban hatalmi-politikai és stratégiai megfontolások motiválták. Az okkupáció közvetlen célja a teljes függetlenségét frissen elnyert Szerbia terjeszkedésének, egy nagy délszláv állam létrejöttének megakadályozása volt. A lépés valójában beleillett a korábbi korok diplomáciai gondolkodásába is (dinasztikus politika).
Bosznia gazdasági–társadalmi modernizációjának mérlegelésekor ellentmondásos politikai erőtér tényezőire kellett tekintettel lenni. A dinasztikus szempont, a nagyhatalmi státuszhoz való ragaszkodás, valamint a külpolitikai és katonai stratégiai megfontolások miatt Bosznia feladása szóba se kerülhetett. A balkáni expanzió társadalmi támogatottsága azonban gyenge volt a birodalom mindkét (osztrák és magyar) felében, a politikai elit jó része és a szélesebb közvélemény idegenkedéssel, sőt ellenérzéssel viseltetett iránta. Mind a magyar, mind az osztrák fél ellenérzéssel fogadta a dualizmus két vezető nemzetével szemben a szláv népesség gyarapodását a birodalomban, így a megszállás ideiglenes (bár határidő nélküli) jellegét hangsúlyozták. A tartományt a Monarchia szerkezetében mindvégig ideiglenes jelleggel, a közös kormányzótanács uralma alatt helyezték el. (Ez az ideiglenes jelleg megmagyarázza az itt végzett modernizáció egyenetlenségét.) A közös minisztertanácsban elsőrangú szempont volt bármilyen, Boszniával kapcsolatos tervezett lépés mérlegelése során, hogy az ne adjon alkalmat a megszállás tematizálására. Különösen kényesnek számítottak a közjogi struktúrát érintő, illetve a pénzügyi konzekvenciákkal járó lépések, így irányelvnek tekintette a kormányzat, hogy a tartomány igazgatását és modernizációját lehetőleg kizárólag saját forrásaiból finanszírozzák. 
Szempont volt a tartomány kormányzásában az erőszak csökkentése, így az arra esetleg alkalmat szolgáltató intézkedések kerülése. Mindezzel elsősorban a társadalmi béke fenntartására törekedtek, hogy az ott élő népek elfogadják a megszállást. Jórészt ez magyarázza azt a toleranciát, sőt előzékenységet, amelyet az idegen társadalmi struktúrákkal és kulturális gyakorlatokkal szemben tanúsított a megszálló hatalom, s amely a gyarmatosítás korában szokatlannak számított. A Monarchia vezetésének ugyan nagy tapasztalata volt a különböző területek heterogenitásának kezelésében, a 19. század fejlődése azonban a homogenizáció felé tartott: ebbe az irányba vitt az urbanizáció, az indusztrializáció, a népoktatás kiszélesedése, valamint a közlekedési és távközlési infrastruktúra fejlesztése. A modernizáció azonban Boszniában nagy óvatossággal folyt az orientális és archaikus viszonyok miatt. A felvilágosult abszolutizmus elvei alapján az atyai, jóindulatú uralkodói minta szerint kormányozták a tartományt. Minden, a hagyományos életviszonyokba történő beavatkozás előtt aggódó óvatossággal mérlegelték az egyes boszniai vallási vagy társadalmi csoportok várható reakcióit. A megszálló birodalom méreteihez és erőforrásaihoz képest jelentéktelen tartomány lakosságának érdekeit, sőt még érzelmeit is a korban szokatlanul méltányosan kezelték. (Szembetűnő a különbség, ha arra az érzéketlenségre és kíméletlenségre gondolunk, amivel az 1850-es években a Bach-rendszer hajtotta végre a modernizációs intézkedéseket Magyarországon.) Minderre a bosnyákokról kialakult kép ad magyarázatot: engedelmességre képtelen, vad és kezelhetetlen, az agresszió elfojtására alig szocializált vad ösztönlényeknek látták, amely bármilyen erőltetett intézkedésre erőszakra reagál.
Ez a kép összhangban van az akkori Európában a keleti népekről kialakult képpel, ami mindenben a nyugati ellentéte volt: passzív, statikus, a nyugatihoz képest elmaradott, kevéssé civilizált, vad ösztönlények. A 18–19. században született paradigma egyik legfontosabb sajátossága, hogy az európai ember a „kelet világát olyan helyszínnek látja, amely igényli a Nyugat figyelmét, melynek szüksége van a nyugatiak rekonstrukciós erőfeszítéseire, megváltó missziójára”. A szabadságról című esszéjében John Stuart Mill alkotta meg a brit imperializmus első, részletesen kifejtett liberális elméletét. Mill India példáján fejtette ki, hogy az országot saját 
lakosai érdekében – még ellenkezésük ellenében is – gyarmatosítani kell, hogy az őslakosság hozzájusson a nyugati civilizáció áldásaihoz. A barbár népek felett gyakorolt „jóindulatú despotizmust” az utóbbiak javával és boldogulásával igyekezett legitimálni. Mill esszéjét Kállay Béni fordította magyarra 1867-ben, aki előszavában az erőszakos „civilizálás” ellen érvelt (nyilvánvalóan hazai tapasztalatai motiválták, a Bach-rendszer rosszemlékű erőszakos modernizációs kísérlete). Kállay másfél évtized múlva közös miniszterként, Bosznia-Hercegovina „alkirályaként” a gyakorlatban is megmutathatta, hogyan kell jóindulatúan, erőszak nélkül „civilizálni”.
A Nyugattal azonosított Monarchia balkáni beavatkozását a korabeli diskurzus történelmi-jogi, hatalompolitikai-stratégiai, gazdasági, földrajzi, kulturális és humanisztikus érvekkel is igyekezett legitimálni. A gyarmatosításból kimaradt Osztrák–Magyar Monarchia Boszniában kezdettől azt a terepet is látta, ahol megmutathatta: rendelkezik azzal a kultúrmissziós küldetéstudattal, amely a „fejlett” európai civilizáció feladatának tekintette az „elmaradott” területek, népek, kultúrák „felzárkóztatását”, és eme küldetés sikeres teljesítésével képes megerősíteni pozícióját a „művelt világ” államainak számos területen folyó versengésében. A Monarchia boszniai civilizátori tevékenységének egykorúan igen jó nemzetközi visszhangja is volt. Az eredményeket jelentős részben a tartomány igazgatását közös pénzügyminiszterként több mint két évtizeden át meghatározó Kállay Béni személyéhez kötötték.
A fejletlen országban valóban viszonylag kevés befektetéssel is gyorsan lehetett látványos modernizációs sikereket felmutatni. A Monarchiának sikerült négy évtizedig nagy megrázkódtatások, fegyveres konfliktusok nélkül igazgatni a tartományt. A társadalmi béke minimumának fennmaradásában szerepet játszott a leginkább Kállay Béni nevével fémjelezhető sajátos magyar orientalizmus is, amely a Keletben nemcsak az idegent látta, hanem a magyarság szülőhazáját is, és – különösen 1849 óta – megértő volt a török népek kultúrája, s ezen keresztül az iszlám iránt is. A magyar orientalizmus szerint a magyarság, mint keleti eredetű, de nyugati civilizált nép, képes megérteni a keletet is (amire a nyugat képtelen), és nagyobb eséllyel lehet közvetítő a két civilizáció között.
Farkas Ildikó
