Mit találtunk a Tételhegyen – és mit nem? Interdiszciplináris kutatások (2007–2009) címmel Szentpéteri József tartott kutatási beszámolót 2012. április 17-én az MTA BTK TTI Tanácstermében.
Előadásában azokat az eredményeket foglalta össze, melyeket az NKTH Jedlik Ányos Program keretében három éven át tartó Castrum Tetel Projekt során értek el, mialatt a legkülönbözőbb tudományágak szakemberei vizsgálták a természetföldrajzi, régészeti és történelmi szempontból is érdeklődésre számot tartó százhektáros területet.
A Tételhegy Solt határának keleti részén (Bács-Kiskun megye), a dunaföldvári és bölcskei rév közelében, a Duna medrétől légvonalban mintegy hét kilométerre fekszik; a régió legnagyobb hordalékkúpjaként 17 méterre emelkedik ki az egykori ártérből. Még a Kalocsai Sárközt ábrázoló 18. századi kéziratos térképek tanúsága szerint is élő folyóágak kötötték össze a Dunával, amelyek lehetővé tették a régészeti leletek szerint a közvetlen vízi szállítást a középső bronzkortól (Kr. e. 17. század) a török kor kezdetéig több-kevesebb folyamatossággal fennállt település lakói számára.
Bóna István régész akadémikus feltevése szerint a Tételhegy (Regia Hring Avarorum?) hangsúlyos szerepet játszott a Kárpát-medence magyar honfoglalás előtti történetében. A munkálatok előkészítése e feltételezés alapján indult 2005-ben terepbejárásokkal és a környékről készült légi felvételek összegyűjtésével. A régészeti kutatásokkal párhuzamosan természettudományos módszereket is alkalmaztak.
Az eddigi régészeti feltárások a nagy kiterjedésű, bonyolult rétegzettséget mutató lelőhelynek csupán egy százalékát érintették, ezért csak vázlatos keresztmetszetét adhatják a Tételhegy településtörténetének. A leletanyag alapján megállapítható, hogy a vidékre érkező késő bronzkori urnamezős kultúra népessége megújította az akkor még jól látható erődítéseket, valamint rendezte a területet. A Duna–Tisza közének ezen a részén csupán néhány urnamezős lelőhelyet ismertünk, erődített településükről ezen a vidéken még nem volt tudomásunk. Az őskori településnyomok mellett a középkori emlékek kerültek elő eddig a legnagyobb arányban. A Templomdomb déli részén megtalált, árokkal határolt soros temetőnek (10–12. század közepe) mintegy 100 sírját tárták föl. A csontmaradványok vizsgálatából az derült ki, hogy eltérő eredetű népesség temetkezett az eddig feltárt temetőrészekbe. A régészeti leletanyag alapján több korszak pusztulási rétegét lehetett elkülöníteni, ezek közül legmarkánsabbak a tatárjárás következményei. A tervásatásokat megelőző terepbejárások során a domb területén legalább öt helyen sikerült megfigyelni Árpád-kori településnyomokat. A leletek szerint a Tételhegyen a korabeli falvakat színvonalában meghaladó Árpád-kori település állott: feltehetőleg azonosítani lehet majd a Fejér megyei solti szék központjával. Az eddigi feltárások egy jelentős, a környékbeli falusi átlagot mind méretében, mind minőségében meghaladó templomra mutatnak.
A régészeti jelenségeknek az írott források segítségével történő értelmezése nem egyszerű vállalkozás, a vidék ugyanis egyike a mai Magyarország legrosszabb forrásadottságokkal rendelkező területeinek. Ez a helyzet annál is inkább sajnálatos, mert a terület jelentősége a 900 utáni magyar történelemben aligha vonható kétségbe. Vannak olyan vélemények, melyek szerint Árpád és törzse a Felső-Tisza vidékére tehető eredeti szállásterületét feladva előbb a Duna–Tisza közét (Kalocsa környékét) szállta meg, s csak ezt követően került sor az Északkelet-Dunántúl birtokbavételére. Fontos szerep juthat annak a solt-tételhegyi légi és műholdas fotókon kirajzolódó objektumnak is, mely egy kora Árpád-kori ispánsági várat sejtet. A korai magyar egyháztörténet egyik leginkább vitatott pontja a kalocsai érsekség megszervezésének ügye; a földrajzi közelség felveti annak a lehetőségét, hogy e tekintetben is tisztábban lássunk. A teljes cikk itt olvasható.
