Georges-Henri Soutou, a Sorbonne emeritus professzora Franciaország és az első világháború (1914‒1920). Politikai-stratégiai megközelítés címmel tartott május 9-én előadást intézetünkben. A rendezvény Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, a Történettudományi Intézet igazgatója bevezetőjével kezdődött, aki ismertette Soutou professzor főbb műveit és munkásságát: a nemzetközi diplomáciatörténeti kutatások egyik nagy alakja, a Sorbonne professzora, kuratóriumok és szerkesztőbizottságok tagja, kutatási területe az első világháború, valamint az 1945 utáni francia–német kapcsolatok.
Soutou professzor előadását azzal kezdte, hogy az első világháború idején alkalmazott francia stratégiát nagymértékben befolyásolták Párizs háborús céljai és azok alakulása. A cél nem csupán a háború megnyerése volt, hanem annak révén kívántak elérni meghatározott célokat. A valódi francia háborús célok (az 1871-ben elvesztett Elzász-Lotaringia visszacsatolásán és a „jog háborújának” általános témáján kívül) még kevéssé ismertek.
Az 1911-es marokkói válság óta a franciák egyre inkább aggódtak az agresszívnak tartott német politikai fejlődés miatt. Egy kisebbség azon a véleményen volt, hogy tárgyalni kellene a németekkel, a többség viszont úgy vélte, hogy helyre kell állí
tani az egyensúlyt, megerősítve az 1893-as francia–orosz szövetséget és az 1904-es francia–brit antantot. Ez volt az álláspontja Raymond Poincaré köztársasági elnöknek is. Ennek következtében az 1914-es francia haditerv, a híres „XVII. terv”, amelyet a főparancsnok, Joffre tábornok készített, nagyon támadó jellegű volt. Egyrészt azért, mert a korszak stratégiai doktrínája minden országban előnyben részesítette a támadást, amelyet a döntő győzelemhez vezető egyedüli célravezető módszernek tartott. A XVII. terv ugyanakkor a legfelsőbb párizsi és szentpétervári politikai körök egyre világosabb akaratának kifejezése is volt: háború esetére a francia és az orosz vezetők elhatározták, hogy véget vetnek annak, amit növekvő német hegemóniának tartanak Európában, ezért határozott módon kívánták irányítani a háborút, mégpedig úgy, hogy az a lehető legrövidebb időn belül német területen folyjék. Úgy vélték, nem engedhetnek a központi hatalmak újabb provokációjának, ahogyan annyiszor engedtek az 1905-ös marokkói válság óta, különben kénytelenek lennének elfogadni Németország végleges túlsúlyát Európában.
1914 végétől, a marne-i győzelem és a döntőnek szánt német offenzíva kudarca után, a francia minisztertanács elhatározta, hogy a háborút az ország területének felszabadítása után is folytatni fogják, egészen a „porosz militarizmus végéig”, ami kódolt kifejezésként arra utalt, hogy a békeszerződéskor megkérdőjelezik a Reich területi egységét és az antidemokratikusnak tekintett politikai rendszert. Győzelmi és nem kompromisszumos békére törekedtek tehát. Bizonyos francia körök Elzász-Lotaringia visszacsatolásán kívül fontolóra vették annak lehetőségét is, hogy valamilyen formában Franciaországhoz kössék a Saar-vidéket, Luxemburgot és a Rajna-vidéket. Emiatt a marne-i csatától az 1917. áprilisi nivelle-i offenzíváig több nagy veszteséggel járó támadási kísérletet figyelhetünk meg.
1915. októberben Briand követte Párizsban Vivianit a miniszterelnöki székben. Briand sokkal erélyesebben kezdte irányítani a háborút, mint elődje, és a háborús célok kérdése hamarosan pontosabb megfogalmazást nyert, különösen a verduni „védekező győzelem” után, 1916 júniusában és a somme-i offenzíva reményteljes kezdetén, júliusban. A kormány megegyezett abban, hogy ha eljön a pillanat, Elzász-Lotaringia visszavételén túl Franciaország követelni fogja a Saar-vidék bekebelezését is. Ezenkívül Németországnak el kellett volna veszítenie más tartományait is Oroszország javára, sőt még egysége is megkérdőjelezhető lett volna. Luxemburgot egyszerűen Franciaországhoz kívánták csatolni.
Mindez egyfajta biztonsági rögeszme eredménye volt egy olyan Németországgal szemben, amelynek rettegtek a hatalmától és dinamizmusától. 
A nivelle-i offenzíva kudarca után Pétain lett a főparancsnok, aki a védelmi stratégiát választotta. A háborús célokat mérsékelték: az egyetlen állandó elem Elzász-Lotaringia visszacsatolása maradt. Painlevé, hadügyminiszter, később miniszterelnök Bécsre igyekszik támaszkodni: titkos érintkezés zajlik. Ha Bécs különbékét köt vagy nyomást gyakorol Berlinre, elfogadják Ausztria−Magyarország továbbélését, azzal a feltétellel, hogy nagyobb teret enged a szlávoknak. 1918-ra a franciák támadást terveztek, ami azonban nem célozta a németek döntő legyőzését, de biztosította volna Elzász-Lotaringia fizikai megszerzését bármi történjék is. Újra megfigyelhetjük a stratégiai-politikai koordinációt, de szerényebb célokkal.
Az 1917. novembertől miniszterelnöki pozíciót betöltő Clemenceau leállítja elődjének titkos érintkezéseit, felújítja a támadóbb stratégiát és a merészebb háborús célokat: ez magában foglalja Elzász-Lotaringiának, valamint a Saar-vidéknek, Luxemburgnak és a Rajna bal partjának megszállását. Foch, aki 1918. márciustól a szövetséges erők főparancsnoka volt, általános támadást akart indítani. Júliustól valóban egymást követték Foch támadásai.
A francia biztonsági rendszer 1919-ben a versailles-i és a saint-germain-i szerződések alapján a Rajna bal partjának minimum 15 évre történő megszállásán alapult, valamint a „négy pilléren” Keleten, a Németország hátában, annak ellenőrzésére kialakított szövetségeken: Lengyelországon, Románián, Csehszlovákián és Jugoszlávián, amelyek Franciaországnak köszönhetően jöttek újra létre vagy nagyobbodtak meg.
1920-ban úgy vélték, hogy az 1919-ben meghatározott biztonságpolitika nem lesz eredményes, mivel nem sikerül működtetni a versailles-i szerződést (különösen a jóvátételeket), túl sok a feszültség, Franciaország kelet-európai szövetségesei túlságosan gyengék, tévedés volt az Osztrák‒Magyar Monarchia szétzúzása, továbbá túl nagy a veszélye egy német−szovjet összejátszásnak az új bolsevik veszéllyel együtt.
Millerand akkori kormányfő és tanácsadói úgy gondolták, hogy más németpolitikát kell kezdeményezni: először helyre kell állítani a gazdasági kapcsolatokat a Reich-hel, hogy lehetővé váljon a jóvátételek fizetése, és ezzel egyidőben elősegíteni Németország szövetségi állammá szervezését. Más oroszpolitika folytatását látták szükségesnek, hogy visszaálljon egy nem bolsevik Oroszország, amely újra szövetségese lesz Franciaországnak. Végül újra kell építeni gazdaságilag és politikailag a dunai Európát a katolicizmusra támaszkodva, esetleg monarchikus restaurációval Bajorországban, amely Berlintől történő elválásához és a Bécshez való közeledéséhez vezetne.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés a franciák, valamint román és cseh védenceik követelései miatt nagyon kemény feltételeket tartalmazott. Magyarország azonban megpróbálta kihasználni a Párizsban kialakult új helyzetet. Millerand és csapata azt tervezte, hogy újra orientálja a keleti szövetségeket oly módon, hogy azok a bolsevizmus ellen is irányuljanak, és ne csupán Németország ellen. A magyarok részéről két kísérlet történt Trianon revíziójára. A trianoni határok javításáért cserében: 1. Gazdasági egyezmények Franciaországgal politikai enyhítések ellenében – valóban jelentős tárgyalások zajlottak Le Creusot-val; 2. Magyarországot is magában foglaló front Wrangel támogatására a bolsevizmus leverésére.
Ebben az időben jelek mutatkoztak arra, hogy van akarat egy nagy bolsevikellenes szövetség létrehozására, ami magában foglalná Magyarországot is. Paléologue jelezte Millerand-nak, hogy helyt ad azon román kérésnek, hogy Franciaország vállaljon jószolgálatokat Budapesten, annak érdekében, hogy helyreálljon a kapcsolat a két ország között.
Július végétől nyilvánvaló volt, hogy Prága és Belgrád visszautasítja a Magyarország számára kedvező átrendeződést. A széles körű antibolsevista vállalkozás is megbukott: Wrangelt legyőzték; a lengyelek pedig 1921 márciusában megkötötték a rigai békét Oroszországgal; Millerand beavatkozási politikáját erőteljes ellenérzésekkel fogadták a politika és a közigazgatás világában. Millerand politikáját elvetették, és visszatértek a „cordon sanitaire” [egészségügyi övezet] gondolatához, amely azzal számolt, hogy a szovjet rendszer végül megszelídül. December 14-én egy feljegyzés hangsúlyozza, hogy ugyanazon politikát fogják folytatni Magyarország irányában, mint a kisantant: itt ér tehát véget az epizód, és visszatérnek 1919 biztonsági rendszeréhez.
Következtetésként levonhatjuk, mondta az előadó, hogy Franciaország a rendelkezésére álló eszközökhöz képest túlságosan nagyratörő volt. Azoknak a véleményét pedig, mint Painlevé később Millerand, akik más, bizonyos realitásokat jobban figyelembe vevő békét ajánlottak, végül nem követték.
Az előadás után beszélgetésre került sor, melyben olyan kérdések merültek fel, mint a magyar bolsevik fordulat hatása a francia politikára, a bolsevizmus iránti francia tolerancia, holott az az ország gazdasági érdekeit is sértette, az orosz háborús tervek rejtélyessége, a keleti ügyekben tanácsokat adó francia szakértői-kutatói gárda, valamint Fejtő Ferenc munkássága és a szabadkőművesek tevékenysége.
Bibliográfia Georges-Henri Soutou előadásához:
Sean McMeekin, The Russian Origins of the First World War, Harvard University Press, 2011;
Pierre-Yves Hénin, Le Plan Schlieffen. Un mois de guerre – Deux siècles de controverses, Paris, Economica, 2012.
Georges-Henri Soutou, „La France et les Marches de l'Est 1914-1919”, Revue Historique, 1978/4.
Georges-Henri Soutou, „La France et le problème de l'unité et du statut international du Reich, 1914-1924”, in Le statut international de l'Allemagne. Des traités de Westphalie aux accords „2+4”, études réunies par Georges-Henri Soutou et Jean-Marie Valentin, Etudes Germaniques, 2004/4.
Gérard Fassy, Le commandement français en Orient (octobre 1915-novembre 1918), Paris, Economica, 2003.
Jean-Noël Grandhomme, Le Général Berthelot et l’action de la France en Roumanie et en Russie méridionale (1916-1918), SHAT, Vincennes, 1999.
G.-H. Soutou, „Poincaré, Painlevé et l'offensive Nivelle”, Des étoiles et des croix. Mélanges offerts à Guy Pedroncini, Paris, Economica, 1995.
Georges-Henri Soutou, „Paul Painlevé und die Möglichkeit eines Verhhandlungsfriedens im Kriegsjahr 1917” in Walther L. Bernecker et Volker Dotterweich, éds., Deutschland in den internationalen Beziehungen des 19. und 20. Jahrhunderts, Ernst Vögel, Munich, 1996.
D. Stevenson, French War Aims Against Germany 1914‒1919, Oxford, 1982.
Guy Pedroncini, Pétain général en chef (1917-1918), Paris, PUF, 1974.
Jean-Baptiste Duroselle, La Grande Guerre des Français: 1914-1918, Paris, Perrin, 1994.
Pierre Renouvin, L'armistice de Rethondes, Paris, Gallimard, 1968.
Traian Sandu, Le système de sécurité français en Europe centre-orientale. L'exemple roumain 1919-1933, Paris, L'Harmatttan, 1999.
Rémy Porte, Joffre, Perrin, 2014.
Fédéric Le Moal, La France et l’Italie dans les Balkans 1914-1919. Le contentieux adriatique, L’Harmattan, 2006.
Összeállította: Péterfi András
