Az MTA BTK Történettudományi Intézetben 2012. december 4-én műhelykonferenciát rendeztek, ahol előadásokon ismertették a magyarországi és erdélyi kora újkori hivatalnoki és tisztviselői karra vonatkozó legújabb kutatási eredményeket, és bemutatták Koltai András Batthyány Ádámról szóló könyvét. A műhelykonferencia előadóit tartalmazó meghívó itt olvasható, a könyvbemutató meghívója pedig itt tölthető le. Alább a konferencia előadásainak összefoglalóját közöljük.
Pálffy Géza (BTK TTI kora újkori témacsoportjának vezetője) megnyitójában hangsúlyozta, hogy a kora újkori kutatás fontos része az állami-rendi intézmények és azok működtetőinek, hivatalnokainak vizsgálata. A témacsoport immár hagyományossá váló műhelymegbeszéléseit folytató konferencia célja éppen ezért az intézményekre és a hivatalnoki karra vonatkozó kutatási eredmények összegzése; annak vizsgálata, mennyiben tekinthető ez a réteg a 16–18. században egyfajta professzionális tisztviselői karnak. Az előadások az intézmények rendszere, története, szervezeti felépítése, személyi létszáma mellett főképp a hivatalnokokra koncentráltak: a tisztviselők pályafutására, a hivatali karrier lehetőségeire és megvalósulásaira, a hivatalnokok származására, vagyonára, iskolázottságára, műveltségére, nyelvtudására, hivatalnoki tapasztalataira, kapcsolati hálójára, rangjára. A konferencia első részében a kancelláriák hivatalnokaival, második részében a kamarai hivatalnokokkal, a harmadik részben pedig a vármegyék és a helyi tartományi közigazgatás tisztviselőivel foglalkozó előadások hangzottak el.
Fazekas István (Bécsi Magyar Levéltári Kirendeltség / Ungarische Archivdelegation beim Haus-, Hof- und Staatsarchiv levéltári delegátusa) A Magyar Udvari Kancellária hivatalnokai a 16–18. században című előadásának első részében bemutatta magát a Magyar Udvari Kancelláriát, második felében pedig az itt tevékenykedő hivatalnokok karrierlehetőségeit, pályafutását. A Habsburg-udvarban működő Magyar Udvari Kancelláriát 1527 őszén szervezték meg, vezetése az esztergomi érsek-főkancellárok, illetve helyetteseik, a kancellárok kezébe került, a munkát titkárok és regisztrátorok végezték. A 17. század megnövekedett adminisztratív feladataira a hivatal eredeti formájában már egyre kevésbé volt alkalmas, így 1689–1690 folyamán testületi hatósággá szervezték át, illetve bevezették az ügyfelek és a tisztviselők közötti ágensek intézményét. A 18. században a kancellária vezetője világi személy lett, kialakult a tisztviselők rendje, és az egyre növekvő létszámú tanácsosok, titkárok, fogalmazók már professzionális tisztviselői karként működtek. A kancelláriai pályafutás hosszú ideig elsősorban az egyházi rend előtt állt nyitva, de a 17. század folyamán az egyházi jelenlét fokozatosan csökkent. A hivatalon belül a ranglétrán emelkedni is lehetett, jegyzőből titkár, titkárból tanácsos válhatott, a tanácsosok gyakran más kormányszervek hivatalnokai közül kerültek ki. A legkisebb kancelláriai tisztségekhez nem kellett nemesi származás, de a hivatalviselés jutalma nemesség is lehetett. Az előadó hangsúlyozta: a kancellária példája is jelzi, hogy Magyarországon a 16–18. században kialakult a hivatali nemesség, és a hivatalnoki pálya sokak számára társadalmi emelkedést hozhatott.
Oborni Teréz (BTK TTI főmunkatársa) Az erdélyi fejedelmi kancellária szerepe és hivatalnoki kara a 16–17. században című előadásában az Erdélyi Fejedelemség központi hivatalának működését, létszámát és tisztviselőit mutatta be. Az erdélyi fejedelmi kancellária fontosságát jelzi, hogy ez volt a fejedelemség egyetlen kormányszerve, így minden ügy (közigazgatás, kincstár, külügy, hadügy stb.) a hatáskörébe tartozott. Az előadás a különféle kancelláriai hivatalok viselőinek személyét, képzettségét, származását, korábbi és későbbi pozícióját (azaz hivatali karrierjét) különböző időszakokba csoportosítva, táblázatba rendezve ismertette. Mindezekből általánosságban megfogalmazható, hogy a fejedelmi kancellária vezető tisztviselői főnemesi és középnemesi származású, külföldi (főleg itáliai és német) egyetemeket megjárt művelt emberek, s főként a 16. században kiváló humanisták, nemritkán tudósok voltak, akik szellemi-kulturális műhelyt is vezettek. Az alsóbb tisztviselők (titkárok) is nevezetes személyeknek számítottak, olykor szintén humanisták, magasan képzett szakemberek, nagyrészt városi eredettel vagy köznemesi származással. Az írnokok körében a városi eredetű kisnemesi, illetve szabad székely származásúak voltak többségben. A hivatali ranglétrán feljebb is lehetett jutni, azaz az erdélyi kancellária esetében is kimutatható bizonyos hivatalnoki réteg kialakulása.
Gecsényi Lajos (Magyar Országos Levéltár ny. főigazgatója) A Magyar és a Szepesi Kamara hivatalnokai a 16–17. században című előadásában a magyarországi kormányzati-hivatali struktúrában a közigazgatás talán legfontosabb szervének tartható Magyar Kamara működését, felépítését, létszámát, személyi összetételét, az itt tevékenykedő hivatalnokok származását, képzettségét mutatta be. A kamara 1528-tól egészen a Helytartótanács létrejöttéig (1723) minden lényeges belügyben meghatározó döntés-előkészítő szerepet játszott. Feladatai közé tartozott az adó-, vám- és tizedügyek intézése, a katonaság fizetése és élelmezése, a gazdálkodás szervezése és különböző kincstári jellegű jogügyek intézése. Személyi létszáma szerény volt, élén az elnök állt, mellette három-öt tanácsos tevékenykedett, alattuk titkár, altitkár, pénztárnok és számvevő dolgozott, valamint írnokok és futárok egészítették még ki a hivatal személyzetét. Jelentős szerepet töltött be a kamara az alárendelt hivatalnokok (adószedők, harmincadosok, kamarai uradalmi tisztviselők) kinevezéseiben és ellenőrzésében. A kamara élén a 17. század elejéig egyházi emberek (prépostok és püspökök) álltak, 1608-tól erősödött a világi rendi befolyás, és 1671-ig a nagyurak át is vették a kamara irányítását. A tanácsosok a magyar nemesség egyetemet végzett, jól felkészült rétegéből származtak. A 16. század végétől a kamarai tanácsosok között megjelentek a jogászok, akik egyre bonyolultabb kérdésekkel foglalkoztak és az egész 17. század folyamán meghatározó szerepet töltöttek be. A hivatali előmenetelt gyakran befolyásolták azonban a rokonsági, valamint a főpapokhoz, majd a főurakhoz kötődő familiárisi kapcsolatok is, azaz a kamara hivatalnokrétegének mindenkori összetételét vezetőjének személye és kapcsolatrendszere is jelentősen meghatározta.
Olga Khavanova (Orosz Tudományos Akadémia, Szláv Intézet, Moszkva, főmunkatárs) A Magyar Kamara hivatalnokai a 18. században címmel a 18. századi hivatalnoki pályafutásról, a karrier lehetőségeiről, típusairól és az ehhez kapcsolódó stratégiákról tartott előadást. A nemzetközi szakirodalom az előmenetel típusait tekintve megkülönbözteti a „szponzorált mobilitást” (például az angol elitiskolák rendszere, ahol már korán kiválasztódnak és magasabb fokú képzést kapnak a későbbi hivatalnoki pályára lépő gyerekek) és a „versenymobilitást” (például az amerikai iskolarendszerben elvileg mindenki egyenlő eséllyel versenyez a jó pozíciókért). Az előadó konkrét példákkal, kisebb esettanulmányok segítségével mutatta be a 18. századi magyar kamarai hivatalnokrendszerben ennek a kéttípusú hivatalnoki mobilitásnak a megvalósulásait. Példáiból úgy tűnik, gyakoribb volt a patrónus által „szponzorált” előrelépés, amit már a kortársak is észrevettek. Ennek egyik speciális megjelenése volt az „örökölt hivatal”, amikor a szolgálat és a lojalitás jutalmaként családon belül maradhatott egy pozíció birtoklása (ami azért ritkán fordult elő hosszabb távon). A szponzorált mobilitás sajátos esete volt, amikor testőrökből hivatalnokká válhattak néhányan (ám ez is ritkán fordult elő, főképpen Mária Terézia jutalmazta így hűséges katonáit). Ugyanakkor az előadó a megerősített versenymobilitásra is hozott példákat, amikor egy-egy (akár külföldi) személy kiemelkedő képességei, hosszú szolgálata révén emelkedett a hivatali ranglétrán, és a végén még nemességet is kapott.
Kenyeres István (Budapest Főváros Levéltára, főigazgató-helyettes) A kincstári és magánuradalmak tisztségviselői a 16–17. században című előadásának keretében uradalmi tisztviselők adattárának részleteibe nyerhettünk bepillantást. Az általa készített archontológiai adattár 96 várbirtok uradalmi tisztviselőiről és 34 élelmezési tisztviselőjéről tartalmaz adatokat, udvarbírókról, ellenőrökről, élésmesterekről stb. Az előadó kitért a kamarai uradalmak jellegzetességeinek bemutatására is, valamint az – uradalmanként és hivatalonként a 16. század második felében – ismert tisztviselők számára (mintegy 700 főről van adat). A grafikonokon összesített, térképpel illusztrált adatok jeleztek olyan sajátosságokat, mint a magyar és osztrák/német tisztviselők aránya, ezek származási helye, az átlagos szolgálati idő bizonyos tisztviselőtípusok esetében, és egy-két ezektől markánsan eltérő kivételt is megismerhetett a hallgatóság – Komáromban, Érsekújvárott vagy Murányban például sokkal hosszabb ideig dolgozott egy-egy hivatalnok, mint másutt. Jellemző volt a korszakra a hódoltságból menekült nemesek és polgárok hivatalvállalása más megyékben. Szóba került az iskolázottság kérdése is: a vizsgált tisztségviselők döntő része középfokú végzettséggel rendelkezett, egyetemi végzettséget csak elvétve találunk. Fontos volt számukra a jog és a nyelvek ismerete, valamint bizonyos fokú matematikai képzettség. Érdekes, kevéssé ismert jelenség, hogy a 16. század második felében Felső-Magyarországon szinte minden hivatalos kommunikáció magyar nyelven zajlott. A hallgatóság hivatalnokfamíliákat ismerhetett meg, és szóba került a fizetés nagysága és a kaució kérdése is.
Az első két szekciót egy-egy rövidebb vita követte arról, hogy a pozsonyi jelenlét mennyiben befolyásolta a kamara életét, és hogy a korabeli rendiség helyzete mennyire képződik le a kancelláriai és kamarai hivatalnoki karban, valamint a hivatalok „örökölhetőségének” szokásáról, leginkább Fazekas István, Fónagy Zoltán, Pálffy Géza, Gecsényi Lajos és Kenyeres István részvételével.
Dominkovits Péter (Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, igazgató) A királysági vármegyék tisztviselőkara a 16–17. században című előadásában rámutatott, hogy nehéz a korszakból tipikus vármegyét mondani. Az adatok hiányosak, nagyobb mennyiségű korai adat legfeljebb Zólyomról lelhető fel. A vármegyék folyamatosan problémákkal küzdöttek a török hódítás miatt: mindennaposak voltak a katonaállítással, az élelmezéssel és a háborús állapotokkal összefüggő gondok. Az előadó leginkább Sopron, Vas, Zala és Moson vármegyéket vizsgálta. A vármegyék élén egy vagy két alispán állt, többnyire jelentős földesurak familiárisai. A megyék hivatalnoki karából (elsősorban Győr esetében) többen hiteleshelyi és szentszéki jegyzői feladatokat is elláttak. Az alispán vagy alispánok mellett dolgozott a komolyabb jogi ismeretekkel rendelkező jegyző. A jegyzőknél és alispánoknál egyaránt jellemző volt a középfokú végzettség. A szolgabírói kar többek között végrendeletek, vagyonosztások ügyeit intézte. A perceptor vagy generalis perceptor a vármegye pénztárát kezelte. Az előadó egyéni karriertörténeteket is felvillantott, például Vághy Ferencét, aki esküdtből lett alispán, vagy a Megyery család több tagjáét. A legtöbb vármegyei tisztviselő familiáris volt, akiket dominusaik támogattak. A vármegyei nemesi réteg folyamatosan változott, a nemesek „törzsökösökre” és „új nemesekre” oszlottak. A különféle vármegyék tisztikaraiban eltéréseket is tapasztalhatunk. Zala és Veszprém megyében például jelentős volt a végvári kapitányok és tisztek szerepe, az északi megyékben kevésbé. Érdekes a több vármegyében is jegyzőséget vállaló tisztviselők kérdése. Összességében megfigyelhető egy jól képzett vármegyei elit, melyből részben még országos hivatalnoki, főként bírósági tisztségek (elsősorban ítélőmesterek) verbuválódtak.
Varga Szabolcs (Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, docens) A szlavóniai hivatalnoki kar a 16–17. században című előadásában bemutatta a térségre jellemző speciális hivatalnoki kart, a sajátos tartományi közigazgatást, a bánok, a vicebánok, az ispánok és szolgabírák szerepét. A bán az állam és a tartomány közti közvetítő szerepet töltötte be. Egyre hangsúlyosabbá vált a korszakban az iskolázottság kérdése, a hivatalnoki szolgálat, a patrónus–kliens viszony, a családi hagyományok kérdése a hivatalviselés összefüggésében. A közönség katonai, egyházi, politikai karrierekről hallhatott összegzéseket. Felmerült a kérdés, miért fordult szembe ez a réteg a magyar rendiséggel és vált fokozatosan önálló csoporttá? A 16–17. századi bánok felsorolásából észrevehető volt, hogy a 16. század folyamán egyre több a délszláv eredetű köztük, például az úgymond „kaméleonszerű” Zrínyiek. Hosszú, szép karrier például Erdődy II. Tamásé, akit erős katolicizmus, jelentős mecenatúra, jellegzetes báni attitűd jellemzett. Az előadó kitért a grazi udvar jelentőségére Szlavónia szempontjából. Az 1578 utáni korszakban Károly főherceg udvarában szocializálódott a szlavóniai arisztokrácia egy jelentős csoportja, tehát már nem Bécs, hanem Graz, Krajna, Karintia és Stájerország volt az a bázis, amelyet a szlavóniai nemesség leginkább figyelembe vett. Fokozatosan kialakult az a horvát nemzeti karakter, amely nem annyira vagy nem csak az iszlám elleni küzdelmet, mint inkább a protestáns magyar rendiség elleni harcot érezte fontosnak. A 17. század végére a Zrínyiek és Frangepánok eltűntek. Az új bánoknak új kihívásoknak kellett megfelelniük, erősödött a Habsburg-központosítás, elhúzódott a török háború. A század végére a tartomány tovább pusztult és elszegényedett, a helyi nemesség mozgástere beszűkült. Az előadó vázlatosan bemutatta a két század legjelentősebb méltóságviselő családjait is, karrierek, attitűdök, viselt hivatalok villantak fel.
Dáné Veronka (Debreceni Egyetem, egyetemi adjunktus) Az erdélyi vármegyék tisztviselőkara a 16–17. században című előadásában elmondta, hogy az erdélyi hét vármegyéből csak négy esetében maradtak fenn közgyűlési jegyzőkönyvek. Rengeteg iratanyag elpusztult az évszázadok során. Ami megmaradt: hosszabb-rövidebb időszakok elsősorban közgyűlési dokumentációja Doboka, Belső-Szolnok, Torda és Kolozs vármegyék irataiból. Az erdélyi vármegyék tisztviselőkara eltért a magyarországiakétól. Megyénként 2 főispánt és 2 alispánt találunk, 2 jegyzőt és 4–8 főszolgabírót. Erdélyben a jegyző szerepe szinte mindig különös fontosságú volt. A hivatalnokok általában valamelyik fejedelem kancelláriájában szerezték szaktudásukat, tehát gyakorlati tudással rendelkeztek. A jegyzők korábban sokszor ügyvédkedtek, a vármegyei szolgálat után pedig gyakorta visszakerültek a központi kormányzatba. Évi fizetésük változó, átlagosan 40–50 forint volt, de akadtak, akik többet is kiharcoltak. A legnépesebb hivatalnokrétegnek a viceszolgabíráké számított, ők többnyire kisnemesek voltak, akik meglehetősen primitív írás-olvasási ismeretekkel rendelkeztek, és nem volt jogi képzettségük. Nem jellemző, hogy korrumpálták volna őket, ez még az a réteg, amelyet úgymond „nem volt igazán érdemes”. Az alispánok a középnemesi réteg aljáról verbuválódtak, de a kisnemesség feltörekvő tagjai és polgári elemek is meg-megjelentek köztük. Vagyoni helyzetük széles skálán mozgott, a korrupcióra is több lehetőségük volt. A főszolgabírák 15. századi vagy régebbi nemesi családokból származtak Erdélyben. Megjelentek köztük román kenézi családok felemelkedett tagjai is, vagyoni helyzetük pedig igen sokféle. Az előadó felvázolt néhány jellemző pályaívet is a különféle tisztségeket megjárt hivatalnokok köréből. A főispáné olyan tisztség, mely bizonyos nemesi réteg tagjainak szinte „kijárt”. Érdekes ugyanakkor, hogy a fejedelem soha nem abba a vármegyébe nevezte ki az illető főnemest főispánnak, ahol annak a legnagyobb birtokai voltak – az uralkodó láthatóan igyekezett megakadályozni bármiféle hatalmi bázis kialakulását. Az Apafi-korszakkal változás jött, a partiumi nemesség vette át az irányítást, a jegyzőkönyvek csaknem kaotikussá váltak. Az előadó megállapította: az eddigi eredmények ellenére még évtizedes kutatásokra van szükség a régió hivatalnokrétegének pontos feltérképezéséhez.
A második szekciót követő vitában Mészáros Kálmán a visszavonult alispánok további sorsáról kérdezte Dominkovits Pétert, aki elmondta: ezek az emberek általában megtalálták a helyüket más vármegyékben vagy nemesi udvarokban. Dáné Veronka rámutatott, hogy Erdélyben ez gyakorta „életfogytig tartó” tisztségnek számított. Varga Szabolcs a szlavóniai helyzetet festette le, ahol teljesen hiányzott az alispáni tisztség. A szolgabírók és ispánok–vicebánok közötti réteg sem létezett. Soós István felhívta a figyelmet a 18. században bekövetkező további változások vizsgálatának szükségességére, főként a Helytartótanács kapcsán. Kenyeres István ugyanakkor a 15. századdal kapcsolatban tett hasonló megjegyzést: érdemes lenne ugyanis konkrét családok történetét vizsgálni ebből a századból kiindulva. Felmerült a szlavón nemesség vallási és egyéb különbségeken alapuló eltávolodása a magyar köröktől, zárásképpen pedig Mészáros Kálmán vetette fel a régi családnevek helyesírásában-kiejtésében bekövetkezett változások érdekes problémáját. Rövid zárszavában Pálffy Géza összegezte az ülés tapasztalatait és megköszönte az előadók munkáját, majd bejelentette, hogy a Századok 2013. évi kora újkori számának hasábjain nyomtatásban is megjelenik az előadások anyaga.
A konferenciát könyvbemutató követte, Koltai András: Batthyány Ádám. Egy magyar főúr és udvara a XVII. század közepén (Győr: Győri Egyházmegyei Levéltár, 2012. 636 o.) című kötetét Fazekas István bécsi levéltári delegátus mutatta be.
Farkas Ildikó
