2019. november 7–8-án a Sárospataki Református Teológiai Akadémián rendezték meg a sárospataki akadémia, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös, A legvidámabb barakk? Vidéki életképek Magyarországról és Erdélyből az 1960–70-es évekből című konferenciáját.
Az első nap nyitó szekciójában (Egyházi mozgásterek – értékváltozások a lokális társadalmakban) Nagy Károly Zsolt „Érzem, hogy idegen vagyok…” című előadásában a kulturális ellenállás formálódásának nyomait kereste egy, az 1960-as években működött református lelkészi csoport működésében. A református teológus, kulturális antropológus előadó forrásként a Debreceni Református Teológiai Akadémián 1955-ben végzett évfolyam tagjainak ötvenöt éven keresztül folytatott ún. évfolyamlevelezésére támaszkodott. Az évfolyam tagjai minden év karácsonyán egy-egy levélben leírták, hogy az adott esztendőben mi történt velük, milyen magánéleti vagy közösségi problémáik, örömeik, tapasztalataik vannak, majd a leveleket sokszorosítás után mindenki megkapta. Az évfolyam tagjai az egész országban szétszóródtak, de a levelezés révén tartották egymással a kapcsolatot, és segítették is egymást egyrészt anyagilag, másrészt prédikációk, tanulmányok körbeküldésével. Összegyűjtött levelezésük a kommunista diktatúra időszakának különleges és egyedülálló forrását képezi.
Nagy Károly Zsolt előadása első felében a lelkészek sajátos helyzetére reflektált Alfred Schütz idegenfogalmán keresztül: olyan emberekként tekintett a levelek íróira, akik „rendszeridegen” voltuk leküzdésének, illetve a vallásos élet folytatásának lehetőségeit keresték a radikálisan megváltozott társadalomban. Az előadó ezt követően a kulturális ellenállás fogalmának különböző értelmezéseit bemutatva annak komplex voltára hívta fel a figyelmet. Lénárd Ödön kortárs értelmezésén keresztül hangsúlyozta az egyházi ellenállásban a vallásos életfolytatás kontinuitására való törekvés és az ennek érdekében történő kockázatvállalás motívumának fontosságát, és az ellenállás partikuláris – az élet egy-egy területére koncentrálódó – jellegét, valamint Clifford Geertz nyomán az ellenállásnak a hatalom által diktálttal szembeni jelentésrendszert konstruáló jellegét.
Ezt követően az előadó öt téma köré csoportosítva mutatta be, hogy a kulturális ellenállás milyen formákban jelentkezett ebben a lelkészi közösségben:
1) Az egyházi mozgástér tágításának kérdése: hogyan lehet kivinni a lelkészi munkát a templomok falain kívülre?
2) A totális ellenőrzéssel és elszigeteléssel szemben a kapcsolattartás és szolidaritás lehetőségeinek keresése.
3) A vallási szocializáció alternatív környezeteinek erősítése.
4) Az államtól való anyagi függést csökkentő lehetőségek keresése.
5) A korlátozott és ellenőrzött sajtón és könyvkiadáson túl a szellemi munka és önművelés lehetőségeinek keresése.
Jóllehet az anyag kutatása még kezdeti stádiumban van, konklúzióként az eddigiek alapján is megfogalmazható, hogy a lelkészek az ellenállás lehetőségeit keresve innovatívan viszonyultak mind a saját közösségük hagyományaihoz, mind a diktatúra által nyújtott – meglehetősen korlátozott – lehetőségekhez, sőt, néhol szinte naivan, néhol jelentős kockázatokat vállalva, tudatosan keresték azok határait.
Pál János Egyházközségi élet a romániai államszocializmus idején. Esettanulmány a Homoródszentmártoni Unitárius Egyházközségről című előadásában rámutatott, hogy a romániai magyar történelmi egyházak 1945–1990 közötti múltjára vonatkozó kutatások túlnyomóan a román politikai rendőrség és az egyházi főhatóságok hivatalai által termelt forrásokra támaszkodnak, fókuszuk pedig az egyház és az állambiztonsági szervek közötti kapcsolatokra, valamint a kommunista rendszer egyházi intézményrendszerre gyakorolt hatására irányul. Az eddig elvégzett kutatások azzal szembesítik a szakembereket, hogy csak akkor nyerhetünk átfogó képet a jelzett időszakról, ha a két fél kapcsolatainak kölcsönhatását az állami és egyházi hierarchia minden szintjén megvizsgáljuk.
A Homoródszentmártoni Unitárius Egyházközség iratainak elemzése alapján három nagyobb szakasz különíthető el az intézmény életében: a politikai, közjogi átmenet időszakában (1945–1948) az egyházközség még meghatározó közösségszervező tényező volt. A politikai diktatúra 1948-at követő intézményesülését követően az ötvenes évek közepéig felszámolták az egyházközség gazdasági és egyháztársadalmi infrastruktúráját, jelentősen csökkentve annak gazdasági erejét és közösségépítő képességét. Az ötvenes évek második felétől kezdődően a hatalom intézkedéseinek súlypontja a hitélet és hitoktatás visszaszorítására tevődött át, és váltakozó intenzitással a rendszerváltásig jelen volt az egyházközség életében. Az állam gazdasági és társadalomátalakító – Homoródszentmárton település lakosságát negatívan érintő – intézkedései kihatással voltak az unitárius közösség hitéletére, gazdasági és kulturális teljesítményére. Összességében azonban elmondható, hogy a hívek vallásos hite, egyházhoz való viszonyulása – az érzékelhető lazulás ellenére – nem változott jelentős mértékben 1989-ig.
Völgyesi Orsolya Egy rendőrségi vizsgálat tanulságai. Mezőfalva az 1960-as években című előadása egy, az évtized elején lefolytatott rendőrségi vizsgálat során keletkezett forrás elemzésén keresztül mutatta be a Fejér megyei Mezőfalva (1951-ig Hercegfalva) társadalmi–gazdasági viszonyait. 1960. augusztus 22-ről 23-ra virradó éjszaka a faluban Magyar Semleges Köztársaság aláírással kétféle röplapot szórtak szét: „Fiatalok! Szervezzetek forradalmi csoportokat, és harcoljatok a magyar semleges köztársaságért!”, illetve „Fiatalok! Harcoljatok röplapokkal és fegyverekkel a magyar semleges köztársaságért!” szöveggel. A nyomozás során nem sikerült felderíteni a tettesek kilétét, a rendőrség által összeállított gyanúsítotti lista azonban jól szemlélteti, hogy a fennálló rend szempontjából veszélyesnek ítélt emberek köre és az ellenségképzés „osztályidegen elemek” kategóriája a hatvanas évek elejére kibővült az 1956-os forradalomban szerepet vállalt személyekkel, illetve azokkal a fiatalokkal, akiknek viselkedése, öltözködése, valamint a nyugati kultúrához való viszonya kihívónak, provokatívnak tűnt a helyi hatalom számára. A gyanúsnak ítélt személyeknek a vizsgálati anyagból kibontakozó sorsa képet ad a faluban bekövetkezett mélyreható változásokról, társadalmi mozgásokról, az egykor biztos egzisztenciával rendelkező helyi elit és tulajdonosi réteg térvesztéséről, s a hagyományos falusi társadalomból kiszakadó fiatal nemzedék útkereséséről.
Kovács Áron Egy szamizdatszerkesztő mindennapjai. Hálózatépítés és munkaszervezés dr. Nádosy Ferenc illegális lapkiadói műhelyében című előadásában Nádosy Ferenc református szamizdatszerkesztői tevékenységét mutatta be. Nádosy egyike volt az első magyarországi illegális lapkiadóknak. Tevékenységét páratlan sikerrel űzte, hiszen 1955-től egészen az 1980-as évekig adott ki Missziói Levelek, Missziói Lapok, Misszió, Külmissziói Körlevél, Missziói Körlevél címmel folyóiratokat. A lapokat írógépen készítette, hat – indigóval másolt – példányban. A civilben tótvázsonyi körzeti orvos lapjaiban részletesen tájékoztatott a világban zajló keresztény missziói munkáról. Az előadás részletesen elemezte Nádosy Ferenc szerkesztőségét, munka- és iratterjesztési módszereit, valamint olvasótáborát is.
Nagy Mihály Zoltán A katolikus egyház normakommunikációs szerepe Romániában az államszocialista rendszer első két évtizedében és a kollektivizálás kérdése című előadásában felvázolta a téma historiográfiáját, rámutatva, hogy a kollektivizálás negatívan befolyásolta a falusi társadalom vallási szokásait, felgyorsítva ezzel a hagyományos paraszti társadalom szekularizálódását. E folyamat jobb megértéséhez szükséges bemutatni, hogy az államszocialista rendszerek Kelet-Közép-Európában milyen igényeket fogalmaztak meg az egyházi intézményrendszer használatával kapcsolatban, azaz
- milyen normaközvetítést várt el az állam az egyházakon keresztül?
- milyen szándék, stratégia húzódott meg ezen igények mögött?
- milyen csatornákon/struktúrákon keresztül zajlott a normaközvetítés, és azt hogyan ellenőrizte az állam?
A román állami egyházpolitika ebben az időszakban nem a jozefinista tradícióra visszanyúló szeparációs modellt alkalmazta, hanem a balkáni országokban meghonosodott államegyházi modellt. A bukaresti pártállam arra törekedett, hogy az egyházakat az államhivatalokhoz hasonlatos intézményekké alakítsa át, vagyis az egyházak intézményeiken keresztül az állam céljait szolgálják. Az ötvenes évek első felében az államhatalom kiépítette azokat a csatornákat, amelyeken keresztül közvetítette elvárásait az egyházak irányába, és az egyházak (beleértve a romániai katolikus egyházat is) eleget tettek az elvárásoknak. Márton Áronnak, a gyulafehérvári egyházmegye püspökének 1955. évi börtönből való szabadulása új helyzetett teremtett: a katolikus egyház egyetlen szabadlábon levő püspökeként elutasított minden olyan pártállami szándékot, amely arra irányult, hogy az egyházat kommunikációs csatornaként használja. Az egyházfő ugyanakkor nem akart konfrontálódni az államhatalommal, éppen ezért a kollektivizálás kérdésében papjait nem utasította nyílt ellenállásra, de figyelemmel kísérte, hogy a kollektivizálás milyen hatást gyakorolt az egyház tagjainak hitéletére, illetve a hagyományos paraszti társadalom szerkezetére és erkölcseire.
Horváth Gergely Krisztián A kommunista rendszer keresztény kritikájának határai az 1960–70-es években. Dr. Kőgl Lénárd homíliái című előadásában a prédikáció mint társadalomtörténeti forrás hasznosíthatósága mellett érvelt. Kőgl 1935 és 2004 között 2820 szentbeszédet, illetve vázlatot írt, amit egy tagolt kartotékrendszerrel osztályozott. Az első beszéd még kispap korában született, az utolsó halála évében. A kutatás során 77 olyan beszéd került elő, amelyek nyíltan vagy burkoltan, de üzenetüket tekintve egyértelműen dekódolható formában a kommunizmus kritikájaként értelmezhetők. Ez az összes beszéd 2,7 százaléka. Az egy-egy évre jutó kritikus hangvételű beszédek a személyes pálya ívével, töréseivel mutatnak összefüggést. Először 1956-ból mutatható ki nagyobb számban ilyen jellegű beszéd (6 db), majd a nagyalásonyi templom 1957-es felépítésével s az ezt követő retorziókkal évről évre nő a számuk. A csúcsév 1962, a Dabronyból Jásdra helyezést követő év (20 db). Ezt követően fokozatosan eltűnnek a rendszerkritikus hangvételű prédikációk, s az 1980-as évekből már csak egy-kettő bukkan fel. A kommunizmussal szembeni katolikus álláspont képviseletére jó alkalmat nyújtottak a hitükért meghalt szentek példái, a Szentlélek megerősítő kegyelmét kiszolgáltató bérmálások alkalmával mondott beszédek, a gonosszal szemben határozott elutasítást tanító krisztusi példabeszédek, de akár Bábel példája, amelyet Kőgl a hitetlen rendszer „eget ostromló” űrhajózási törekvéseivel állított párhuzamba.
A második nap két szekcióban folytatódott a konferencia, amelyek közül az első („Kalásza, virága nékünk terem…”) a kollektivizálással előállt új helyzetre fókuszált.
Ö. Kovács József A kollektivizálás utáni agrártársadalom adóztatása című előadásában historiográfiai kérdéseket is érintett, hangsúlyozva, hogy alapvetően hiányoznak az adózásra vonatkozó történeti kutatások. Az iparosítás és a kollektivizálás két olyan, egymással szorosan összetartozó állami politikai célkitűzés volt, amelyekben döntő tényezőnek számított a városi népesség – „osztályalapon” nyugvó adózással történő – ellátása és egyúttal a magántulajdon felszámolása az agrárvilágban. A kollektivizálás utáni gazdaságszervezés és egyben társadalompolitika legfontosabb eszközét az ár- és adópolitika jelentette. Az abszurditások történetei ezek, amelyek a szómágiával szemben életszerűen mutatják be például azt, miként lehetett a saját tulajdonától megfosztott agrártársadalmat többszörösen ismét kizsákmányolni, és a beígért fejlesztések helyett még hátrányosabb helyzetbe hozni. A hatalom az államadósság növekedésével párhuzamosan a „szocialista rendiség” alattvalóira hárította át a terheket.
A székelyföldi Udvarhely rajon kollektív gazdaságainak munkaszervezéséről, a tagság köztulajdonhoz való viszonyulásáról, a hatvanas években az egyéni érdekekért folytatott küzdelmeiről Oláh Sándor tartott előadást Munkaszervezés, köztulajdon, egyéni érdekek az Udvarhely rajoni kollektív gazdaságokban az 1960-as években címmel. Az 1962 tavaszán befejezett kollektivizálással létrehozott új gazdálkodó szervezetek az állami tervutasításba ágyazott komplex, de a gyakorlatban igen szétaprózott, s sokszor a helyi adottságokkal is ellentétes termelőtevékenységet folytattak (növénytermesztés, állattenyésztés, melléküzemi tevékenység) A székelyföldi téeszek tagsága életében a folyamatos gazdasági sikertelenség állandó tényezővé vált. A javak szűkössége, a kettős munkamorál, a más foglalkozási csoportokhoz viszonyított hátrányos társadalmi helyzet egyaránt a falvaktól taszító erőt képzett a mindennapokban. A hatvanas évek közepétől a termelésszervezésben fokozódott a központi irányítás, és az elvándorlás következtében állandósult a munkaerőhiány. E folyamat negatív demográfiai következményei, főleg a főutaktól, lokális centrumoktól távolabbra fekvő vidékeken, a mai napig erőteljesen éreztetik a hatásukat.
Ritter György Magyarországi németek az Észak-Dunántúlon a jogfosztások és a kollektivizálás után című előadása alapforrását az általa készített 173 interjúból álló gyűjtemény képezte, amely alapján az 1940-es és 1970-es évek közötti időszakra visszatekintve vizsgálta az Észak-Dunántúl németek által lakott községeiben az alávetettségi mintázatokat. Az elűzés (1944–1950) és a kollektivizálások (1949–1965) korszakaiban etnikai („sváb”) és társadalmi („kulák”) alapon is üldözték a nemzetiséget. A represszió nyelvi, vallási, mentalitási tiltásokban manifesztálódott. A mikrokörnyezetek (települések) különbözően reagáltak ezekre a hatalmi kihívásokra. Mind az etnikai, mind a társadalmi deklasszáció megtörte a faluközösségeket. A közlések szerint azonban a kollektivizálás utáni éra a „nemzetiségi” aktivizálódás ideje is volt: a németek lassan ugyan, de elkezdték vállalni nyelvüket és hovatartozásukat. Ám ez egyfelől már nem élő hagyomány volt, hanem sokszor csak „muzealizált” kulturális tevékenység, másfelől az elűzöttek rokonlátogatásaival és a szétszakított családok kapcsolattartásával a magyarországi németeknek 200-250 év múltán újra lett kötődése Németországhoz. A társadalmi rétegek és nemzetiségi csoportok keveredése (aminek a vegyes házasságok voltak a legfőbb lenyomatai) sokszor újabb nézeteltéréseket szült, annak ellenére, hogy a kollektivizálás terrorját mind a helybéliek, mind az újonnan betelepítettek elszenvedték. Ezzel együtt a jogfosztottság sorsközössége – „identitásmunka” keretében – megteremtette azt az „új” faluközösségi mentalitást, amely már a kommunista rendszerrel szemben pozícionálta magát.
Czetz Balázs Az új gazdasági mechanizmus hatása a Fejér megyei termelőszövetkezetekre című előadásában rámutatott, hogy az 1960-as évek elejétől az ország gazdasági szakembereit, szakpolitikusait egyre inkább a termelékenység és a hatékonyság növelése foglalkoztatta. Felismerték a korábbi gazdasági irányítási módszerek kudarcát, és a minőségi termelés, valamint a piaci körülményekhez való alkalmazkodás jelentőségét kezdték hangoztatni. A reform főbb kitételeit ismertető párthatározat 1966. május 25–27-én jelent meg Az MSZMP Központi Bizottságának irányelvei a gazdasági mechanizmus reformjára címmel. A reform bevezetésére 1968. január 1-jén került sor. A megváltozott gazdasági környezetben a szövetkezetek nagyobb lehetőséget kaptak az önállóbb gazdálkodásra. Fejlődött a melléküzemági tevékenység, ugyanakkor több lehetőség nyílt a gazdasági visszaélések elkövetésére is. A kiegészítő tevékenységnek tényleges társadalmi szükségletet kellett kielégítenie, de nem mehetett a mezőgazdasági termelés rovására. Ehhez képest egyes esetekben – ezekre az előadó több példát is hozott – a rossz döntések következtében vagy a szándékos károkozás, lopás, visszaélés miatt a kiegészítő tevékenység komoly károkat okozott a gazdaságnak.
Csikós Gábor Modernizált vagy traumatizált vidék? című előadása a vidéki Magyarország mentális egészségének Kádár-korszakbeli alakulásával foglalkozott. Az öngyilkosságok számának emelkedését, az alkoholizmus terjedését, valamint a mentális zavarok mind gyakoribbá válását már a kortárs szociológiai és orvosi szakirodalom is detektálta, elbeszélésmódjuk azonban a problémákat a modernizáció részeként tárgyalta. 1956, de főként az 1959–1961 közötti kollektivizálás során alkalmazott erőszak e munkákban nem került említésre. Kutatásában az állami erőszak következményeinek bemutatására az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet hatvanas évek elején keletkezett betegkartonjainak felhasználásával került sor. Az ismertetett esetek megvilágítják, hogy a „neurózis” diagnózist kapott betegek legfeljebb utalás szintjén beszéltek az őket ért traumákról (vagyis a tabu már ebben a korai fázisban kialakult), míg a „pszichotikusok” számos esetben részletezik az őket vagy családjukat ért erőszakot. Az előadó a feltárt több mint ötven eset segítségével demonstrálta a kollektivizálás rövidtávú traumatikus hatását, amely néhány évvel később a mortalitási és morbiditási statisztikákban is megjelenő egészségromlásban is visszaköszönt.
A konferencia záró szekciójának három előadója a hatalom által létrehozott, illetve a hatalom ellenében létrejövő hálózatokkal foglalkozott.
Szima Viktória Tervek és tények. Fejér megye művelődésügye 1960 és 1980 között című előadása megyei szinten vizsgálta az aczéli kultúrpolitika intézményteremtő gyakorlatát. 1960 elején a Fejér Megyei Tanács Népművelési Osztálya megkezdte Fejér megye húszéves, átfogó művelődésügyi stratégiájának kialakítását. Az előadó bemutatta az 1963 márciusára elkészített tervtanulmányt, és az abban a következő két évtizedre vonatkozóan lefektetett főbb fejlesztési irányokat. A népművelési osztály a kulturális ellátás tervének kidolgozása során együtt kezelte a népművelést és a közoktatást. A népművelés részeként foglalkoztak a művelődési házakkal, a könyvtárüggyel, filmszínházakkal és múzeumokkal is. A tervezés homlokterében a kultúrházhálózat fejlesztése állt, 1980-ig összesen 167 művelődési intézmény létrehozását tervezték. Az eszközbeszerzéseket, építkezéseket és fejlesztéseket elsődlegesen a községfejlesztési adóból és állami felújítási hitelekből kívánták megvalósítani.
Galambos István Állambiztonsági játszmák kisvárosi miliőben. Az 1956-os forradalmárok megfigyelése és beszervezése Várpalotán című előadását azzal a ténnyel indította, hogy Várpalotán az 1956-os forradalom időszakában az állambiztonsági szervek hálózati munkája gyakorlatilag megszűnt. A hálózati személyek – informátorok, ügynökök – dekonspirálódtak, a forradalmárok pedig a káderanyagot kiosztották a dolgozóknak. A forradalom leverését követően az állambiztonsági szervek érdeklődésének fókuszába az 1956-ban szerepet vállalt személyek kerültek. A szovjet vagy magyar csapatokkal tűzharcot folytatott felkelők mellett a nemzetőrség vezetőit és tagjait, a forradalmi tanács tagjait, később pedig a munkástanácsok vezetőit vonták fokozottabb ellenőrzés alá, vették közbiztonsági őrizetbe, állították bíróság elé. Veszprém megyében az állambiztonsági szervek 1963-ban 5687 ellenforradalmárnak bélyegzett személyt tartottak nyilván, akik közül 367 főt a bíróságnak adtak át, 217-et pedig közbiztonsági őrizetbe helyeztek.
Az állambiztonsági szervek az egykori forradalmárok ellenőrzését – amely a legfontosabb céljukká vált – leginkább a soraikba tartozók beszervezésétől remélték. Az első sikeres beszervezést, a beszervezési jelentésben említett önkéntes felajánlkozással szemben, nyilvánvalóan presszióval érték el. (A „Szabó László” néven foglalkoztatott informátort – akiről leírják, hogy a fiatal feleségének él, a börtöntől nagyon fél – beszervezését megelőzően már kétszer helyezték közbiztonsági őrizetbe olyan cselekményekért, amelyek a politikai nyomozók szerint sem voltak súlyosnak vagy jelentősnek nevezhetők.) A szövevényes állambiztonsági játszmák egyik jellemző példája Eperjesi János ügye, aki 1958. augusztus 6-án összefutott két egykori forradalmárral, a forradalmi tanács volt elnökével, Kelemen Károllyal és a Szabó László fedőnevű informátorral. Rendszerellenes kijelentéseit mindketten jelentették, Kelemen Károly pedig – akitől Eperjesi azt remélte, segít a lányának elhelyezkedni – ettől fogva rendszeresen kereste vele a kapcsolatot. (Eperjesi leánya az állambiztonsági szervek közreműködésével elhelyezkedett, Eperjesit viszont – elsősorban Kelemen Károly ügynöki munkájának szomorú következményeként – 1960. január 20-án három év börtönre ítélték.)
Az állambiztonsági szervek az 1960-as évek elején csak a Várpalotai Szénbányáknál mintegy százhúsz személyt tartottak nyilván ellenségesként, de közülük több egykori forradalmárt is sikerrel beszerveztek. Az állambiztonsági játszmák, amelyeknek váratlan letartóztatások, börtönbüntetések és munkahelyi kellemetlenségek voltak a látható következményei, végső soron a helyi társadalom, mindenekelőtt az egykori forradalmárok megfélemlítését szolgálták.
Bartha Ákos előadása – A „kisegítő honvéd karhatalom” (Kiska) ellenállóinak 1945 utáni élettörténete – az 1944 novemberében megalakuló Kiska azon parancsnokainak és alparancsnokainak 1945 utáni élettörténetét tekintette át, akik alakulatukkal jelentősebb ellenállási tevékenységet folytattak a fővárosban. A tárgyalt életutak igen szerteágazóak. Az 1945 előtti időkre visszatekintve nemcsak ludovikás tiszteket, de több rongyosgárdistát és exnyilast is találni a Kiska-vezérek közt. 1945 után volt, aki a kisgazdapártban (Fábry Pál), volt, aki a Magyar Kommunista Pártban (Tóth Ignác), más a Nemzeti Parasztpártban (Kálmánfi Ferenc), megint más a Szociáldemokrata Pártban (Zsabka Kálmán, Szádeczky-Kardoss László) próbált szerencsét. 1956-ban a többség a forradalom és szabadságharc mellett tört lándzsát (Zsabka Kálmán, Mátray Máthé Ferenc, Horváth Tivadar, Déry Jenő). Számos Kiska-vezér „disszidált”, s közülük néhányan a rendszerváltozást is megérték, sőt Fábry Pál és Ferenczi József („Josef von Ferenczy”) jelentős szerepet játszottak az újraformálódó magyarországi közéletben. Mint Bartha hangsúlyozta, az ellenállásban jeleskedő kiskások mint csoport nem lehet alapja egy prozopográfiai értékelésnek, mivel ez az élettapasztalat nem bizonyult elég markánsnak. Másrészt, az életutak jóval bonyolultabbak, mintsem hogy ideológiai alapon, „fasisztákra” és „antifasisztákra” lehessen kettéválasztani a szereplőket.
